Még tizenkét percem van. Már nincs mit mondanom, én is tudom, hogy egy helyben pörgök. Hogy semmivel nem vagyok előrébb, mint két és fél évvel ezelőtt. Döcögős párkapcsolat, neveletlen gyerekek, családi problémák, értelmetlen munka. Talán kiégtem. Gondolom, ugyanaz, mint mindenkinek. Ez egy ilyen világ. Nem vagyok egyedül a gondjaimmal, de én legalább eljárok szakemberhez – próbálkozom. Voltam coach-nál, pszichológusnál, családállítottam, jártam látónál, jósnál, egyszer még pszichiáternél is. De már unom. Mit mondjak még tizenkét percben? Talán beszélek a jövőbeli terveimről. Amiket tizenöt éve mindig egy kicsit odébb tolok. Majd tavasszal, majd ősszel, ha lefogytam, ha túl vagyok rajta, később, biztosan nem az ünnepek előtt.

Még hét perc. Eszembe jut egy mentő ötlet. Beszélek a legutóbbi álmomról, ha még van annyi idő. Legalább az a húszas nem kidobott pénz. Ha kibogózza nekem, mit jelent, hogy egy szál kombinéban zuhanok a magas házak között, akkor megéri azt a kisebb vagyont, amit már itt hagytam. Kombinéban! Utoljára anyámon láttam ilyet harmincöt évvel ezelőtt. Magas házak között is csak akkor járok, mikor nagy ritkán keresztülhajtok a káposztási lakótelepen. Mintha nem is az én álmom lenne. Letelt az idő. Ezt ma már nem fejtjük meg. Igen, rendben, a szokásos időben, jövő héten.

– Kicsit próbáljon jobban megnyílni, Laura, mert így lassan haladunk egymással! Olyan érzésem van, mintha a bejárati ajtót csak annyira nyitotta volna ki nekem, hogy lássuk egymást, de a biztonsági lánc ott maradt beakasztva. Vagy mintha a kémlelő nyíláson keresztül beszélgetnénk. Engedje, hogy mélyebbre menjünk, mert így nem fognak a dolgai rendbe jönni! – mondta a pszichológus.

– Rendben, igyekszem – hagytam rá, de valójában csak egyetlen dolgot akartam. Hazamenni innen. Utáltam, hogy itt egy porszem sincs sehol, és a falon lévő drága mázolmány és a párna színe harmonizál a papírzsebkendős doboz színével.

Az én életem korántsem tökéletes. Csak olyan, amilyet elvártak tőlem. Első ránézésre rendben, de én tudom, hogy a káosz annál mélyebb odabenn. Rendes férj, nem iszik, nem ver, nem lép le és sokat dolgozik. A gyerekek jól tanulnak – nélkülem is. Nekem ahhoz sincs türelmem, hogy átvegyem velük a német házit. Valahogy semmihez nincs türelmem. Inkább mindig továbblépek, amint konfliktus adódik. Nem lépek le teljesen, annál gyávább vagyok. Változtatni, vagy nagyot lépni is beszari vagyok. Inkább csak úgy terelek. Úgysem kíváncsi valójában erre senki. Mindenki csak a szépet és jót akarja látni. Az illendőt. Hogy kész-e a karácsonyi beigli, és megleptem-e a férjem egy saját készítésű tortával a szülinapján? Hogy szoktam-e a kilincset is rendszeresen takarítani, és a gyereknek nem lyukas-e egyetlen zoknija sem? Hogy ragyog-e a fürdőszoba, amikor jönnek anyósék? Hogy mit fognak szólni? Mit fog szólni a szomszéd, a gyerek barátja, a gyerek tanára, a főnököm, az anyósom, a férjem, az anyám? Mit gondol majd a kollégám, a gyerekorvos, a kutya dokija vagy a lakás bérbeadója? Mit szólnak a közértben, a szolgáltatónál, és mit gondol majd a pszichológusom? Még előtte is tartanom kell magam.

Egész eddig minden arról szólt, hogyan viselkedjek. Sírjak egy jót, de ne siránkozzak, mikor olyan jó dolgom van, ne beszéljek annyit, csak beszéljem ki magam, igyak már valamit, ne igyak annyit, érezzem végre jól magam, mosolyogjak, ne röhögjek mindenen, szívjak már el valamit, hogy lazább legyek. Annyira igyekeztem ezeknek megfelelni, hogy már azt sem tudtam, hogy ki vagyok. Mára egyenesen fogalmam sincs, ki vagyok. Biztosan nem az, aki a párnahuzatot áthúzza, ha másik színű doboz zsepit kap a szombati nagybevásárláskor, amit a férjecskéje mellett szépen felöltözve ejt meg.

Mindig azt hallottam, hogy mit csináljak, és mit ne csináljak, esetleg hogyan csináljak. Torkig vagyok. Tudom, hogy van állásom, férjem, szexuális életem, van hol laknom, van, kinek puszit adjak este, és van mit csinálnom – legyek végre hálás! Persze, az vagyok. De nincs mit várnom! Várjam, hogy a nyári nyaraláskor kemény lesz-e az ágy a hotelben, vagy puha, hogy tiszta-e a szauna a SPA-ba? Várjam, hogy lesz-e a méretemben az a kis fekete? Várjam, hogy mit ad a tévé szombat este, vagy lesz-e kivel dumcsizzak? Hogy jó lesz-e a gyerek bizonyítványa, és hogy a férjem megérti-e, hogy mit akarok a születésnapomra?

Igen, igen! Mit akarok, és nem mit szeretnék! Akarni akarok valamit!

Éjfélkor akarok futócipőt húzni és az erdőbe kifutni. Nem érdekel, hogy sötét van, nem érdekel, hogy veszélyes, mert az nem az én félelmem. Ki akarok oda rohanni, fel a legmagasabb domb tetejére, fel a félig kidőlt tölgyfa mellett korhadozó padra, ráállni, és üvölteni akarok. Addig, amíg a torkomból kifér. Sikítani, hogy mindenki hallja. Üvölteni, ordítani, hogy elég! Hogy nem ezt az életet akartam. Hogy nem akarok jó kislány lenni, a férjem engedelmes, szorgalmas felesége lenni, hogy nem akarok aranyos, kedves csaj lenni, jól sütő anyuka lenni, nem akarok jó példával elől járni. Nem akarok szót fogadni. Én végre én akarok lenni. Üvölteni akarok, ameddig szusz van a tüdőmben, amíg hang jön belőle. Majd mikor elfogyott minden levegő, akkor újra akarom kezdeni. Amíg az összes zsigerem ki nem ürül, hogy elég. Elég! Elég! Hogy mi elég? Még mindig nem érted? Minden elég. Nem. Nem tudom. Én sem tudom. Semmi nem elég. Nekem ennyi nem elég. Nem akarom elemezni magamat többé, nem akarom megfejteni, miért lettem ezzé. Nem akarom tudni, nem akarok tekintettel lenni, nem akarok igazodni. Nem akarok többé másnak megfelelni. Akkor és olyan hangosan akarok sírni, ahogyan csak tudok. Sikítani, amíg be nem rekedek. Mert a sok ki nem mondott gondolat és vélemény megfojt, elveszi a levegőt, nem enged lélegezni. Fojtogat az azzá válás. Énné akarok válni. És nem, nem akarok ölelést, nem akarok érintést, ne érjen hozzám senki! Egyedül akarok lenni, új levegőt akarok venni, és újra sikítani. Üvölteni, hörögni bele az éjszakába. Szétrúgni azt a korhadt padot. Azt akarom, hogy végre ijedjen meg tőlem mindenki, és fagyjon meg a vér az erekben, féljenek tőlem, kerüljenek engem. Megbuggyant, mondhassák rólam. Megőrült, pedig milyen szép élete volt, normális férj, gyerekek. Nem, én tudom, hogy nem. Én tudom. Érzem. Mert nekem nem ez kell, ez a szomszédnak kell, a főnökömnek, és anyámnak. Hogy csendes legyek, rendezett. És főleg elégedett. Hogy szép életem legyen. De nekem nem kell a szép. Nekem a sajátom kell, ahol ha üvöltök, meghallja valaki, de ne szóljon semmit. Ne dicsérjen, ne vádoljon, ne akarjon megölelni, csak maradjon csendben. Várja meg, amíg befejeztem.

A saját életem kell, ami egyedi és nyomot hagy, amiben alkotok, leteszek valamit az asztalra, amire azt mondják: igen, na, ez valami. Ez igazán ő. Ő bezzeg rájött. Megfejtette a titkot, és vállalta önmagát. Igen, ilyen szeretnék lenni. Vad és zabolázhatatlan, katartikus és mély, szenvedélyes és tüzes. Nem pedig aranyos, rendes és szánalmas. Nem akarok többet ide jönni, nem akarom meglátni a rongyos kis életemet a tökéletes pszichológus tükrében. Kimondom végre neki és mindenkinek. Megteszem. Vállalom, hogy milyen vagyok.

Egy hét múlva újra a doktornő várójában ülök. Fekete szoknyában, apró mintás blúzban és testszínű harisnyában lázadok. Mit mondjak majd neki? Van két percem kitalálni, mielőtt beinvitálnak a díványra – egy huszasért.

– Jó napot Laura, hogy van? Milyen volt a hete?

– Jól vagyok. Álmodtam egy nagyon érdekeset.

Bereczk Imola az Irodalmi Rádió szerzője. Jogász vagyok, de az üzleti életben dolgoztam sokáig. Jelenleg idegenvezetéssel foglalkozom és…