Október harmadika volt az a bizonyos nap, amikor végleg döntésre jutottam; ideje meghalnom.

Azért emlékszem rá ilyen pontosan, mert aznap kaptam utoljára üzentet a magáról életjeleket egyébként is csak elvétve adó, öt éve Helsinkiben élő bátyámtól. Szó szerint azt üzente, hogy nincs mit mondania, de majd keres, ha mégis. Nem írtam meg neki, hogy akkor valószínűleg már késő lesz.

Annak, hogy éppen azon a napon döntöttem a halálom mellett, nem volt semmiféle magasabb értelmezése. Nem volt benne holmi számmisztika vagy spiritualitás, egyik égitest sem állt együtt a másikkal (vagy csak én nem tudtam róla), sőt, még fronthatás sem volt tapasztalható. Egyszerűen csak akkor lett végképp elegem a dobozba zárt élet napról napra ismétlődő, monoton ritmusából, a tetszésnyilvánítás meg a szemérmes hallgatás közötti állandó latolgatásból. Főképp pedig abból, hogy állandóan azt kellett néznem, milyen boldogok mások, holott üvöltött a szemükből a hamis póz mögötti, keserű igazság.

Másnap végrehajtottam a már korábban is dédelgetett tervet. Még előtte persze, a dolgok menetét betartva elbúcsúztam néhány ismerősömtől, őszintén közöltem velük a szándékomat, de a reakciójuk leginkább csak annyi volt, hogy „Hát te tudod” meg hogy „Azért gondold át, mielőtt megteszed.” Nos, nem igazán győztek meg arról, hogy maradnom kellene. Vagy talán eleve nem is akartak.

Természetesen gyötrődtem eleget a nagy nap előtt. Vajon képes leszek-e megtenni azt a bizonyos utolsó lépést? Hiszen többször elhatározásra jutottam már, és lám, még mindig itt vagyok. Utoljára a múlt évben, a decemberi ünnepek környékén jártam közel hozzá, de akkor még meggyőztem magam, hogy érdemes lenne megvárni az Újévet, hátha ez egyszer tényleg valami újat hoz. Persze dehogy hozott.

Pár perccel azelőtt, hogy az elmúlás titokzatos ösvényére léptem volna, még megálltam a magas előszobatükör előtt, tetőtől talpig végigmértem magam, majd elkattintottam életem utolsó szelfijét, de ezúttal nem mobiltelefonnal, hanem fényképezőgéppel. Elvégre fotós volnék, mi volna hát méltóbb módja annak, mint hogy így dokumentáljam az utolsó perceimet? A befejezés napjának tiszteletére tettem, hogy mindig emlékezzek rá, aztán leeresztettem a kezemből a gépet és besétáltam a nappaliba meghalni. Ott és akkor nekem úgy tűnt, mintha a tükör felületére ráégett volna ez az utolsó, kicsit mesterkélt pózom. Mégsem bántam a dolgot. A halál van olyan ünnepélyes pillanat, hogy beleférjen némi színpadias viselkedés.

Még vetettem egy búcsúpillantást a falon függő, bekeretezett fotóra, ami engem és egy barna hajú lányt ábrázolt. Pont úgy néztem rá, mintha utoljára látnám. Aztán következett az az apró mozdulat, és vége is lett mindennek. Megtettem. Csak egy kicsit fájt, és utána rövid ideig tartó megkönnyebbülést éreztem, majd jött a különös üresség, ami viszont jó darabig velem maradt.

Egy ideig mozdulatlanul ültem a puha kagylófotelben, ott, ahol az elmúlás ért. Vártam. Körülöttem nyugalom honolt és nem történt semmi. Érdekelt, miben változik meg utána a világ, de még egy légy szárnya sem rezdült, nem hogy égtájak fordultak volna ki a sarkukból. Kis idő elteltével – talán úgy fél óra után – már komolyan unatkozni kezdtem, és az első reakcióm az volt, hogy visszatekintek a korábbi életemre. Álljunk csak meg, korholtam magam, hiszen annak vége. Keress más elfoglaltságot! Még ki sem hűltél, erre máris az emlékeidbe akarsz révedni?

A napom hátralévő része, de még a következő kettő is jórészt eseménytelenül telt. Viszont többször is figyelmeztetni kellett magam, ugyanis néha, valami morbid kíváncsiságtól vezérelve, újra meg újra vissza akartam kukucskálni a múltamba, hiába tudtam, hogy nem lehet. Ha megteszem, menthetetlenül feltámadok és visszazuhanok abba a végtelen spirálba, ahonnét nemrég még menekültem. Meghoztam egy döntést, és ahhoz tartani kell magam, elvégre legyen az emberben állhatatosság.

A halálomat az első napokban senki nem vette észre. Legalábbis egyelőre nem. Idővel persze feltűnik majd néhány embernek, főleg a hozzám közel állóknak, de a legtöbben akkor sem foglalkoznak vele, ha megtudják. Végül is mi van abban? Valahol igazuk van azokak, akik nem zaklatják fel magukat az ilyesmin. Nem nagy ügy ez, csak éppen keveset és szemérmesen beszélünk róla, holott minden nap megtörténik, éspedig százával.

Péntek este elmentem hazulról. Olyan természetesnek tűnt kimozdulni, hogy eszembe sem jutott, tulajdonképpen halottként járok-kelek az esti utcákon. Nekem minden olyan volt, mint máskor, egészen addig, amíg be nem tértem a kedvenc törzshelyemre, hogy a szomjamat oltsam egy hideg sörrel.

– Ki van itt! – jött oda hozzám egy régi ismerősöm, Kilences, aki a kocsmába való belépésem előtt még mogyorót rágcsált és a pultot támasztotta. Kezet nyújtott. – Pár napja már nem hallok felőled. Minden oké?

Kilences nem volt kimondottan jó barátom. Inkább a közeli ismerősök egyikének szerepét töltötte be, akivel az elmúlt tíz év sem hozott közelebb, hanem megrekedt a távolságtartásnak egy bizonyos pontján. Jól el tudtunk beszélgetni a mindennapi dolgokról, és ha olyan kedvünk volt, akkor a kicsit mélyebb témákba is szívesen beleástuk magunkat, de semmi bizalmas nem került szóba soha.

– Jól vagyok – válaszoltam neki derűsen, miközben kezet ráztunk. Csakhogy éppen akkor vettem észre, hogy a kezem, amivel az előbb az övét érintettem, nem teljesen szilárd. Ugyanúgy a testem részét alkotta, ugyanúgy éreztem, hogy a helyén van, de kissé légiessé vált. A súlyából enyészett el egy adag, ráadásként enyhén áttetsző is lett. Átláttam rajta. Jól ki tudtam venni a mögötte elhelyezkedő tárgyak halvány körvonalát, ebben az esetben a kocsma padlójának szürke kőmintázatát meg az ismerősöm cipőjének orrát.

– Mondd csak, talán rosszul vagy? – kérdezte aggódva Kilences. – Mintha kezdenél kifakulni. – észrevettem, hogy több drámaiságot visz a hangjába, mint amit a helyzet megkövetel, ez pedig zavart. De hát ő már a gimnáziumban is állandóan ilyen volt, emlékeztettem magam.

– Én is így látom – hagytam annyiban a dolgot. – Remélem, azért a testem többi pontjára nem terjed tovább ez a dolog. Az igen kínos volna.

– A helyedben orvoshoz mennék ezzel, ha rövid időn belül nem javul – tanácsolta.

Az este hátralévő részében kettesben iszogattunk. Körülöttünk zajlott a belvárosi kocsmákra jellemző zajos élet. A szokásos menetrendet tartottuk; sörre sör, megfűszerezve a hétköznapi élet kellemetlenségein történő lovaglással, majd pedig, miután az alkohol elkezdett hatni, az élet nagy dolgairól történő filozofálgatással. Éjfél felé aztán, amikor a végtelenségig gombolyított eszmefuttatásokba már több hülyeség vegyült, mint értelmes gondoltat, úgy döntöttem, ideje hazaindulnom. Elköszöntem hát, megígérve, hogy hamarosan újra találkozunk, de én is tudtam, és ő is, hogy ezt egyikünk sem fogja erőltetni. Valahol úgyis összefutunk ismét.

Vasárnap délután sétára indultam a városban. Még melegen sütött az őszi nap, ezért végigmentem a folyóparton és élveztem a jó időt. Felsétáltam északra, egészen a kikötőig, majd onnan vissza a belváros elegáns hídjaiig. A fényképezőgépemet kattogtattam, sorra készítve a színpompás felvételeket a kirándulóhajókról, a napsütötte korzókról, a széles, ódon utcákról, meg szökőkutak szikrázó vizéről. Kicsit sajnáltam, hogy a halálom miatt a képeket már senkinek nem mutathatom meg a szokott módon, de aztán azzal vigasztaltam magam, hogy csak kitartónak kell lennem, és akkor a halál utáni életemben is ráakadok az értő közönségre. Legfeljebb nehezebb lesz őket felhajtani, mint korábban.

Három óra tájt a vasúti pályaudvar előtti téren, éppen ott, ahol a hot-dog árus bódéja áll, szembejött velem Ötös. Először nem voltam benne biztos, hogy valóban az ismerős lányt látom-e, mert a legutóbbi találkozásunkkor még másféle frizurát hordott. Ahogy azonban közelebb ért, már kétségem sem volt felőle, hogy ő az.

– Ötös! – köszöntem rá. – Régen nem láttalak – mondtam, mert valóban így is volt. Hónapok óta nem találkoztunk.

Megállt és felém fordult. Láttam rajta, hogy pár pillanatig kutat az emlékei között. Aztán felderült az arca.

– Hello! – köszönt vissza széles mosollyal. Szőkére festett haján szinte hanyatt esett a délutáni napfény. – mi újság veled?

– Csak a szokásos. Fotózom – válaszoltam, és azonnal eszembe jutott, hogy annak idején, az egyetem alatt mennyire odavolt a fényképeimért. Még őróla is összeállítottam egy egész sorozatot, innen nem is messze, a teherpályaudvar vágányai között, a rozsdás, használaton kívüli kocsiknál. Élvezte a fényképezést, én pedig újra láttam magam előtt, mennyit bohóckodott közben. Boldog voltam akkor, amiért vele lehetek, mert Ötös mindig is tetszett nekem, de mivel igen hamar a barát státuszba csúsztam bele a személyes leltárában, hát nem volt merszem ezt bevallani neki. Attól féltem, hogy rámenne a köztünk lévő, egyébként jó viszony.

– Mondd csak, jól érzed magad? – a hangjából ugyanazt a túlerőltetett aggódást hallottam ki, mint Kilences esetében.

– Jól – bólintottam.

– Csak mert… – tétovázott, a szavakat kereste, és amikor megtalálta őket, annak nem örültem igazán – mert úgy látom, lassan kezdesz kifakulni.

Végignéztem magamon. Az ördögbe is, hiszen igaza van! Az egész testem enyhén átlátszóvá vált, mint azoknak a homályos alakoknak a szellemfotókon. Megböktem a mellkasom. A testem ettől függetlenül tömörnek tűnt. Nem emlékeztem rá, hogy egész nap ilyen voltam-e, vagy a találkozás váltotta ki belőlem?

– Tényleg fakulok kicsit – mondtam zavartan.

– Még soha nem láttalak ilyennek.

– Talán azért van ez – legyintettem – mert néhány napja meghaltam.

– Ó – szaladt fel a szemöldöke. – Így persze már érthető. És milyen érzés?

– Semmi különös. Mármint ezt a fakulást leszámítva – feleltem, és ebben nem is volt hazugság. Valóban semmi rendkívülit nem tapasztaltam magamon. Talán némi ürességet éreztem belül, mivel az eddig lekötött időm egy része szabaddá vált, és még nem találta meg a helyét, de ezen kívül más nem változott. – Ma reggel úgy éreztem, vissza kellene csinálnom – vallottam be – de erőt vettem magamon, és nem tettem. Szeretném tartani magam az elveimhez.

– Helyes – bólogatott Ötös szaporán. – Mikor történt?

– A héten, kedd délelőtt. Azaz már kicsivel több, mint öt napja – néztem az órámra. – De jól bírom – jelentettem ki büszkén, bár legbelül korántsem voltam ennyire magabiztos. Úgy éreztem magam, mint a leszokó félben lévő dohányos, aki rágógumi vagy nikotintapasz nélkül is túljutott az első néhány kritikus napon, és hirtelen elfelejti, hogy a szakadék, amibe visszahullhat, bizony még ott van közvetlenül mögötte.

– Dicséretes. Bár én nem lennék erre képes, de nagyra becsüllek miatta. Egyszer én is megöltem magam. Úgy másfél éve, vagy talán már kettő. De nem jutottam el a fakulásig, mert egy napig sem bírtam, és máris visszatértem – ismerte be pironkodva, mintha emiatt szégyenkeznie kellene.

Mivel nem volt neki sietős így beszélgettünk néhány percet. Körülöttünk lüktetett a város, de úgy tűnt, mintha minden inger és benyomás egy bizonyos diszkrét távolságot tartott volna tőlünk. Mi közben semmiségekről fecsegtünk, majd felidéztük az egyetemi éveket. Futólag megemlítettem neki a róla készült fotósorozatot is, abban bízva, hátha kedve támadna egy újabbhoz, de csak annyit reagált:

– Aha, tényleg volt ilyen. – beletúrt a hajába. – Figyelj, ha mégis úgy döntesz, hogy eleget voltál halott – fogta búcsúzóra – akkor keress meg, oké? Aztán összehozunk közösen valami programot.

– Jó lenne – mondtam neki, és bár a mai napig kedves helyet foglalt el a szívemben, már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ilyesmit valóban szeretnék-e? Túl rég volt minden, túl sokat változtunk. Most már nem is bántam, hogy nem keltette fel az érdeklődését a fotózás emlegetése.

Estefelé már otthonról felhívtam a szüleimet. Örültek neki, hogy hallják a hangomat, mivel napok óta nem kaptak hírt felőlem.

– Úgy el vagy tűnve mostanában. Már azt hittük, meghaltál – nevetett bele anyám a telefonba. Minden nézőpont kérdése, akartam mondani neki, de aztán csak annyit válaszoltam:

– Azért ez nem megy olyan könnyen. – Ó, dehogynem, ha tudnád, mennyire egyszerű, tettem hozzá gondolatban.

Másnap reggel elmentem a kocsimért a szervizbe. A javítás befejezését eredetileg péntekre ígérték, de amikor aznap reggel felhívtam őket, és a jármű felől érdeklődtem, nem csodálkoztam rajta, hogy azt válaszolják, még nincs készen.

Ácsorogtam néhány percig az irodahelyiség mellett, amíg odabent a számlákkal bíbelődtek. Mélyen beszívtam az olajszagú levegőt, nézegettem a javításra váró autókat meg a piros overallos szerelőket, akik úgy jöttek-mentek, hogy közben felém sem pillantottak. Igaz, én sem nagyon foglalkoztam velük.

Egy feszülős pólót viselő, fiatal pénztáros lány jött ki az irodából és a kezembe nyomta a számlát, miközben fel sem nézett a telefonjából. Rágózott közben, és a kijelzőt bámulva várta, hogy fizessek. Kiszámoltam a pénzt, odaadtam neki, ő pedig a fali tartóhoz nyúlt majd leakasztott onnét egy slusszkulcsot. Ez volt az egyetlen pillanat, amíg felpillantott a telefonból.

A kulcsért nyúltam, de ahelyett, hogy az engedelmesen a tenyerembe simult volna, váratlanul átesett a kezemen. Át a bőrön és csontokon, majd koppanva hullt le a padlóra. Elképedve láttam, hogy a kezem megint olyan fakó és áttetsző, mint amilyenné a múltkor is vált. De csak pár pillanatig tartott a különös jelenség, aztán el is múlt.

– Édesem, mintha ma nem lennél egészen önmagad – nevetett fel gúnyosan a lány, azzal visszament a számlázóba, és már nem is foglalkozott velem.

Elhoztam a kocsit, majd bevásároltam egy, a lakásomhoz közeli szupermarketben. Bevásárlás közben váratlanul szembe jött velem Harmincnyolcas, de alig váltottunk két mondatot, valami sürgős találkozóra hivatkozva máris faképnél hagytam. Te jó ég, gondoltam aztán, mi ütött belém akkor, amikor ezt az ellenszenves alakot az ismerőseim közé fogadtam?

Másnap délelőtt mintegy mellékesen tudomásul vettem, hogy már egy hete halott vagyok. Próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne nagy ügy, pedig hát azóta is foglalkoztatott a dolog. Annál inkább, mert most már én is észrevettem magamon a halványulást. Reggel a fürdőszobatükörben láttam, hogy a testem mintha kezdene feloldódni a mindenségben. Egyre kevésbé éreztem a súlyát, a szilárdságát, és látni is egyre kevesebbet láttam belőle.

Délután tévét néztem, aztán találomra levettem egy gyűrött borítójú kalandregényt a polcról. Nem kötött le igazán, a történet nehezen indult be, de az igazi probléma abból fakadt, hogy évek óta nem volt a kezemben könyv, és már el is felejtettem, hogyan kell az ilyesmire ráhangolódni. Mégis elhatároztam, hogy mindenképpen végigolvasom majd a történetet, csak azért, hogy elmondhassam, megtettem.

Este tizenegy körül a lefekvéshez készülődtem. Éppen a mosdóból jöttem kifelé, amikor megcsörrent a telefonom.

– Hát te hol vagy? – kérdezte a vonal túlsó végéről Kilences. Hangzavart és zenefoszlányokat hallottam a háttérből. – éppen Tizenhatos születésnapját ünnepeljük, te miért nem jöttél el?

– Ma van Tizenhatos születésnapja? Ez teljesen kiment a fejemből – hazudtam, mert az igazság az, hogy nem is tudtam, mikor ünnepli, de ezt nem akartam bevallani. – Remélem nem haragszik, amiért nem vagyok ott.

– Pedig mindenkinek szóltunk. Te hogyhogy nem tudtál róla?

Éppen emlékeztetni akartam Kilencest az állapotomra, amikor ugyanaz történt, mint előző nap az autószerelő műhelyben a kulccsal. A telefon, amit szilárdan tartottam az ujjaim között, váratlanul kihullt a kezemből, átesett rajtam, majd a hálószoba szőnyegén landolt. Az ütéstől lepattant a hátsó fedele, az akkumulátor pedig kirepült belőle és becsúszott az éjjeliszekrény alá.

– A francba! – morogtam és lehajoltam, hogy megkeressem, de akkor erős szédülés fogott el. A homlokom a padlónak koccant, elterültem a szőnyegen. Forgott velem a világ, hányinger környékezett. Alig bírtam feltápászkodni és elhúzni magam az ágyig. Végigterültem a hűvös lepedőn, miközben az erőfeszítéstől izzadtság gyöngyözött végig a tarkómon. Zihálva fúrtam bele a fejem a párnába. Térj vissza az életbe, amíg nem késő, súgta egy hang a fejemben, de én úgy döntöttem, nem akarom meghallani. Ráhunytam a szemem a fojtogató sötétségre, ami úgy húzott lefelé, akár az örvény. Ez már a vég, gondoltam közben, de természetesen erről szó sem volt. Másnap reggel kipihentebben ébredtem, mint valaha. A fejem tiszta volt, a gondolataim rendezettek, a testem áttetszősége pedig állandósult. Egy kísértetté változtam, aki ugyan nem vált még teljesen légneművé, de már áttűzött rajta a fény.

Pár nap múlva ismét fotózni indultam. Órákig jártam a várost, a régi kerületeket és az új üzleti negyedet, a folyópart környékét meg a nagy park ösvényeit a színház mögött. Számolatlanul kattintottam el a képeket, tucatjával, sőt, százával. A rőtbe és aranyba forduló fák ágai között alácsorgó napfény, röptükben elkapott madarak, az égbolton vonuló, tépett szegélyű felhők fotói töltötték fel a gép memóriakártyáját. Így volt ez korábban is, egyvalami azonban megváltozott. Régebben gyakran előfordult velem, hogy az emberek megszólítottak, most azonban átnéztek rajtam, akár az üvegen.

Hat óra után leszállt az októberi alkony, én pedig hazafelé vettem az irányt. Nem használtam sem a metrót, sem a villamost, mert tapasztalatból tudtam már, hogy az esti séták is számtalan témát tartogatnak egy fotósnak. Most sem kellett csalódnom; a szürkületbe boruló város fölé már felkapaszkodóban volt a narancssárga telihold. A látvány legalább egy tucat új képet ígért. Nekikészültem tehát, hogy még egy fotósorozatot készítsek, ám a próbálkozásom kudarcot vallott; nem a fényképezőgép mondta fel a szolgálatot, hanem én. A két kezembe akartam fogni a gépet, de képtelen voltam rá. Áttetsző kezeim, amelyekkel eddig gond nélkül meg tudtam ragadni a fotómasinát, most csődöt mondtak. Csak kapkodtam utána sokáig, ugyanolyan sikertelenül, mintha csak az illékony párát vagy az utcákon terjengő benzingőzt akartam volna megfogni. Egyre kétségbeesettebben kalimpáltam a mellkasom előtt, miközben a gép hasznavehetetlenül, ernyedten lógott alá a nyakamból a vékony pánton. Dühösen küszködtem még egy darabig, aztán, ahogy a haragom elenyészett és csalódottságba fordult, feladtam a hiábavaló kísérletezést. A telihold tányérja pedig időközben odébb csúszott, fényesebb lett, az előbb még sárga arca lassan fehérré fakult, így már nem láttam benne ugyanazt a megbabonázó szépséget, amit az előbb.

Besötétedett, mire hazaértem. Egy téglaházakkal övezett mellékutcában, ahol fehér higanygőz lámpák ontották magukból a fényt, elsétáltam az egyik félhomályos kapualjig. Belöktem a lépcsőfeljáró ajtaját, aztán felsiettem az első emeletre. Ki akartam nyitni a lakásajtót, de ekkor ismét olyan dolog történt, ami valójában már meg sem lepett. A kézfejem átsiklott a kilincsen majd beleolvadt az ajtó lapjába. Kíváncsiságomtól hajtva előrébb léptem, és pontosan az következett, amire számítottam; a kezem előbb csuklóig majd könyékig eltűnt benne. Végül én magam is átcsúsztam rajta, és egyszer csak ott álltam a sötét előszobában.

Hidegnek és komornak tűnt a máskülönben otthonos, belvárosi lakás, de nem olyan módon, mint a rémtörténetek kísértetjárta házai. Sokkal inkább úgy, mint amikor az ember túl sok időt tölt az ismerős falaktól távol, és hazatérve már nem komfortosnak, hanem újnak, ugyanakkor idegennek is érzi az otthonát.

A nappaliba lépve várt még rám egy meglepetés. Valami olyan, ami egy átlagos napon bizonyára csodálkozásra késztetett volna. De az eddig történtek után alighanem már immúnissá váltam az ilyesmire, ezért különösebb reakció nélkül vettem tudomásul, hogy világított az állólámpa, és a fotelben, abban, amiben meghaltam, Egyes üldögélt.

Volt idő, amikor Egyes és én összetartoztunk. Szerelem volt ez a javából, olyan, amiről azt hiszi az ember, majd örökké tart. De ahogy az már lenni szokott, az „örökké” ez esetben is nagyon jól kifejezhető volt számokkal. Másfél évet töltöttünk együtt, de hiába zártunk le már régen mindent kettőnk között, nekem ő mégis Egyes maradt. A legfontosabb ember a világon.

Csak néztem a barna hajú, szemüveges lányt. Semmit nem változott azóta, hogy tavasszal elváltak útjaink. Néztem őt, valósággal magamba ittam a jelenlétét, de hiába; és haragudtam magamra azért, mert tompa közönyt érzek belül a viszontlátás öröme helyett, pedig meg sem tudnám számolni, korábban hányszor kívántam azt, hogy újra itt legyen.

Hogy hogyan jutott be hozzám, az nem volt nagy talány. Emlékeztem rá, hogy az egyik lakáskulcsom véletlenül nála maradt. Az, hogy miért van itt, már sokkal érdekesebb kérdés volt.

Leültem mellé, rá a fotel széles karfájára, de ő nem vett észre. Az arca meggyötörtnek látszott, a szeme fénytelennek.

– Egyes – kezdtem lassan – te mit keresel itt?

– Itt vagy? – kérdezte, és bizonytalanul nézett fel rám, mint aki csak a hangok alapján tájékozódik, mert nem tudja, hová is fókuszáljon a tekintetével? A pillantása ide-oda rebbent, ám nem talált biztos pontot. Tudtam, hogy miért; a testem mostanra teljesen átlátszóvá vált. Eltűnt.

– Miért vagy itt? – kérdeztem újra, és közelebb húzódtam hozzá. Az érdektelenség burka váratlanul megrepedt, és az öröm halványsárga fénye szivárgott elő mögüle. Most már jólesett újra látni őt. Az azonban fájt, hogy olyannak nézett ki, mint aki gyászol. Szomorúnak tűnt, elveszettnek, ám mégis vonzónak. Nagyon hiányzott nekem.

– Hallom a hangod – mondta. – Egészen halkan, de azért hallom. Csakhogy nem látlak. Tényleg itt vagy?

– Itt – mondtam, és tétován megérintettem az ölében nyugvó kezeit. – Fogom a kezed. Érzed?

– Azt hiszem. Nem vagyok biztos benne.

– Egyes – mondtam halkan, és közben megnyugtató érzéssel töltött el, ahogy a kezének melegsége átjárja az enyémet – már vagy fél éve nem láttalak, és most egyszerűen besétálsz a lakásomba. Mi történt?

– Eltűntél – válaszolt csendesen. – Felszívódtál, mintha sosem léteztél volna, és most nem tudtok rólad semmit. – a levegőbe bámult, el mellettem, valahová a falra. Mint a vakok, akik a semmibe meredve beszélnek.

– Nem értelek – ingattam a fejem. – Szakítottunk. Azt mondtad, már nem vagyok fontos neked. És én sem mondtam túl szép dolgokat, nem igaz? – eszembe jutott az utolsó veszekedésünk, és elszégyelltem magam.

– Én mindig követtem azt, hogy éppen mi történik veled – vallotta be. – Néha tetszett, néha nem. Elképzeltem párszor, ahogy majd újra találkozunk. De csak halogattam. Aztán egyszer csak már nem voltál sehol. Azt hallottam, meghaltál – sóhajtotta, és megremegett a szája széle.

– Én döntöttem így – mondtam. – Ki akartam szállni, ennyi az egész.

– Sokan gondolják ezt. Néha még én is. – zavartan elmosolyodott. – De csak kevesen teszik meg. Panaszkodnak, de nincs merszük lépni. Ha engem kérdezel, nem is kell. Elég, ha néha tartunk egy kis szünetet. – halvány, szomorú mosolyra húzódott a szája. – Hiányoztál – rebegte.

– Lehet, hogy igazad van – mondtam, de csak azért, hogy válaszoljak valamit, mert legbelül nem tudtam, tényleg így van-e?

– Nem hallak – szólt Egyes.

– Csak azt mondtam, van igazság abban, amit mondtál.

Ránk szakadt a szoba csendje. A zárt ablakokon keresztül beszűrődött az esti város zaja.

– Már nem hallom, amit mondasz – ingatta a fejét. – Nem hallak, mintha végképp eltűntél volna.

– Itt vagyok – mondtam, de éreztem, ahogy a tenyeremből eltűnik a melegség, és a kezem átsiklik a testén.

– Mindegy, jobb, ha most megyek – állt fel a fotelből. – Azért, ha te még hallasz engem, akkor megkereshetnél. Ha még módodban áll egyáltalán.

– Maradj még – nyúltam feléje, de megint nem jártam sikerrel. Az ő számára valószínűleg már nem is léteztem.

Kisétált az előszobába, majd néhány másodperccel később halottam, ahogy csapódik a bejárati ajtó, és kétszer fordul a kulcs a zárban.

Nem sokat aludtam azon az éjszakán. Folyton csak őrajta jártak a gondolataim, meg persze a múltunk apró kis eseményein és banális emlékein. Olyanokon, amelyek kettőnknek voltak csak igazán fontosak. És mi ahelyett, hogy megtartottuk volna ezeket magunknak, hogy kiélvezzük a pillanatot, inkább odaszórtuk mások elé, betolakodva a privát szférájukba; teleszemeteltük vele a jelenünket, az egész idővonalunkat, abbéli reményben, hogy mások majd elismerően ámuldoznak ezek láttán. De csak sablonos dicséretekre és néhány feltartott hüvelykujjra futotta.

Semmi értelme nem volt, most már tudom. Az igazán fontos dolgokat úgyis csak mi éltük meg.

Amikor már eluntam az ébren hánykolódást, felkeltem az ágyból, átmentem a nappaliba, és beleültem a halálom színhelyét jelentő fotelbe, a számítógép elé. Aztán csak bámultam bele a monitor fekete négyszögébe, meg szoba sötétjébe, és figyeltem, ahogy a telihold fehér fénytócsát borít a padlóra. Később az ölembe vettem a fényképezőgépemet. Most makacskodás nélkül a kezembe simult, én pedig a benne tárolt, Egyessel közös régi fotóinkat nézegettem a kijelzőn. Hogy is mondta? Elég, ha olykor szünetet tart az ember. Egyszerű, bagatell tanács, mégis kell olykor valaki, aki az ilyesmit a szemünkbe mondja. Van, hogy épp a legegyszerűbb megoldás nem jut eszünkbe.

Megvártam a reggelt, aztán készülődni kezdtem. Úgy döntöttem, még a mai nap meglátogatom őt. A chaten való kopácsolás helyett kezdjünk egy valódi beszélgetéssel, határoztam el magam. Abban mindig nagyon jó volt, és én is rendkívül élveztem. Aztán pedig következhetnek mások is. Csak szépen sorban. Ha elég időt töltök a társaságukban, akkor újra meglátnak majd. Elvégre a halál után is van élet.

Jávorszki András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írással való kapcsolatom nekem is, mint sokaknál, egészen a kisgyerekkoromig vezethető…