Péntek van. Délután öt óra körül jár már az idő, ám odakint még vakítóan szikrázik a napsütés. A parkok fáinak ágain jókedvűen adnak koncertet egymással versenyt énekelve a rigók, fülemülék és pacsirták. Alattuk gyerekek játszanak a fák árnyékában, és zsivajgásuk zaja vetekszik még az énekesmadarak játékos koncertjével is. Hát igen, lassan beköszönt a nyár.
E történet azonban, bármily fájó is, nem ezen a boldog, hang-kavalkádtól zajos, színpompás helyen kezdődik, hanem pár száz méterrel arrébb, egy irodaépület sötét, és kongóan csöndes garázsában. Egy meglehetősen jól menő cég tulajdonosa ugyanis épp most készül hazatérni szépen berendezett irodájából, a még szebben berendezett villájába. A parkoló már szinte teljesen kiürült, hisz péntek lévén mindenki kicsit korábban végzett és sietett haza a családjához. Ha egyéb irányú elfoglaltságai nem tartották volna fel, már ő maga is rég otthon lehetne.Ahogy beszállt luxusautójába a már megszokott mozdulattal azonnal be is kapcsolta biztonsági övét, ám ezúttal egy sípoló hangot hallott az öv csatjának kattanását követően. Szokatlan volt, megtörte a rutintos mozdulatsor rendjét, de annyira kavarogtak fejében gondolatai, hogy addig nem is tudatosult benne igazán a változás, amíg előre nem pillantott, és észre nem vett egy kis cetlit, mely fel volt ragasztva a kormány mögé, éppen úgy, hogy csak a kocsiban ülve lehessen azt látni. A cetlin a következő üzenet állt:

”A szomszédos ülés hátsó zsebében talál egy kis laptopot. Nyissa fel!”

A furcsa üzenetet nem tudta mire vélni. Meglepte és kizökkentette. Hogy hogyan került oda, az még nagyobb rejtély volt számára. Nem is igazán gondolta végig e kérdések jelentőségét, csak engedett kíváncsiságának, és engedelmeskedett a cetlin szereplő utasításnak. Valóban ott volt a notebook-szerűség, ahol írták. Óvatosan az ölébe fektette és felnyitotta. A gépen már várta őt a következő üzenet.

”Sajnálattal közlöm, hogy meg fog halni! Nem csak ezt a laptopot helyeztem el az autójában, hanem az ön ülése alatt is hagytam egy kis meglepetést. Gondolom már sejti, hogy miről van szó. Ha mégsem, hát adok némi segítséget. Halkan ketyeg, majd nagyot robban, mi az? Úgy van, egy BOMBA. Még mielőtt hirtelen ötlettől vezérelve kiugrana a kocsijából, megemlíteném, hogy az ajándékom azonnal detonál, amint kikapcsolja az övét, vagy felkel az üléséről. Ha nyugton marad, és nem tesz semmi meggondolatlant, élhet még pár percet. A bomba a laptop felnyitásával élesedett és azóta számol visszafelé.  Ám még nincs veszve minden. A laptop oldalából, mint azt gondolom már észrevette, két vezeték vezet az ülése alá. Az egyik kihúzásával felrobbanthatja, a másikkal leállíthatja a pokolgépet. Valamivel több, mint négy perce lehet még hátra. Talán gondolja át az életét, a tetteit és hibáit…Az óra már ketyeg.”

Nagyjából egy perccel azután, hogy felnyitotta a laptop tetejét, a szöveg eltűnt és helyén egy számláló jelent meg. 4:28… 4:27… 4:26…
A férfi halálsápadtan meredt a képernyőre, és a számokra, melyek életének egyre fogyatkozó másodperceit mutatták. Most mi tévő legyen? Tette fel a kérdést magának a bénító döbbenet csillapodtával. Első, ösztönös gondolata természetesen a menekülés volt. Kiugrik a kocsiból és talán megússza. Ezt hamar elvetette. Hiszen be van kötve, és még ha nem is lenne, a félelem úgy lebénította tagjait, hogy lehet mozdulni sem tudna.
Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, azt ismételgetve, hogy: „Gondolkozz… hideg fej… gyerünk!” Ám nem tudott úrrá lenni mardosó rettegésén. Ahogy teltek a másodpercek a számlálón, a szíve egyre hevesebben dübörgött mellkasában. Már csak alig több mint három és fél perce van, pillantott le a képernyőre.
De ki tehette, és miért? Bár tudta most ezzel kellene legkevésbé foglalkoznia, de a kérdés akkor sem hagyta nyugton. Újra és újra visszamászott tudatának peremére, és onnan kísértette, mint egy szűnni nem akaró viszketés. Végül mégis engedett és megpróbálta végigpörgetni fejben, kiknek lehet oka ennyire gyűlölni őt. Miért is akarhatnák a halálát, hiszen ő alapvetően egy kedves és jó ember. Legalább is eddig ő annak tartotta magát. Bár régóta érezte, hogy azért akadnak bőven irigyei. Hiszen gazdag, viszonylag fiatal és egészséges, előtte áll az élet… Ennél a gondolatnál akaratlanul, de lepillantott a monitor számlálójára. Három perc huszonnyolc másodperc.
Szóval akkor lehet, hogy valaki irigységből… Vagy talán egy konkurens cég, villant be az új tipp. Bár talán mégse. Nem kérkedett a vagyonával soha, legalábbis túlzottan nem, és a cége sem olyan nagy, hogy bárkinek ennyire az útjában állhasson.
De talán az egyik alkalmazottja, vagy még inkább valamelyik volt alkalmazottja, hiszen nincs még fél éve, hogy kirúgott, a költség optimalizálás érdekében, majd százötven embert. Helyes döntés volt a cég érdekeit szem előtt tartva, de az emberek szempontjából… Hát igen, és végül is bombát készíteni manapság már nem olyan bonyolult. Fent van minden az interneten. Bár az is igaz, hogy ez a valami itt az ülés alatt, nem tűnik amatőr munkának. Sőt az autóját is nyom nélküli törték fel. Ha egy volt alkalmazottja akarná megölni, az nem vacakolna ennyit, csak lelőné, vagy elgázolná, vagy valami ilyesmi.
Újból a számlálóra pillantott. Már csak két perc negyven másodperc. A pánik kezdte egyre inkább legyűrni őt. Patakokban folyt róla a verejték, zihált, a szívét pedig a torkában érezte. A vérnyomása az egekben lehetett és ettől már a feje is iszonyatosan kezdett hasogatni.
Ekkor bevillant egy új ötlet, a volt szomszédja, talán neki lenne oka ilyesfajta indulatra. Állandóan veszekedtek az átkozott kutyájuk miatt, mert az folyton átszökött az ő kertjébe, és feltúrt, összerágott mindent. Így, mikor a tudomására jutott, hogy a szomszédjának fia belekeveredett valami kínos drogügyletbe, természetesen bejelentést tett a rendőrségen. Le is tartóztatták a fiút. Az ő környékükön természetesen ez nagyon kínos incidensnek számított. Azt ugyan nem tudta,, hogy a srác vajon azóta is börtönben van e, de a családja szégyenében inkább elköltözött a környékről. De jól emlékszik, hogy a srác apja nem a drága kicsi fiacskáját, sokkal inkább őt hibáztatta a történtekért. Meg is fenyegette egy alkalommal. Pedig hát ő csak azt tette, amit a törvény előír. Lehet, hogy most mégis emiatt kell lakolnia?
Még egy perc és ötvenhárom másodperc, pillantott ismét a képernyőre. Gyomra liftezett, hányingere volt, és szédült. Szíve még hevesebben kezdett vert. Sőt már-már olyan tempót diktált, hogy maga sem tudta követni saját ritmusát.
Végül, még egy bűnét be kellett ismernie magának. Talán a legnyilvánvalóbbat mind közül. Hiszen megcsalja a feleségét, már lassan fél éve. Azóta, hogy felvette az új, fiatal és nagyon vonzó titkárnőjét. Hiszen ma is pont ezért maradt bent tovább, mint kellett volna. De hát istenem, férfiból van, ezért talán nem érdemel halált, vagy igen? Ebben a kérdésben, minden bizonnyal kialakulna egy enyhe véleménykülönbség közte, és a felesége között. Nem kizárt, hogy a neje idő közben valahogy rájött a dologra. Hiába, okos asszony. Ha gyanúja támadt, és mondjuk figyeltette… szóval, ha megtudta, akár fel is bérelhetett valakit, hogy bevégezze egy megcsalt asszony bosszúját. Ezt még bizonyos mértékben meg is tudná érteni. Őt magát is gyötörte a bűntudat egy ideje. Szerette a feleségét, és ezt a titkárnőjének is megmondta még a viszonyuk elején. Csak azért lépett félre, mert hát férfi. Mert egy gyönyörű, fiatal nő látványától elgyengült, és mert életében mindent megkapott, amit csak megkívánt, és hát azt a nőt is nagyon megkívánta.
Hirtelen rádöbbent, ahogy így végig gondolta mindazok sorát, akiknek oka lenne gyűlölni őt, hogy a múltja és lelkiismerete mégsem oly tiszta, mint ahogy közel öt perce még teljes magabiztossággal hitte. Talán valahol meg is érdemli a büntetést. De halált, ezek miatt, mégsem érdemel. Nem itt, és nem így.
Lepillantott az órára. Negyvennyolc másodperc… negyvenhét másodperc…
Hirtelen szétterjedt ereiben a jeges pánik, mert felfogta, hogy már egy perce sem maradt. Szinte látta maga előtt, ahogy életének homokórájában leperegnek az utolsó homokszemek. Sírva fakadt, és reszketett. Átjárta tagjait és lelkét a halálfélelem. Elhatározta, lesz ami lesz, kitépi az egyik drótot, mielőtt lejár az ideje. Ez talán az egyetlen esélye. Remegve, görcsösen szorította tenyerébe az egyik drótot. Beharapta ajkát, szíve túlpörögve immár össze-vissza vert. Oda is kapott másik kezével nyilalló mellkasához. Remegve, fájdalmak közt várta a számláló végét, és már ő is elkezdett hangosan együtt számolni a gépezettel. Öt…pillantott rá a képernyőre…négy…lehunyta szemeit, összepréselte szemhéjait… három… összeszorította markát… kettő… készült és kirántotta a zsinórt… egy… Hirtelen egy hangos dörrenés morajlott végig a parkolón, ő pedig a rémülettől félholtan visszafojtotta lélegzetét. Mellkasában erőteljes szúró fájdalom támadt, görcsbe rántva szinte egész testét.
Ám a robbanás elmaradt, helyette vakuk villantak fel minden felől, és emberek egy hangos csapata dúlta fel a kies parkoló csöndjét. Egy jólfésült fiatalember, kamerák hadával a nyomában, és mikrofonnal a kezében szaladt az autó felé mosolyogva, miközben örömittasan kiabálta, sőt szinte szavalta, betanult szövegét.
 – Graaatulálunk, Ön most át lett verveee!!! Ez itt a Halál torkában című műsor, csak itt, csak önöknek! Nézzük meg legújabb áldozatunk, hogy érzi magát?! – Közben végre odaért az autóhoz, és rémülten döbbent rá, hogy ezúttal a tréfa nagyon rosszul sült el. Riadtan hátrált vissza, elsápadt arcát a smink sem fedte el teljesen. Remegő hangon kiáltott társainak:
 – Gyorsan, hívjátok a mentőket! Nincs magánál! Gyerünk már! Lehet, hogy szívrohama van!… A kamerákat… kapcsoljátok ki, azonnal!
Megpróbálták még újraéleszteni, de már hiába, a szíve végül feladta a harcot. Érdekes módon, bár csak egy kegyetlen ugratás részét képezte, és nem volt semmilyen bomba az autóban, de az óra, mely visszaszámolt neki, végül valóban életének utolsó másodperceit mutatta. Három… kettő… egy… Vége.