– Oda nem mehet be!

A portás mennydörgő hangjára megállt a látogató, és bizonytalanul nézett körbe: kihez szóltak egyáltalán? Mivel a kihalt, és gyéren megvilágított folyosón rajta kívül csak egy üres tolószék várakozott, gyorsan átlátta, hogy neki szólt a figyelmeztetés. A csomagjait átrakta másik kezébe, és már a kilincsen volt a keze, mire a biztonsági ember kicsit féloldalasan szaladt utána.

– Oda nem lehet bemenni! – jelentette ki az őr.

– Jó estét! Az édesanyámhoz jöttem, és ebben a szobában lakik – mondta az érkező, úgy rémlett neki, hogy korábban még nem látta a vehemens öregurat, aki most szabályosan elé ugrott. – Talán valami baj van? – kérdezte.

– Baj az nincsen, de mára letelt a látogatási idő, és az igazgató asszony utasításai szerint ezt a legszigorúbban kell vennünk – lihegte a biztonsági ember.

– Nézze, nincs sok időm, és tudom, hogy hivatalosan ma már nem lehet, de mindig ilyenkor szoktam bejönni. Igaz, hogy nem magával szoktam találkozni, hanem egy magas szemüveges úrral. Tényleg, ő nincs itt? – reménykedett a késői vendég.

– Ő most nappalos, én vagyok helyette. Legyen szíves holnap visszajönni! A szabály, az szabály!

­– Ez egy vicc? Mióta veszik szigorúan az efféle szabályokat egy ilyen osztályon? Nem olyan egyszerű munka mellett a rendszeres látogatást megoldani! Engedjen be, kérem, ígérem, hogy nem maradok soká – fogta könyörgőre a látogató.

– Nem az én dolgom, hogy miért ekkor tud csak jönni. Engem kirúgnak, ha itt bárkit találnak, úgyhogy jöjjön vissza reggel! – szabta rövidre a beszélgetést az őr.

– Elnézést, Lajos Úr! – olvasta le a sántikáló biztonsági ember kitűzőjéről az elmosódott nevet. – Nem akarok kellemetlenséget, csak a feleségem készített egy kis süteményt, meg aztán holnap elutazunk, így akkor nem tudok visszajönni. Engedjen be, kérem! – ekkorra már kezdett kijönni a béketűréséből, de tudta, hogy nem engedheti meg magának, hogy most elküldjék. Az idős őr azonban próbált egész testével akadályt képezni az ajtó előtt: senki nem mehet be oda, mert abból nagy baj lehet.

– Menjen nyugodtan haza a feleségéhez, majd én átadom a csomagot a néninek! – tartott ki ajánlata mellett.

A látogató azonban nem tágított, de megérezte a hangnem változását a portásnál, így most már ő is stílust váltott.

– Elnézést, ha önnek ez kellemetlen, csak tíz percet kérek, és itt se vagyok! –, és hogy Lajos bácsinak lehetősége se legyen ellenkezni, megpróbált lefordulni róla, és lendületből benyitni a szobába, de a sok csomag miatt nem sikerült neki. Közben két fehér köpenyes nővér tűnt fel a folyosó távolában, és próbálta megállapítani, hogy van-e közöttük ismerős, hátha segítenének neki. Ők azonban csak gyakorlaton lévő fiatalok voltak, és rögtön jelezték, hogy ebben a kérdésben nem tudnak nyilatkozni. Patt helyzet. Nem akart durva lenni, hiszen az édesanyja még sokáig itt fog lakni. Néhány másodperc múlva azonban megjött a felmentő sereg, egy ismerős orvos személyében. Lajos bácsi is érezte, hogy közeledik a megadás órája. Az orvos gyorsan átlátta a helyzetet:

– De Lali bá, maga is tudja, örülünk, hogy a néninek van látogatója –, mondta és már sietett is tovább.

Most már esélyt sem adva a mögötte álló őrnek, magabiztosan kopogott és nyitott be a szobába, amin édesanyja két hölggyel osztozott hosszú hónapok óta.

A három pöttöm nénike a szoba közepén lévő asztal körül álldogált pongyolában, és egy nagy, széles dobozban matatott, amiben egy csepp homokszín kiskutya gömbölyödött. A férfi már régen nem találkozott édesanyja gyermeki mosolyával és pillanatra megdermedve nézte az idős hölgyeket, akik rá ügyet sem vetettek.

– Lajoska, ugye csendben voltunk? Ugye nem hallatszott semmi? Mi szót fogadtunk ám! – lelkendeztek egymás szavába vágva az őrnek – Maga egy angyal, csak holnap is hozza be nekünk ezt az édes csöppséget!

 

 

Bereczk Imola az Irodalmi Rádió szerzője. Jogász vagyok, de az üzleti életben dolgoztam sokáig. Jelenleg idegenvezetéssel foglalkozom és…