Varga Béla nem volt már gyermek, ahogyan az ifjúkorból is régen kiszorult már, mégis mindenki egyszerűen csak a „Vargáék fiaként” ismerte, ama egyszerű okból kifolyólag, miszerint egész életében, soha semmi érdemlegeset nem csinált. Az erdőben szokás az olyan, amikor a nagy fa árnyékában felnevelődnek a csemeték. Annak idővel azonban mindig megszaporodik a haszna, ellenben ifjabb Varga olyan csemete volt, ami majd egy emberöltő elteltével sem akart árnyékot adni. No, de nem ám a termete miatt, mert a hossza majd egyazon volt a szélével, inkább csak nem jellemesedett úgy, ahogy azt a szülők joggal elvárták volna. „Kis Varga” miután már az élete delén is túladott, még mindig szívesen kosztolt a szülői háznál, készséggel elfogadott mindent, amit a bánattól sorvadó anyja elébe rakott. Bevárta, amíg a munkák nélküle elrendeződtek, nem zavarta az sem, ha az örege dereka majd beleroppant az igába. De ami az igazán nagy mulyaságára utalt, és ami a legjobban fájt az idős cselédeknek, az volt, hogy a fiuk, egészséges férfiemberhez méltóan, még arra se nagyon igyekezett, hogy a szerelemben helytálljon valahogyan is.

Az öreg Varga nem volt szégyenlős, maga beszélt a gyermekével erről a kényes témáról, ami természeténél fogva, a világ kezdete óta, oly fáradhatatlanul cikázik a férfiak gondolatai körül. Az öreg beszélt tehát, maga sem értette, hogy minek az az illetlen szóvetélés, de a baj megvolt, oltani kellett a tüzet, hát beszélt egyre csak.

Nem volt annak foganatja, a mi Bélánk tekintete úgy folyt el akkor is az értelem hazavezető mezsgyéje előtt, mint ahogy az ökörnyál nyúlik szerteszét a levegőben a szép, langyos őszi időben. Az öreg levette akkor már a tökfödőjét, hátha világosság szorul abba bele, mert a maga erejéből már úgy gondolta, nem bír segíteni egyszülöttjén, ha négyfelé szakítják is.

Nagyot sóhajtott végül, aztán csak beszélt megint. Mindent elejétől kezdett, bár akkor már igencsak sejtette, hogy annyi haszna lesz annak is, mintha lónak imádkozna az ember.

Csakugyan úgy lett, ahogy azt az elején megjósolta.

– Még egy ilyen málészájú kölyköt! Hogy lesz ebből házasság? – rémüldözött, miközben a kalapja simlédere erősen ropogott az őrlő szorítása alatt.

– Na, még ezt az egyet meglépem! – gondolt egy nagyot. Szinte szikrát hányt a tekintete, majd öles léptekkel maga vezette egy kikapós menyecske elé a fiát. Miután úgy gondolta, hogy baj már nem érheti aznap, fütyörészve hazaindult. A gond azonban ott kezdődött, hogy a menyecske hamarabb ért haza, mint ahogyan ő maga, és veszekedve rontott neki, hogy micsoda egy mulya embert vitt a nyakára, hisz az, amint szilárdat érzett a nemesebbik fele alatt, nyomban elaludt, ezzel ejtve óriási és egyben levakarhatatlan foltot az ő becsületén.

Híre ment ennek a faluban is, az öreget mindenki megtalálta egy-két jó tanáccsal, de több volt abban az élc, mint a segítő szándék, pirult is az arca tőlük éppen eleget, mígnem egyszer begurult, beszuszakolta a fia összes holmiját a rozoga kis járművébe, és azon nyomban elköltöztette onnan Bélát. Az asszonya egy pillanatig esendőn nézett rá, nem állta azt magán az öreg, hamar rárivallt arra is.

– Ne bámulj rám úgy, ahogy a gyóntatószékben szokás! Te magad mondtad a múltkor, hogy már igencsak kilóg a fióka feneke a fészekből! Hát most megtanítjuk repülni!

Az asszonyba belényilallt a felismerés, el is kapta a tekintetét, és szorgalmasan a padlóra szegezte azt, fel se emelte onnét egykönnyen, mintha csak apró betűvel lett volna arra írva.

Vargáék fiának elköltözése ekképpen ment végbe azon a jeles napon.

Az új ajtó nagyot döngött Béla mögött, nem sok vigasz szorult abba, bár a fiú voltaképpen nem is vágyott semmiféle ájtatos szólamokra. Egy ideig nézett arra az ajtóra, mint a borjú, aztán amikor elérte a tudatát, hogy az sehogyan sem nyílik ki újra, a maga egyszerűségében elfogadta azt. Aztán hozzáfogott bámulni az ismeretlen falakat, az új otthont, pislogott azokra eleget, mint a moslékba esett béka. Aztán, amikor mindezzel megvolt, a lábaival arrébb pöckölte a holmiját, és leheveredett egy fotelba.

Mielőtt elnyomta volna az álom, még felsejlett benne egy szorongató érzés, miszerint másnap, mielőtt még a nap felkel, egy fűrészüzembe kell mennie segédnek. Az apja ugyanis nem volt rest, bekönyörögte oda, mégis, ne halljon éhen a fia a hatalmas nagy önállóság gyomorcsikorgató ölelésében.

Majdnem dél volt, amikor magához tért.

– Nem is olyan rossz ez a legényélet! – nyújtózkodott, majd komótosan magára rángatta a ruháit.

Az asztalos úgy nézett reá, mint a döfni készülő bika, amikor végre odaért. Nem szólt a mester sokat, nem szólt keményen, mert tisztelte az öreget, aki a fiát hozzáküldte, éppen csak a fogai csikorogtak, mint a medve állkapcsa, amikor az csontot harap. Tanítani kezdte a nagyra nőtt gyermeket, de Béla kezeiből minden kiesett. Azontúl, a gerendát összekeverte a deszkával, a forgácsot szétterítette, a léceket halomba górta, amikor meg úgy érezte, hogy eleget tett a napnak, akkor egyszerűen félrehúzódott, és megaludt a talicskában.

Az asztalosmester testéről erősen zabálta akkoriban a bosszúság a húst lefelé.

Így ment ez nap-nap után, izzadtságot termett minden együtt eltöltött pillanat.

Aztán egyszer csak különleges reggelre ébredt Béla. Nem érezte azt azonnal, hogy van abban a napban valami, mert ő sok mindent nem értett meg rögtön. Akkor is épp oly egykedvűen tett-vett, mint mindig, s hogy valamiképpen mégis kiviruljon körülötte a világ, bekapcsolta a televíziót, és azt nézegette szorgalmasan.

Maradj otthon! – ezt sulykolta akkor reggel a súlyos szavú, komoly emberek beszéde. Szó volt még világjárványról, vészhelyzetről, mindenki védelméről, de mindazt már nem hallotta meg a Vargáék fia, mert ő abban a két szóban egyszerre megtalálta a maga örömét és gyönyörűségét. Azon túl számára néma volt minden intő és segítő szó.

– Nekem való mesterség ez! – rebegte átszellemülten. Talán még a nyála is alája csurgott, annyira megbabonázódott.

Maradj otthon! – mondta egyre csak a televízió, és miután elmesélte azt újra és újra, Varga Bélába úgy tudatosult egy szebb, munkától mentesebb élet. Gondolta ezt azok után, hogy alig néhány napja dolgozott, már ha a ténykedését egyáltalán a munka fogalma alá borogathatjuk.

Így történt hát meg azon a napon az is, hogy Varga Béla, aki, ha addigi életében nem is mindig, de akkor az egyszer nagyon is szót fogadott, és minden ráruházott hatalomnál fogva, azt tette, amit tenni kellett, történetesen: otthon maradt.

Az idő előrehaladtával, dicsőségének csillaga egyre csak föntebb ragyogott a maga besorolása szerint. Az elkövetkezendőkben már szinte a hallhatatlanok mítoszába lépett, mert egy tapodtat sem mozdult azután, hogy meghallotta: akkor tehet az embertársaiért a legtöbbet, ha továbbra sem megy sehová. Hogy–hogy nem, elsőnek a kemény és szigorú asztalosmester jutott az eszébe. Elfogódottan gondolt reá, hogyan is akarta volna, hogy annak az áldott jó, derék embernek bántódása legyen, hát megacélozta a szívét, és visszavonhatatlanul eltökélte, hogy nem látogatja az öreg mestert többé.

„Úgy kell, az legyen!” – szívta meg az orrát, mindennek lezárásaként.

Vargáék fia, abban a magasztos pillanatban úgy érezte, értelmet nyert végre az ő élete is. Nem csak egy Varga volt immár a sorból kiragadva, hanem „a Varga”.

A napok ilyesformán teltek, Béla komolyan vette hivatását, túlontúl komolyan. Egy hét múltán, miután a körülötte halmozódó szemétkupac a fotel fölé kezdett gyűrűzni, megfordult a fejében, hogy esetleg leviszi azt az utcai gyűjtőhelyre, de aztán lándzsaként hasított belé a tudat, hogy nem mehet sehová, hisz otthon kell maradnia! A hiúsága, miszerint ilyen magas tisztségben lévő személyeknek nem szabad erőt és időt pazarolnia az alantas fizikai munkákra, az csak másodlagos szerepet játszott a történetben.

Varga Béla hát otthon maradt azon a napon is, a szemét meg csöndesen kinőtte maga mögött a fotelt, de mit számított az, eltörpült a valódi dolgok súlyossága mellett.

Béla csak ült a televízió előtt, hűségesen otthon maradt, körülötte a falak málladozni kezdtek a beléjük lehelt párától, az ő orrát is csavarta már akkor erősen a savanyú szag. Neki is indult egy alkalommal, hogy nagy rösttel kinyitja az ablakot, de aztán az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy bizony mindkét ablakszárny kifelé nyílik, így ha szellőztetni akar, akkor a karjai minden bizonnyal elhagyják a szobát, ebből következőleg ő maga sem tud teljes egészében otthon maradni.

Nagy kihágás lenne az!

– Hej, a mindenit! Ez majdnem kifogott rajtam! – törölte meg izzadt homlokát, mert erősen szuszogott már, ha csak egy kicsit is mozdulnia kellett.  Mégis összeszedte megmaradt méltóságát, és peckesen, mint a díszparipák a tapsoló tömeg előtt, elporoszkált a fotelig, visszasüppedt abba, közben harapott néhányat, és tovább figyelte azt a világító dobozt.

Az élelem jól fogyott, igazán jól. Viszont ennek fejében minden elfogyasztott falat nevelt egy kicsit Vargáék fián. Egy idő múlva az ülőalkalmatosság nagyot reccsenve engedett az irdatlan súly alatt, úgy szolgálva tovább a gazdát, még halálában is. Sok hét eltelt azóta, s a televízió még mindig azt mondta, hogy otthon kell maradni. Varga Béla orrát olykor megcsavarta még a fűrészüzem forgács illatú emléke. Nagyot prüszkölt olyankor, és megfogadta, hogy kitart továbbra is.

Miután elfogyott minden elemózsiája, akkor sem esett kétségbe, egyszerűen kiette maga alól a fotelt. Miután az is odalett, elrágta a szőnyeget, elropogtatta az asztalt, letépte a falakról a tapétát. Hatalmasra nőtt akkor már, de még mindig maradt otthon, bár az is lehet, hogyha medve acsarkodott volna rá, akkor se tudott volna megmozdulni.

Végül, akkorára dagadt, hogy kiszorította a talpukból a falakat, és a tető nagyot dübörögve a nyakába zuhant.

Másnap kihirdették a vészhelyzet visszavonását, az élet, ha nehezen és megfontoltan is, de visszatérhetett a rendes kerékvágásba. Vargáék fia, aki semmi érdemlegeset nem tett egész életében, nem hallhatta már azt, pedig a televízió még akkor is ott vibrált mellette.

Addigra ugyanis, magával ragadta a maga vírusa.

Emlékét a Vargák hosszú sora őrzi.

 

 

 

 

 

 

Guti Csaba az Irodalmi Rádió szerzője. 1982-ben születtem Debrecenben. Életem nagy részét a Hajdúságban töltöttem, majd immáron tíz…