Szétbogozni nem tudom.
Összefolyik az idő.
Régen is így lehetett, csakhogy
időm se volt, hogy ráfigyeljek.
Most viszont figyelek,
és egyre kellemetlenebb
beismerni: az idő összefolyik.
Az emlékek is mind veszendőbe
mennek… Hogy mi történt pár napja,
vagy valami tegnap
történt-e, tegnapelőtt-e,
vagy két, avagy három hete éppen…
Hogy ebben, vagy már abban az évben,
vagy még később, az őket követőben,
vagy éppen hogy tavaly
lehetett, nem tudom. Üres
naptárlapjaimat hiába faggatom.
Folynak ki a napok az ujjaim közül,
meggátolhatatlanul, menthetetlenül.
Tudom, míg dolgoztam,
sokat dolgoztam,
és a hétvégek is így múltak el, nyomtalan.
Fájdalmas, hogy ez így volt, van és így lesz
ezután is. Vajon mi okozza
most ezt a bánatot,
amit benn érzek?
Az öregedés netán, és a félelem,
hogy majd magam is ilyen nyomtalan
tűnök el, mint tegnapi napom
történései?
Összecsapnak majd
a hullámok: összefolyik az idő
szétbogozhatatlanul. És el-
folyik az idő, megállíthatatlanul.