Amikor a busz befordult a sarkon, már láttam, hogy a buszmegállóban vár, és szinte toporzékolva sír. A szívem a torkomban dobogott, mire leszálltam. Odarohant hozzám és szó nélkül, mert szólni amúgy se tudott, húzott, húzott, hogy menjünk hazafelé. – Kisfiam, mi a baj, miért sírsz, állj mááár meg…, mi a baj?! – kérdeztem, de ő csak zokogott, tizenegy évének összes keservével, kétségbeesésével. – A.. a.. anya gye.. gye.. gyere!! – fulladozott és szaladt előttem. – Lacika, ha nem mondod, mi történt, nem megyek tovább!! (Most már kezdtem én is megijedni.) Megálltam, megfogtam a karját, leguggoltam elé, hogy feltartóztassam: – Mondd meg szépen, mi baj, mert így én is megijedek! (És tényleg, már majdnem mindketten sírtunk, annyira szipogott. ) – A… a… anya a M… m… Morzsi… – ennyit tudott csak mondani. – Mi van a Morzsival?! Elszökött? – Ne-ne-eem… – Hát akkor, mi van vele? – A Mo… Morzsi meg…megfffo … – szipogta és megint alig kapott levegőt. – Megfogott valamit a Morzsi?! – kérdeztem, kicsit nyugodtabban. – Nem. A Morzsi.. a Morzsi meg f…, meg fog… halni. – Dehogy fog!! – mondom meggyőződéssel. – Miért halna meg? – Mert megette a… a patkánymérget… és .. és hány. – És ha hány, akkor már meg fog halni?! Dehogyis fog!!! – De! De megfog! – megint sírni kezdett. – De megfog, megfog…, mert.. mert… apa is mindig hányt… és Ő is meghalt.

Ő tényleg meghalt, úgy egy évvel az eset előtt. Persze, nem azért, mert mindig hányt, de ő, kisfiú létére, így kapcsolta össze a történteket. Mennyire, de mennyire sajnáltam szegényt! Hisz félt, hogy apukája után szeretett kutyáját is el fogja veszíteni. Szerencsére, akkor ez nem következett be. Hazarohantunk, a kutyát megitattuk jó sok tejjel, és az a torkos állat csaknem tíz évet élt még utána. Tavaly ősszel kellett elaltatni, végelgyengülés miatt.

Pete Margit az Irodalmi Rádió szerzője. Pete Margit a születési nevem, írásaimat ezen a néven teszem közzé. Lakóhelyem…