Tizenhárom év telt el a boldog békeidők beköszönte óta. Késő ősz volt, mikor már a fák lerázták magukról aranykoronájukat. Úgy tűnt ezt az ünnepek előtti zavartalan nyugalmat már semmi sem törheti meg. Azonban ÉKTU 8-ik évében, november hónap 7-ik napján, egy szerdai napon, Füzesmezőn kitört a forradalom. Hogy még pontosabbak legyünk, a füzesmezői óvodában.
 
Minden azzal kezdődött, hogy egy fiatal anarchista, becsületes nevén Iván, meg nem elégelte az évek óta elnyomást gyakorló rendszer uralmát. Ebédidőre járt, éppen a napi fejadagokat osztották ki a fegyencek között. Tápláló, egészséges és organikus ételt. Csak a szokásosat. Tökfőzeléket. A gyerekek fintorogva kotorgatták jobbra-balra a tányérjukban a kosztot, egy-két vállalkozóbb szellemiségű lurkó még bele is szagolt. Mikor Ivánra került a sor és elé rakták a tányért, csak ennyit mondott: – Ebből elég volt! – a tökfőzeléket a padlóra borította, majd felpattant az egyik asztalra. Felvett egy kanalat és a magasba emelte.
 
– Elég volt az elnyomásból testvéreim! Egyesítenünk kell erőinket ezen a szent napon, mert külön-külön eltapos a hatalom. De, ha itt és most összefogunk, semmi és senki nem állíthat meg minket. Velem vagytok?
– Igen. – zengte be a termet a csoport. Az óvónők igyekeztek csitítani őket, de egyik kölyök sem tágított.
– Tovább tűritek azt, hogy minden szerdán tökfőzeléket ebédelünk?
– Nem! – ordították egyöntetűen a gyerkőcök.
– Akarjátok azt, hogy rövidebb legyen az alvásidő?
– Igen! – a gyerekek felpattantak a székeikről.
– Mindenki üljön vissza a helyére! – harsogta az egyik dajka, reményvesztetten törölgette a homlokát, mert egyikük sem hallgatott rá.
– Akarjátok azt, hogy mások mondják meg, hogy mit kell csinálnunk?
– Nem! – hangzott a válasz.
– Ki kell vinnünk az Ivánt, mielőtt nagyobb galibát csinál. – súgta oda az egyik óvónő a másiknak. A gyerekek elkezdtek tombolni, tökfőzelékes tányérok repkedtek mindenfelé. Csak idő kérdése volt mikor fajul vérengzésbe a helyzet. Iván leereszkedett fivérei és nővérei közé.
– Fegyverbe! – hangzott el a parancsszó.
Ki villát, ki műanyag kést vagy játékkamiont ragadott. Kockák és labdák borultak ki a kosarakból. Gyalogezredre és tüzérségre oszlott a gerillacsoport.
– Elég volt! – kiabálta a dajka.
– Támadás! – érkezett a válasz Iván szájából.
 
Az artillériák támadásba lendültek, záporozni kezdtek a repeszromboló töltetek. A gyalogság töretlenül nyomult előre a csatatéren. Az óvónők kénytelenek voltak meghátrálni, a vereség egyértelművé vált. Fokozatosan adták fel állásaikat, mígnem kétórányi kemény küzdelem után ki nem szorultak az épületből. A gyerekek elfoglalták az óvodát.
 
– Testvéreim! Most, hogy végre megalapoztuk szabadságunkat, várat kell építenünk rája. Át kell adnunk követeléseinket az elnyomóinknak. Ezért levélben megüzenjük nekik igényeinket.
– De még senki sem tanult meg írni – mondta megszeppenve a hátsó sorokból a kis Szofi.
– Én tudok! – jelentette ki magabiztosan Iván. A csoport ledöbbenve ámuldozott nagyszerűségén.
 
Egy órányi mély tanácskozás után megszületett a kiáltvány, melyben követeléseiket 20 pontban foglalták össze, mivelhogy idáig tudtak a legidősebbek elszámolni. Miután mindenki kezével lepecsételte az iratot, a legnagyobbak kivonultak a bejárati ajtóhoz, és kifüggesztették a lapot. A papíron csak néhány felismerhető szám és rengeteg krikszkraksz állt. Senki sem tudta meg végül mit is akarhattak a gyerekek. Az óvónők továbbra is a kapun túl várták a felmentő sereget.
 
Telt-múlt az idő, az éhség és fáradtság jelei már szemmel láthatóan mutatkozni kezdtek a szabadságharcos csapatokon. Ki a kevés szünidőre, ki az ellátmány hiányára panaszkodott. De nem volt mit tenni, a forradalomnak mindenképp ki kellett tartania. Végül elérkezett négy óra. Egy felnőtt jelent meg az ajtó előtt. Benyitott.
 
– Apa! – csattant ki örömében Szofi! – odarohant hozzá, megölelte, kézen fogta és kisétáltak.
– Az első, ki elesett, de nem az utolsó. Ha mi elveszünk, az eszme akkor is tovább fog élni a jövő nemzedékeiben – értékelte Iván.
A szülők lassan szállingózni kezdtek az óvoda felé, az ellenálló csoport egyre csak fogyatkozott. Végül a megmaradt légió utolsó tagjai is feladták a harcot. A forradalom néhány perc leforgása alatt elbukott. Az utolsó gyerkőcöket is hazavitték. Egy kölyköt, Ivánt kivéve. A revolúció eszméinek szentelve az életét, a játékvonat elé vetette magát.

JustB az Irodalmi Rádió szerzője. Van, amit fontos tudni. Van, amit nem. Én is éppúgy kényelmetlenül érezném magam,…