Suttyomban surrant felénk, tettét titkolva,
ragyogott a napsugár, nem volt kioltva.
Leselkedve éjjelente festegetett,
virradatra a művére párát hintett.
A szeptemberi pirkadatban jelezte,
megérkezett e percben az ő ideje.
Sárgává, rozsdássá bűvölte az álmot,
az eddig zöldellő kapott búcsúcsókot.
Árnyékukkal a vizet is átszínezte,
alig ismer az ember a természetre.
Esve a varázslat tarka fogságába,
álmélkodik mélyen a változó tájba.
Már fodros felhőkre is feltükröződik,
az átalakulás ott is keringőzik.
Egyenletes utat tör a haladásnak,
lezárása jön a viruló világnak.
A körforgás most is tovább folytatódik,
de a lélek mégis mindig meghatódik.
Rácsodálkozik az idő járására,
közben a gyönyörtől vágyik a násztáncra.