A „Százhúsz szonettből álló lírai rekviem”,
ahogy Szabó Lőrinc e verseket nevezte,
régi-régi ismerősöm. Bár már korábban is
olvastam némelyiküket,
először férjem halálakor
lapoztam végig a karcsú kötetet.
És a gyászév alatt mindegyre visszatértem
szonettjeihez A huszonhatodik évnek.
Nekünk akkor huszonnégy év adatott.
És mi történt most?
Másodjára lám szűkmarkúbb lett
a Sors: nekem Sándorral tizenöt évet adott.
Hogy szomorúságomat mederbe tereljem,
ismét az ismerős kötetet lapozom,
és ahogy sok verset újraolvasok,
azt tapasztalom:
a magaméival sokszor teljesen
egyeznek a költőnél talált gondolatok.
Tizenöt évünk volt, hogy együtt lehessünk.
Szép tizenöt év volt, felejthetetlen!
Ha Szabó Lőrinctől sorokat, strófákat
most „kölcsönveszek”,
bevallom én, hogy miért teszem:
így próbálok úrrá lenni bánatomon, félelmeimen.
Néha egy-egy sor csupán – mit akár én is írhattam volna:
Íme: „Nélküled, de neked alszom el.”
Vagy a sor: „Érte szerettem az életemet.”
És az is, hogy „Jóvátehetetlen
minden mulasztás.”
(Mert mindig marad egy adag lelkifurdalás.)
Van, hogy helyettem egyetlen sor,
máskor egy sorpár, vagy egy-egy fél strófa beszél.
„A legnagyobb jó voltál életemben”
„Míg élek, élsz. Éltetlek. S te nekem
segítesz, ugye, szív a szívemen?!”
Befejezni az idézetek sorát szinte lehetetlen!
„Mindenütt ott vagy, ahol valaha
tudtalak, láttalak, szerettelek…”
Hányszor, de hányszor látom, képzelem
ott ülsz te a padon,
azt várva, hogy találkozz velem!
De nem teheted, és én sem tehetem.
„Soha egyedűl, mindig egyedűl!
Kereslek, várlak reménytelenűl,
de a vágy az emléknek is örűl,
s körém fest, rácsnak, édes árnyalak:
minden a régi!… De hogy mégse vagy,
s hogy mindenütt: a szív beleszakad.”
„Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek…
látlak s nem látlak, drága nevedet
csengi csendülő szivembe szived
de percenként újra elvesztelek.”
Fájdalmas sorok, melyekre mindig emlékezhetek…
miskolci költőm, köszönöm őket neked!