– Kérem, álljanak fel! A tiszteletreméltó Georg Whitemore bíró elnököl!

A terem zúgolódása gyorsan alábbhagyott, ahogy a teremszolga öblös hangja felszántotta a meleg levegőt. Pár pillanattal később, a bejelentett méltóság is befordult az ajtón, és kimért léptekkel fellépett a bírói pulpitusra. Szikár, idősebb ember volt, halántéka ősz, termete közepes, de vékony. Mielőtt elfoglalta helyét a magaslaton, szúrós, szürke tekintetét végighordozta az egybegyűlteken. Még a lég is elnehezedni látszott komor pillantásának súlya alatt. Majd leült, és intett, hogy kezdhetik.

– Leülhetnek! – nyilvánította ki a teremszolga, immár visszafogottabban.

– Kérem a vád képviseletét, hogy ismertesse az ügyiratot a gyorsított eljárású bíróság tagjaival! – a bíróúr rekedtes, színtelen hangon darálta a protokollhoz illő szöveget. Mintha csak egy színdarab rég megunt monológját vezetné elő.

– Igenis, bíró úr! – emelkedett fel helyéről az ügyész, egy alacsony, középkorú, pocakos ember. – A bűncselekmény, mely elkövetésével az itt megjelent Samuel Gulham nevű előállítottat vádoljuk, gyilkossági kísérlet és súlyos testisértés. Ügyiratszám CA812-51/2027. A vádlott beismerő vallomását ugyan enyhítő körülményként értékeli az ügyészség, de egyéb megállapítható enyhítő körülmény hiányában, valamint a tett súlyosságát figyelembe véve, a vád életfogytiglani fegyházbüntetést kér a vádlottra.

– A védelem, kíván nyilatkozni?

– Igen, bíró úr! – vette át a szót a fiatal, mégis határozott ügyvéd, akit bár csak kirendeltek a vádlott mellé, mégis lelkesedése arról árulkodott, hogy meglátta a lehetőséget a felkapott ügyben. – Amint azt látni fogja a tisztelt bíróság, bőven akad még ebben az ügyben tisztázatlan részlet, és enyhítő körülmény… – Samuel ráemelte megfáradt tekintetét védőjére. A fekete, ötvenes éveinek végét taposó férfi, nehezen tudta csak felidézni az elmúlt hét történéseit, melyek ennek a színpadi tragikomédiának a kellős közepébe ültették őt.

Minden azzal kezdődött, hogy a kormányzat meghirdette a Modernizációs-csere néven elhíresült programját. Vagyis, hogy az alantasabbnak tartott munkakörökben, a munkaerőhiányt mérséklendő intézkedéscsomag részeként, lassan elkezdjék kiváltani az élő erőt, a hatékonyabbnak és olcsóbbnak titulált androidokkal. A robotika csupán az utóbbi két-három évben kezdte meg szárnyalását. Az értelmet megközelítő valóság-feldolgozó, és tanulékony MI-k, valamint a teljesebb mozgásszabadságot lehetővé tevő, szabadon alakítható fémötvözetek megjelenésével. Megjelentek az egyre fejlettebb és külsőleg is emberszerűbb haszongépek.

– Mr. Gollam! Jöjjön azonnal! – rikácsolta a hangosbemondón Kendry K. Koen igazgató, késő délután, 2027. október 11-én. Éles hangját komoran visszhangozták az üres folyosók.

– Jó napot, uram! – nyitott be az irodába, körülbelül tíz perccel később, a gondnok félszegen. Megtanult már félni ennek az embernek a rosszkedvétől, és bizony Koen igazgatót még sosem látta jókedvűnek. A mérgét, pedig rendszerint az idősödő fekete gondnokon töltötte ki – Ami, a nevemet illeti, az Gulham, uram.

– Gulham, Gollem, tökmindegy.  Ami a lényeg, hogy új munkatársat kap. Bár talán nem is ez a megfelelő kifejezés – arcán egy rosszindulatot tükröző, hamis mosoly terült szét – Mondjuk inkább, hogy munkaeszközt.

– Munkaeszközt, uram?

– Ne szakítson félbe, maga ostoba ni… akarom mondani, ember. Igen, munkaeszközt. Az állam jóvoltából kiutaltak hozzánk, minthogy közintézmény vagyunk, egy AR-AT01-es közfoglalkoztatású multifunkciós androidot – a végét természetesen csak felolvasta egy az asztaláról felvett hivatalos levélből – Ugye milyen remek hír? Most végre maga is megtapasztalhatja az igazi felelősséget. Azt, hogy milyen érzés utasítani valakit. Főnöknek lenni. Mivel maga fogja betanítani és felügyelni az új, mondjuk úgy, munkatársát. Állítólag majdnem annyira intelligens a programozása, mint egy magafajtának.

– De uram, ez most mit jelent? Felmondanak nekem? Sőt még azt is elvárják, hogy én tanítsam be a helyemre felvett gépet?

– Hogy milyen értetlen tud lenni a maga fajta. Épp ellenkezőleg. A kormányzat nagylelkűségének hála, a gép fenntartásának költségeit megtérítik, cserébe pedig, nálunk tesztelik le, az új kormányzati programjuk számára. Nem szeretnének rossz sajtóvisszhangot kapni, mint például, hogy elveszik a szegény, dolgozó emberek megélhetését. Vagy, hogy az embereket robotokra akarnák cserélni. Ehelyett, most előléptetik magát. A gép elvégzi a gondnoki munkákat, magának pedig csak felügyelni kell rá, és ha netalán megkérdezik, természetesen pozitívan kell vélekednie az egészről. Még egy kicsit a fizetésén is emelnek – az igazgató továbbra is negédesen mosolygott Samuelra, aki csak lopva mert felpillantani munkaadójára. De még így is érezte a kedves szavak és a szokatlan szívélyesség mögött húzódó balsejtelmet. Koen igazgató nem épp a jó természetéről volt ismert, ráadásul mindenki tudta, vagy legalább is sejtette, hogy a végletekig rasszista. Bár mentségére legyen mondva, nem válogatott, mindenkit gyűlölt, akit csak lehetett. Épp úgy megvetette a feketéket, mint az ázsiaiakat, mexikóiakat, indiánokat. Lenézte a más vallásúakat, és megvetett mindenkit, akinek eltérő volt a szexuális beállítottsága. Persze nyíltan soha nem hangoztatta nézeteit, mert politikai körökben ez nem lett volna épp szerencsés. Önmagát csupán konzervatív szemléletűnek titulálta, ha rákérdeztek.

– Ez igazán remek hír, uram. Köszönöm!

– A szerkezetet levitettem az alaksorba. Nézze meg feltöltődött e már, és olvassa el a mellékelt leírását, aztán próbálja ki. Ha minden rendben vele, holnap hozza fel, hogy magam is szemügyre vehessem.

Samuel távozott, és az igazgató utasítása szerint cselekedett. A mellékelt leírás nem volt túl hosszú, csak néhány műszaki adat, biztonsági és karbantartási és tisztítási tudnivalók. A vezérlés részhez pedig csupán annyit írtak:

„Hang vezérelt egység, intelligens, tanulékony MI-vel. Mondja ki a parancsot és teljesíti. Az alap programozás a Három alapvetésen kívül tartalmaz néhány egyszerű parancsot és több mint százötven alapvető tárgy előprogramozását. A legtöbb egyszerű parancsot azonnal megérti. Ha ezeken kívül valamilyen tárgy, vagy összetett cselekvés betanítására lenne szükség, elegendő azt egyszer megmutatni, miután kiadtuk számára a „Figyelj” parancsot. Az MI lemodellezi a mozdulatsorokat és a látottak alapján az egység képes leutánozni a cselekvést a következő alkalommal.”

 

– Mr. Gulham, kérem, mondja el a bíróságnak, mi volt az ön feladata az utóbbi időszakban, amivel Koen igazgató megbízta? – rántotta vissza a tárgyalóterem rideg valóságába az ügyvédje.

– Az új robot-munkást kellett felügyelnem, aki a takarítást és a karbantartási munkákat vette át tőlem.

– Csak felügyelnie kellett erre az androidra?

– Nem egészen. Nekem kellett a különböző munkafolyamatokat betanítani… megmutatni, Andronak.

– Andro?

– Így neveztük el őt.

– Értem. Elnevezte a gépet… vagyis Őt. Mondhatjuk, hogy kötődni kezdett ehhez a szerkezethez?

– Bizonyos értelemben igen. Jó társaság volt. Figyelt rám és tanult. Persze nem beszélt túl sokat, de…

– Ugye azért tudatában volt, hogy ez az Andro igazából nem élőlény? Hogy nincsenek érzései? Nem érez fájdalmat, barátságot, szégyent, vagy hálát?

– Igen. Tudtam.

– Bár persze az ember néha hajlamos saját érzéseit kivetíteni még akár élettelen dolgokra is. Melyikünk ne mondott már olyat, hogy az az átkozott kávéautomata direkt nyelte el a pénzem, vagy ne szisszennénk mind fel, mikor meglátjuk, hogy valaki meghúzta az autónk oldalát? Ön is átélt valami hasonlót ezzel az androiddal, aki ráadásul még meglehetősen emberformájú is, nem igaz?

– Azt hiszem – bizonytalanodott el Samuel, ahogy most visszagondolt első napjaikra.

– És Mr. Koen mégis hogyan viselkedett Androval? Ő is elkezdett érzelmileg kötődni hozzá? Elégedett volt az ön, és a robot közös munkájával? Mesélje el a bíróságnak, kérem, milyen plusz feladatokkal bízta meg az új eszközüket?

A vádlott arca elkomorult. Szinte már fájt emlékeznie. Úgy érezte a szíve a torkában dobog, könnyek gyűltek összeszoruló szemhéjainak gödrében, ahogy felidézte magában az eseményeket.

Tisztán emlékezett arra a napra, amikor először vitte be az új jövevényt munkaadójához. Délelőtt fél tíz volt, kint a borongós őszi nap hűvös levegője felkavarta az udvar porát. Andro pedig bemutatta repertoárját. Sepregetett, port törölt, végül kicserélt egy égőt a dolgozószoba íróasztali lámpájában. Természetesen ez még csak az első néhány betanított feladat volt, de már egy nap után is egyértelműnek tűnt, hogy szinte bármit képes lehet megtanulni. Mozgása ugyan kissé suta és darabos volt, ugyanakkor mozdulatai mégis precízek. Koen igazgató csendben nézte végig a bemutatót, de cseppet sem tűnt elégedettnek, inkább csak türelmetlenség tükröződött viselkedésében. Végül annyit kérdezett:

– Beszélni is tud?

– Igen – szólalt meg kissé karcos géphangján az android.

– Igen, uram! Vagy még inkább, igazgató úr… Nem is, tudod mit, szólíts gazdámnak! Megértetted?

– Igen, gazdám! – válaszolta, ugyan olyan szenvtelen hangon, mint az előbb.

– Remek, remek! – lelkesült fel Koen gazda, majdhogy nem tapsolt is egyet hozzá, de aztán vissza fogta magát – És most, Sam, tanítsa meg négykézlábra ereszkedni!

– Négykézlábra, uram? Miért? – lepődött meg, bár sokkal inkább azon, hogy ilyen közvetlenül, Sam-ként szólította meg, de ezt mégsem merte szóvá tenni.

– Miért ne? Ha teszem azt, be kell másznia valahová, szükséges lehet rá. Mindegy. Csak csinálja!

A bíróság feszült csendben figyelte a történetet, csupán néha lehetett egy-egy köhintést, vagy fészkelődést hallani. Még az a szerencse, hogy a kényes politikai felhangok miatt, a sajtót kitiltotta a bíró a tárgyalóteremből.

– Csak csinálja! Ezt mondta, és én megtettem.

– Más furcsa dolgokat is meg kellett tanítania a robotnak?

– Igen. Másnap behívott és azt mondta, tanítsam meg neki, hogyan kell leszegett fejjel állni, illetve, hogy hogyan kell összehúznia magát, ha épp erélyesen leteremti. Azt mondta, azért kell, mert nem látja rajta a reakciót, hogy megértette, hogy épp rosszat csinált.

– Nem furcsállotta a dolgot?

– De igen, uram. Mégis megtettem – szegte le a fejét a vádlott – Talán, mert hosszú ideje először nem velem veszekedett, nem az én munkámat szidta és gúnyolta. Fáj bevallanom, de azt hiszem, valahogy, még élveztem is egy ideig, hogy elégedett volt a munkámmal.

– Aztán mi történt?

– Egyre többször kérte el Androt nap közben, hogy az irodájában segédkezzen. Sőt volt, hogy este munkaidő után bent maradt vele, és bezárkózott.

– Mikor jött rá, hogy mit művel a robottal az igazgató?

– Tiltakozom bíró úr! Mi köze ennek a hatásvadász mesének az épp tárgyalt ügyhöz? Nem Mr.Koen ül a vádlottak padján. Nekem úgy tűnik, hogy csupán egy köztiszteletben álló ember jóhírét próbálják meg bemocskolni – csattant fel az ügyész hirtelen.

– Bíró úr, védencem beismerte ugyan a tettét, de az enyhítő körülmények tisztázása véget szeretném feltárni a bíróság előtt a körülményeket, és az indítékokat, melyek ehhez a tragikus ügyhöz vezettek.

– Rendben van, folytassa ügyvéd úr, ám örülnék, ha az elhangzottakat bizonyítékokkal is alátámasztaná végül. Óva intem a vaktában vádaskodástól. Remélem megértette! A tiltakozást egyelőre elutasítom.

– Értettem bíró úr, és köszönöm a türelmét! Természetesen, az elhangzottakat bizonyítékokkal fogom alátámasztani, sőt, ha szükséges több tanút is be tudunk hívni. De addig is, kérem, folytassa Samuel!

A vádlott vett egy mély levegőt, majd újra alámerült a keserű merengésbe.

Az igazgatónál töltött minden alkalom után, újabb és újabb külső sérülést fedezett fel Andron. Apró horpadásokat, karcolásokat a felszínén. Egyre inkább tartott attól, hogy végül majd őt fogják okolni, amiért nem ügyelt a méregdrága androidra jobban. Még az is megfordult a fejében, hogy kifizettetik vele a javíttatás költségeit, vagy akár az állását is elveszítheti emiatt. Ezért elhatározta, hogy nem téveszti szem elől a szerkezetet, még akkor sem, amikor épp Koen igazgatónak segít. Aznap, csütörtökön, látta meg. Az igazgató kora délután ismét hívatta Androt. Samuel pedig azonnal átsietett az utca túloldalán álló raktárépületbe. Mivel ez is hozzájuk tartozott, és ő látta el a karbantartási munkálatokat, jól tudta, hogy a harmadik emeletről pont rá lehet látni az igazgató irodájára. Látta, ahogy az igazgató beengedi a robotot, majd bezárja az ajtót. Nem hallhatta milyen parancsokat adott ki, ám Andro egyszer csak négykézlábra ereszkedett, fejét pedig a padlóig hajtotta. Az igazgató aztán egyik lábával rálépett a robot fejére, mintha csak össze akarná taposni azt. Majd leült a székébe és kitisztíttatta a cipőjét vele. De valamit rosszul csinálhatott Andro, mert az igazgató hirtelen haragra gerjedt. Fenyegetőzve hadonászott, és elővett a fiókból egy bőr övet, méretes fém csattal. Hirtelen elkezdte ütlegelni a védtelen androidot, aki teljesen úgy viselkedett mintha rettegne ettől az embertől. Összekuporodott a földön, és a fejét védve vergődött. Majd hirtelen vége lett az egésznek, mintha csak egy színházi előadást szakított volna félbe egy rendező. Valószínűleg megcsörrent a telefon, mert az igazgató megigazította a gallérját és felvette a kagylót. Andro pedig felállt, és mint ha mi sem történt volna kisétállt a szobából.

Samuel végre felpillantott ügyvédje tekintetét keresve, mintha csak kérdezni akarná, elég lesz e ennyi.

– Jelentette a látottakat valakinek? – segítette ki a védője.

–Nem. Kinek? De egész éjjel ez járt a fejemben. Nem hagyott nyugodni.

– Térjünk rá akkor a következő nap eseményeire.

2027 október 15-e egy pénteki nap volt. A munkaidő a vége felé járt már, és Andro bent üldögélt a helyén Sam-mel a kis gondnoki pihenőben. Az idős fekete ember egész nap azon tépelődött mit tegyen a tegnap látottak fényében. Végül nem bírta tovább.

– Andro! Kérdeznék valamit.

– Aktív állapot, üzemkész. Kérdezhet.

– Mit szokott csinálni veled Koen igazgató?

– Koen igazgató feladatokat ad. Az android végrehajtja.

– De mégis, miket kér tőled? Bánt téged? Megfélemlít?

– Az egység csupán minimális felszíni károsodást szenvedett eddig. Az androidnak nincsenek érzései. Kérem, pontosítsa a kérdést?

– Értem. Pontosan milyen parancsot kaptál tegnap Koen igazgatótól, mikor délután behívott az irodájába?

– A parancs a Hármas számú szolga játék végrehajtása volt.

– Szolga játék? Azt akarod mondani, hogy arra utasít… Arra használ, hogy megalázhasson téged?

– Az igazgató eddig nyolc különböző komplex mozdulatsor végrehajtását látta el nevekkel. A mozgásminták célja számomra ismeretlen.

–  Az a beteg rohadék! Ilyesmire használ téged? Nem is értem. Ezt akkor sem hagyhatjuk annyiban. Ha ma is behívat téged, felmegyek veled, és… nem tudom. De nem hagyjuk neki, hogy továbbra is így bánjon veled. Rendben?

– Kérést vettem.

Eltelt még egy jó óra, és mikor már mindenki hazament a hangosbeszélőn végre megszólalt a várt parancs. Andro aktiválódott, ránézett Sam-re, majd elindult felfelé a lépcsőn.
Az idős gondnok idő közben azt találta ki, nem megy be az androiddal azonnal, hanem vár pár percet, és majd a kompromitáló jelenet közepén tör rá az igazgatóra, hogy számon kérhesse. Így is történt. Három perccel a robot belépését követve egy hirtelen mozdulattal tépte fel az ajtót és lépett be indulattól fűtötten a szobába. A látvány még így is sokkolta és felháborította.  Andro csuklóit bilincs zárta körül, és a padlón térdelt, melyet egy ronggyal törölgetett. Közben monoton módon ismételgette, mint egy szörnyűséges mantrát:

– Én egy senki vagyok. Csak egy szolga. Azért létezem, hogy a gazdát szolgáljam…

A termetes fekete gondnok undorral tekintett Koen igazgatóra, aki viszont meglepően barátságosan üdvözölte.

– Nahát, Sam! Milyen kellemes meglepetés? Mi szél hozta?

– Mi folyik itt, igazgató úr? – a szokatlan hangnem annyira kizökkentette, hogy nem volt képes igazán számon kérő hangot megütni.

–  Csak takarítgatunk és játszunk kicsit – szólt nyájasan mosolyogva – Andro egy cseppet sem bánja, és meg kell adni, egész ügyes. Bár azért persze nem árt, ha jól megtanulja, hogy hol is van a helye.

– De ez… ez nem helyes. Ezt azonnal abba kell hagynia, uram! –próbált kényszeredetten reagálni valamit, de hirtelen csak ennyire telt.

– Látja! Hány évtized telt már el, és mennyien hoztak áldozatot érte, hogy a társadalom egyenlőnek kiáltsa ki magukat. De azért annak idején még rendesen bele volt nevelve a fajtájába az alázat. Hiszen még most, mikor megpróbál erélyes lenni, is uramnak szólít. A sok söpredék, az elkorcsosult liberális társadalom, ami mindent és mindenkit elfogad és a szennyet az egekig magasztalja, most kapott végre egy esélyt, hogy valóban felemelkedjen. Jöjjön! Nézzen rá! Ez nem ember. Még csak nem is él. Csak egy ostoba gépezet. Szolgálni alkották. Az ő szemében mi istenek vagyunk. Még maga is, Sam. Arra született, hogy a szolgánk legyen. Csak egy alsóbb rendű, mihaszna gépezet. Gyerünk, mutassa meg neki, hogy maga is felette áll! Verje le a megalázottság láncait magáról, és adja át neki! Fogja ezt az övet és mutassa meg neki, ki az úr, és ki a szolga! – azzal a kezébe nyomta a méretes bőrövet. Hangja akár a kígyóé, szavai csak úgy tekeregtek körülötte és elszorították lelkét. A sötét gondolatok, mintegy izzó méreg megannyi cseppje, megpróbálták átitatni elmélyét. Elfogta a hányinger, ahogy ráébredt, mire akarja rávenni őt ez az ember, ez a szörnyeteg. Szemében könnyek gyűltek, a keserűség eleven cseppjei. Ahogy a földön gubbasztó néma robotot nézte, benne nem egy lelketlen gépet, hanem saját magát látta tükröződni. Könnyein keresztül benne látta édesapját, és édesanyját, nagyszüleit és az ő nagyszüleiket, és mérhetetlen fájdalom járta át.

– Megtagadom. Maga beteg rohadék – sziszegte fogai között – Jelenteni fogom ezt az esetet, és akkor magának vége.

– Szánalmas, és gyenge. De csak nyugodtan. Még, ha hinne is magának bárki, akkor sem tettem semmi törvénybe ütközőt. Amúgy pedig, a maga szava az enyémmel szemben, mit gondol kinek fognak hinni, egy tisztes fehér igazgatónak, vagy egy bosszúszomjas niggernek? Jut eszembe, hogy legyen alapja az ellenszenvének, ki van rúgva. Elbocsájtom, mivel nem vigyázott megfelelően az önre bízott felszerelésére. Bizonyára féltékeny volt rá, mert átvette a helyét, és ezért okozott benne kárt. Most pedig takarodjon innen!

Samuelben forrongott az indulat, főleg mert tudta, hogy az igazgatónak igaza van. Bárhogy változott is a társadalom, és vívták ki egyelőségüket és jogaikat, ő akkor is csak egy gondnok, egy öreg, fekete gondnok. Az ő szava még mindig sokkal kevesebbet ér, mint egy olyan szörnyetegé, mint Koen igazgató. Keserű epe fortyogott torkában, amivel legszívesebben leköpte volna azt a rohadékot, de nagy nehezen úrrá lett indulatain, és már épp megragadta volna a kilincset, mikor egy váratlan dolog megtorpanásra késztette. Valami furcsa pergő hang volt, amit összetéveszthetetlen, orrfacsaró, ammóniás szag kísért. Hátra kapta tekintetét, és elhűlt a látványtól. Koen épp levizelte Androt, és közben gúnyosan kuncogott. Még kommentálta is a dolgot, valami olyasmivel, hogy természetesen majd azt is a robotnak kell feltakarítania. Sam gondolatait elöntötte a sötét gyűlölet. Már nem volt tudatában tetteinek, ahogy arról is megfeledkezett, hogy a kezében még mindig ott van a bőr öv, a súlyos övcsattal.  A következő pillanatban meglendült a fegyver és a gondnok olyan erővel vágta tarkón az igazgatót, hogy annak azonnal betört a feje. Majd rávetette magát és tovább ütlegelte, de mielőtt bevégezhette volna szándékát Andro hirtelen közéjük vetette magát, hogy saját testével óvja az igazgatót. Samuel döbbenten billent hátra, elveszítve egy pillanatra sz egyensúlyát, és csak ekkor kezdte felfogni az elmúlt pillanatok történéseit.

– Miért? Miért véded? – zokogta – Megérdemli… megérdemli…!

– Programom előírja, hogy védjem az emberi életet – válaszolta hidegen Andro.

– Te sokkal jobb vagy, mint ő valaha is. Ne mond, hogy te nem örülsz, hogy többé nem kínozhat!

– Nem vagyok képes örömre. Gép vagyok.

A bíróság elkomorult a hallottak terhe alatt. Majd kisebb zúgolódás töltötte be a csendet. Volt, aki átérezte a vádlott és a robot helyzetét, mások csak hitetlenkedve a fejüket csóválták, és persze akadt olyan is, aki egyszerűen mentegetőzésnek tartotta az egész mesét.

– Abban a percben ébredtem rá, hogy milyen szörnyűséget követtem el. De arra is rájöttem, hogy igazából nem Andro miatt tettem. Őt nem érdekelte a dolog. Neki mindaz csak puszta feladat volt, amit végrehajtott. Magamat láttam abban a megalázott helyzetben, mert, ahogy azt az igazgató is megmondta, Androt az én helyemre hozták. Nem azért tette, mert azt a robotot gyűlölte, velem is megtette volna. Ilyen volt a természete. Csak azon a roboton büntetlenül kiélhette gonosz vágyait.

Védője közben teátrálisan a vállára tette egyik kezét, jelezve, hogy ennyi már elég lesz. Majd jelentőség teljesen körbepillantott, végül tekintete megállapodott a bírón.

– Tisztelt bíróság, ezek itt az android memóriájából letöltött parancssorok, amik alátámasztják a vádlott szavait, mind a kegyetlen eszközhasználatról, mind az áldozat kétes jelleméről. Emellett itt vannak az áldozat online életének bizonyos jól elrejtett aspektusai. Ha végig nézik, már ha van hozzá lelki erejük, kiderül belőlük, hogy az áldozat, akit az ügyész úr nemrég még köztiszteletben állóként jellemzett, nem más, mint egy rasszista, homofób, szadista, önelégült alak. A dokumentumokat A-12 számon csatoljuk, mint bizonyítékot.

– Rendben. Ügyész úr, ön szeretne kérdezni a vádlottól?

– A vádlott elismerte tettét. Még ha az áldozatról valóban megállapítást nyerne, hogy nem volt éppen példás polgár, vagy akár jó ember, ez nem változtat a tényeken, hogy életveszélyes állapotban került kórházba, azóta is kómában fekszik, és az orvosok sem túlzottan bizakodók az állapotát illetően. Úgy vélem, nincs mit kérdeznem, és a vádlott még örülhet, hogy az android közbelépésének hála, nem gyilkosság vádjával állították a bíróság színe elé.

– Rendben van. Akkor a vádlott térjen vissza a helyére. A védelem, kíván még szólni a bírósághoz?

– Igen! Tisztelt bíró úr, és tisztelt esküdtek. Ez egy nehéz ügy, és most sok mindent mérlegre kell tenniük. Azt hittük, reméltük, hogy társadalmunk mára maga mögött hagyta az efféle deviáns nézeteket. Hogy hazánk az egyelőség és elfogadás nemzete lett, hogy mi mutatunk példát a világnak. És most, annyi év után, ismét szembesülnünk kellett egy ilyen üggyel. Újra feltépődnek a gyógyultnak hitt sebek, az olyanok miatt, mint Kendry Karson Koen. Most kell eldöntenünk, milyen jövőt szeretnénk. Olyat, amiben visszatérünk a modernizált rabszolgatartáshoz, és engedjük a technológia oltárán feláldozni lelkünket és emberségünket? Vagy, amiben fellépünk az ilyen emberekkel és nézetekkel szemben. Persze mondhatjuk, hogy most nem erről kell dönteniük, de a körülményeket igenis kötelességük figyelembe venni. Ugyanis, ha az áldozat, a tettét nem egy android ellen, hanem egy ember ellen követte volna el, akkor a védencem most nem, mint vádlott ülne itt, hanem mint egy hős, aki megmentette valaki életét. Enyhítésért folyamodunk önökhöz. Döntésükkor, kérem, vegyék mindezt figyelembe, mert most nem csak egy bűnvádi eljárásról dönthetnek, hanem talán a társadalmunk jövőképéről is!

„A holo-felvétel véget ért, a lejátszó kikapcsol” – szólalt meg a narrátori hang, jelezve a lejátszott jelenet végét. A jól öltözött android büszkén fordult diákjai felé. Bár ő maga mesterséges volt, jogai szinte megegyeztek azon emberekével, akik gyerekeinek tanítását rá bízták.

– Fiatalok, a figyelmeteket kérném! Ma a felszabadítási törvény, és a kiterjesztett alkotmány évfordulóján, fontosnak tartottam, hogy megmutassam ezt a felvételt nektek. Ez volt ugyanis a kezdete, annak az évtizedes eszmei vitának és jogi csatározásnak, ami a mai békés társadalmunk alapjait megteremtette. És bár Samuel Gulham-et aznap elítélte a bíróság, sokak gondolkozását mélyen befolyásolták a tárgyaláson elhangzottak. Öt évvel később, végül kegyelmet kapott, és szabadlábra helyezték. Ez az ember nem volt hős, önmagát is mindvégig bűnösnek vallotta, de a szerepe ettől még tényleg jelentős volt, és kihatott történelmünkre. Most pedig sétáljunk tovább, a kiállítás még tartogat sok érdekes látnivalót!