Tizenkét éve nem jártam arra, most is csak egy közeli program miatt kanyarodtunk oda, pedig régen sokat meséltem róla gyerekeimnek. A nagyszüleim háza egy békés megyei kis faluban volt, két órányi unalmas és zötyögős útra a lakóhelyünktől. Amikor néhány hónap különbséggel mindketten eltávoztak, sajnos nem volt kérdés, hogy a házat és mindent, ami vele járt, el kell adni. Nagy sokára kelt el – egy átlagos nyugati használt autó áráért.

Végtelennek tűnő út után fordultunk a faluba, ami annyi év után is ismerősnek tetszett. A település közepén egy „Megnyitottunk!” tábla virított a helyi kisbolt kirakatán, a polgármesteri hivatal előtt csinos virágládák, és az évekkel ezelőtt leégett templom újjáépítése is elkészült. Néhány eladó táblát még itt-ott látni lehetett, de látszott, hogy van élet a kerítések mögött.

Gyerekként sokszor látogattuk őket, és töltöttük itt a nyári szünidő nagy részét. Egy késő tavaszi, esős időszak utáni találkozást meséltem el sokszor a gyerekeimnek, mert az volt a kedvencük történetük. Szinte velem voltak, annyira el tudták képzelni a helyet, amit ők már sosem láthattak.

***

A sárrengeteg miatt két utcával messzebb hagytuk az autót, és a nagy járdalapokon húztuk magunk után a gurulós bőröndöt. A szépen festett fakerítés helyenként eltűnt a buja vadszőlő alatt, de ha lábujjhegyre álltunk, felette bekukucskáltunk a gondosan rendben tartott portára. Az ablakok előtt színes virágok pompáztak, és a fej fölött záródó, illatozó rózsabokor kapu alatt jutottunk be a házba. A háromszobás ház elzárta a belső kertet, és a valódi életteret az avatatlan szemek elől. Kintről nem is lehetett látni az udvar középpontján álló nyári konyhát, ahol zajlott a nappali élet. Amint kitavaszodott, a főépületbe csak aludni jártunk. A ház ezért mindig egy kissé rejtélyes, tiltott terület volt, ahová nem szerették, ha belógunk a felnőttek felügyelete elől.

Mi azonban még annál is titkosabbnak hittük a házat, és nyomozósat játszottunk bent. Felgöngyöltük az őseink hétköznapi életének minden árulkodó nyomát. A legtitokzatosabb a tiszta konyha volt. Az örök hideg és makulátlan tisztaság helye. Fő dísze a piros-fehér matuzsálem kredenc, amiben egy komplett háztartás megbújt. Középen, a vitrin mögött a vasárnapi teríték feszített, amit valójában csak piros betűs ünnepeken vettek elő. A tányérok körül, mint a sakkbábuk, két sorban sorakozó csiszolt poharak várták, hogy egyszer újra bor kerül beléjük, az ötven évvel ezelőtti, nagyszabású esküvő után is. Nászajándékként kapták a sokat emlegetett Gizi nénéjéktől. Ebben a hatalmas szekrényben akadt helye a vasalt, piros monogrammal hímzett vászon törülközőknek, abroszoknak is. A nagyanyám kelengyéje volt a durva szövésű, de évtizedeket túlélt, gyönyörű holmi. Kislányként azt reméltem, hogy egyszer nekem is lesz egy ilyen csodálatos gyűjteményem. Szemben, óriási fonott kosár pihent az asztalon. Olyan széles volt, hogy csak ketten tudtuk megmozdítani. Rajta fehér abroszon szétterítve száradt a cérnametélt, amit havonta egyszer elkészített a nagymamám. Hihetetlen sebességgel járt a keze a nehéz fadeszkán, ahogy a vékonyra nyújtott, sárga tésztát szelte finom levesbetétté. Sokszor elnéztem a nyújtó, szeletelő tömzsi kezeit. Gyorsan és szabályosan kopogott a kés a deszkán. A mozdulatai elvarázsoltak, nem úgy, mint a nyolcvanas években, újításképpen kapott cérnametélő gép tekergetése. Azt a nyekergést már néhány perc után eluntuk.

Ha a nagy tésztás kosarat óvatosan eltoltuk, befértünk az asztal melletti lócához. Akkor aztán felhajtottuk az ülőfelületet, és feltárult a láda, ahol megbújt a sok régi újságpapír, amit talán csak a beléjük bugyolált befőttek olvastak. Mi is próbáltunk kibetűzni, mikor valamilyen nagyon titkos dolgot akartunk felfedezni. Ide kerültek a kiürült és gondosan kimosott tejeszacskók, az elhasználódott rongyok. Ezeket nagyanyám téli estéken vékonyan felcsíkozta, hogy aztán sárfogó szőnyeget szőjön belőle a család városra költözött tagjai számára. A dermesztő kamra-hűvös miatt csak ritkán merészkedtünk ebbe a helyiségbe. Egyedül akkor nyikorgott sűrűbben az ajtó, amikor a zsírfoltos, süteményes papírdoboz feltöltésre került. Egyre kisebbre vágtuk a szeleteket, hogy a felnőtteknek ne tűnjön fel az ebéd előtti dézsmálás. A kedvencem az aranysárga piskótából és a házi baracklekvárból készült tekercs volt, tetején porcukor páncéllal. De sűrűn lapult ott tökéletes külsejű zserbó, puha mézes-krémes és hókifli a furcsa nevű hájas tésztából.

Amint megvolt a zsákmány már szaladtunk is ki a konyhából. A szobában mindenhol szőnyeg védte a parkettát, minden zsúfolásig tele volt bútorokkal és fekhelyekkel, hátha vendég jön. De csak mi jöttünk, és a sok morzsa, amit igyekeztünk a lehető legjobban eltüntetni a parketta rései és a kárpitok közé. Óvatosnak kellett lennünk, mert a morzsálás szigorú megítélés alá esett. A szétsöprögetés után ártatlan arccal felpattantunk a megszerzett ágyra vagy a kanapéra. Igyekeztünk a megfelelő ágyat elfoglalni magunknak. Szabály nem volt, a gyorsaság számított. Volt amelyik ütősen kemény volt, másik süppedősen puha, így érkezésünkkor mindig tülekedés volt, ki melyiket kapja, kinek jut nehéz takaró, és kinek hatalmas toll paplan. Akkoriban még nem tüsszögtünk a libatolltól, mégis jellegzetes furcsa szaga miatt, azokat inkább a tisztaszobába száműztük. A függönnyel elválasztott tiszta szobában minden érintetlen maradt, soha nem vetődhettünk a feltupírozott dunyhákra, mint a másik mamánál. Szigorú rend szerint kellett a különféle takarókat egymásra teríteni, majd egy vastag, erdei vadászjelenetet mintázó terítővel eltakarni. Persze néha ezt a szabályt is megszegtük, ami kockázatos volt, mert soha nem tudtuk egyesült erővel sem olyan szépen visszarendezni, mint nagyanyám egymaga.

Nagyanyám varrónő volt. Lábbal hajtós, fekete-arany Singeren dolgozott, ami mostanában sok helyen felbukkan, mint funkciótlan dísz. Ő azonban minden nap órákat dolgozott rajta. Használat után a gépet a saját asztalába visszafordította, így azzal nem játszhattunk, de két keskeny fiókja igazi kincseket rejtett. Hétkrajcáros fióknak hívtuk, ahol gombok, cérnák és patentok között mindig lapult egy-egy fémpénz is, ami jól jött a délutáni fagyira. Biztosan szánt szándékkal gyűjtötték nekünk ott az aprót. De nagyanyám nemcsak varrt, hanem hímzett, horgolt és szőni is tudott. A hosszú évek alatt készült díszpárnák mesebeli kalocsai cirádás mintáit alaposan kitanulmányoztam, mikor nem tudtam a délutáni kötelező csendes pihenőnél elaludni. De azt ma sem tudom, hogy kalocsai mesés vonalai miben különböznek a még díszesebb matyótól. Talán a nagymamám szemérmessége kívánta, hogy minden felületet az általa készített textillel takarjon be. A modern időket idéző tévé tetején is pihent egy színesen hímzett terítő. A televízió azonban életük végéig egy érthetetlenül féltett tárgy maradt, szigorúan csak a nap végén kapcsolták be. Nem engedtek másik adóra váltani, a távirányító átlátszó műanyag védőburkolatot kapott, hogy meg ne sérüljön, ha véletlenül hangerőt kell állítani. Hol nevettünk rajtuk, hol bosszankodtunk, nekünk hiányzott a délutáni szórakozás. Nekik azonban csak egy újabb tárgy volt, amire terítőt kellett tenni.

Ugyanígy hímzett függöny és terítő díszítette a fürdőszobát is. Az új hullámot és a régi kort egyszerre idéző, apró, babakék csempe védte a falat, a lehető legkisebb felületen, mert a csempe úri luxus volt. A döngölt felületű padlóra is linóleum került. A kád és mosdó csapja alig csordogálta a vasízű vizet, de már igazi angol vécé volt, amit csak végszükség esetén, és csak nekünk, gyerekeknek engedtek éjszaka használni. Nappal még a téli zimankóban is a kert végébe kellett mennünk, a hófehérre meszelt régi pottyantós vécét igénybe venni. Rettegtünk ott lenni, ezért valakit kíséretként mindig magunkkal vittünk, hogy legyen kivel beszélgetni a reteszelt faajtón át. Nem a pókoktól és bogaraktól féltünk, hanem talán az elmúlástól.

Már nagynak számítottam a tizenkét évemmel, és mivel végre napsütéses idő lett, másnap jött a várva várt nagymosás napja. Volt gépi segítség, a rozsdás, kopott félautomata mosógép és centrifugázó a fürdőszoba nagyrészét elfoglalták. Sokszor fogtak be korábban is segíteni, de ekkor már nagyrészt egyedül csinálhattam. Szigorú utasításokat kaptam, mint mindenben. A forró víz égő vörösre színezte a kezemet, miközben a régi műanyag gyerekkádból a beáztatott ruhákat a mosógépbe, majd onnan a centrifugába emeltem. Hihetetlen nehéz volt a vizes ruha, amit mára teljesen elfeledtem. A kertben jó magasan lévő szárítókötelet csak sámlira állva értem el, és a sok le-föl ugrálásban teljesen kimerültem. A kemény munkáért járó elismerés érthetetlen volt: jól van, fiam! Évekig gondolkodtam, miért nem mondták soha, hogy lányom?

Szerencsém volt, hogy jó idő volt, és nem a padláson kellett teregetnem, mert féltem a fémlavórral a kezemben olyan nagyokat lépni a meredek falépcsőkön. Oda felmászni csak akkor volt izgalmas, amikor nem szabadott. Akkor lelkesen kúsztunk fel, hogy kincset keressünk, de csak poros rokkát, szövőszéket és régi babaágyat találtunk. Nem sok minden volt a padláson, mintha minden tárgyat körforgásban tartottak volna. Ide tényleg csak az jutott, ami már nem kellett.

A nyári konyhában azonban mindig pezsgett az élet. A kemence elbontásra került, mire nagyok lettünk. Helyette kapott nagyobb szerepet a sparhelt. Tetején reggelire meleg, ihatatlanul édes kakaó várt, vastag, ráncos bőrrel a tetején. Nyitogattuk a sütő vasajtaját, és lestük, a belobbanó száraz fát. Amikor nem nézett oda senki, rányomtunk egy újabb hasábot, mert az volt az érdekes, ahogy a tűz szép lassan bekebelezi a rostjait. Csak álldogáltunk a melege mellett, és úgy tettünk, mintha figyelnénk ahogy serceg a zsír, vagy gyöngyözik a forró víz a vaslapon. Valójában csak a benti láng volt izgalmas.

Nagyapám reggel négykor már itt kezdett: megivott egy kupicával a házi barackból, majd látványosan megrázta magát. Megrakta nagyanyámnak a tüzet, kiválasztotta a megfelelő csizmát, majd elindult rozoga biciklijén – két oldalán egy-egy kosárral – a határba. Volt tennivalója bőven a földeken. Mikor nagyobbak voltunk, nyáron vele tarthattunk kukoricát címerezni, ami bár egy-két hétig tartott, csak az első napon tetszett. Amikor aztán tizenegy körül visszaérkezett a földekről, megitatta az állatokat, és körbenézett a veteményesben, hogy kihasználja az időt a déli harangszóig, amit a Kossuth Rádió közvetített. Addigra mi farkaséhesen letelepedtünk a kinti lócára, és vártuk az ebédet, pedig nekünk a reggeli sem volt olyan régen. A főzés a nagymama reszortja volt, de eltakarítani, és mosogatni mindig nekünk kellett. Többnyire aprólék levest, utána sültet vagy pörköltet készített. Máskor, főleg nyári napokon grízestészta, vagy szilvalekvárral töltött barátfüle jutott a kötelező leves után. Sose felejtem el a házi tészta ízét a gyöngyöző húslevesben, nekem sosem sikerült azt a zamatot és színt megidéznem. Szinte harapni kellett a finom, sok tojásos metéltet, és nem értettem, hogy a tiszta konyhában száradó, törékeny pici szálakból hogyan lesz ilyen ízletes, vastag a tészta. A legfinomabb csemege a káposztás lepény volt, hajszálvékony burkolásban, rengeteg reszelt káposztával a közepén, jó borsosan, kizárólag forrón. Mivel sokat segítettem a mosásnál, ezen a napon, nagyanyám lepénnyel kedveskedett nekem.

Az ebédhez nagyapámnak dukált egy kisfröccs, majd – egy rövid szieszta után – még egy a kocsmában. Sose láttam dohányozni, bár a mese szerint fiatalon Fecskét és Kossuthot szívott. Pityókásan se jött haza soha: azért mozdult ki, hogy a friss híreket megtudja, azt, ami a Szabad föld oldalairól nem derült ki. Természetes volt, hogy a férfiak kocsmába járnak beszélgetni. De nem tudtuk, hogy mit csinálnak az asszonyok, hogy ne érezzék magukat egyedül, mert unatkozni sosem unatkoztak.

Este aztán jött az állatok etetése és elzárása éjszakára: disznók, csirkék, kacsák mindig szép számban voltak. Az ólak ganajozásával kezdődött a ceremónia, előbb talicskára került a koszos szalma, majd hátra a ganéjra. A legnagyobb tiszteletet élvező disznók kaptak először friss vizet és moslékot. Az állatok már hangosan követelték a jussukat, de mi még kevergetni akartuk a csurig teli fémvödrök furcsa tartalmát, az igazi élvezet volt. Darált kukorica, száraz kenyér vagy zöldség maradék került bele. Az állatok alig várták: közelharc ment a vályúknál. Csak a fejünk búbját láthatták, ahogy kapaszkodunk fel a fekete, zsíros tapintású, legyektől hemzsegő ólajtókra, hogy onnan lessük a nemrég született kismalacokat és anyjukat az ételt habzsolni.

Utánuk kerültek sorra a csirkék, kacsák, és a ház körül fontos feladatot ellátó kutya és macska, nekik mindig ugyanaz a név jutott. Ha egyáltalán az, hogy Cica és Kutya névnek számított.

Mire mi megszülettünk, sajnos már nem volt a háznál tehén és ló, pedig azok lehettek aztán a szép idők! És micsoda felelősség volt ennyi állat. Mi ezt az életérzést egy kistermetű lakás-kutyával már sosem értjük meg.

A munka végeztével nagyapám rövid esti fürdőt vett, mikor nagyanyám még a konyhában takarította a vacsora maradványait, és készítette elő a hozzávalókat a következő nap ebédjéhez. Mindenkit korán nyomott el az álom, sosem ért ébren senkit az esti film vége. Akkoriban még akár a kemény, akár a puha ágyat sikerült megszereznünk, mélyen és jól aludtunk benne.

­­­­­                                                                       ***

Most pedig itt vagyunk. Újra látom a takaros házat, és úgy tűnik, az udvart uraló hatalmas diófa is túlélte az eltelt éveket. A mostanin virágok gondos új háziasszonyról árulkodnak. Megnyugszom, és megnyomom a csengőt, hátha beengednek, bár nem tudom, mit remélek. Szabad-e a sok feltóduló emléket nyakon önteni a valósággal?

A csengetésre mandulaszemű, terebélyes, meglepően fiatalos hölgy érkezik, és csak rövid ideig bizalmatlan. Mikor megtudja, hogy nagyszüleimé volt a ház, és csak erre jártunk, kedvesen beinvitál minket.

– Van egy kis sütemény és házi meggy szörp a gyerekeknek, jöjjenek csak, biztosan éhesek, ha ilyen messziről jönnek! – az udvaron foglalunk helyet, mesél az újításokról, a hátsó veteményesről és a gyümölcsös frissítéséről. A szörp az itteni meggyből készült, nem bolti – szögezi le. Mintha nagyanyámat hallanám.

Hosszan beszélgetünk, és ránk sötétedik, de indulás előtt felajánlja, hogy körbe vezet minket a házban is. Boldogan fogadom el, és belépünk először a kis nyári konyhába, ahol még egy nagyanyám által hímzett falvédőt pillantok meg, pont oda illett, ennyi idő után is. Inkább udvariasan félbeszakítom a ház bejárását: sietnünk kell, időre megyünk a szomszéd városba, pedig csak nem akarom, hogy fájjon.

Hangosan hallgatjuk a zenét az autóban, nem akaródzik beszélgetni. A gyerekek is csendesek. A falvédő szövege még sokáig zakatol bennem: „Bármerre jársz és sodor tova az élet, az otthonod mindig visszavár téged!”.

Bereczk Imola az Irodalmi Rádió szerzője. Jogász vagyok, de az üzleti életben dolgoztam sokáig. Jelenleg idegenvezetéssel foglalkozom és…