Valamikor a szobámat, amelyik
telis-tele van könyvekkel, ó mennyire
szerettem! Büszke voltam a több száz kötetre,
s arra: belőlük választ kaphatok
tenger kérdésemre.
Ám a legbüszkébb azokra a kötetekre voltam,
melyek nagy költőink verseit
rejtették, akiket mindig is olvastam,
és akiket neked is, míg a párom voltál,
gyakran felolvastam.
Felolvastam, mert te is szereted – csak szeretted, ó jaj –
a verseket. Négy-öt polcon sorakoznak rendben.
Aztán a szótárak, egész polcnyi szótár,
talán csak húsz,
talán harminc nyelven.
A könyvgyűjteményt több sornyi könyvvel
te is bővítetted, polcokat is hozva!
Lexikonok, atlaszok jöttek ide veled, s ahogy én
egy versbe, úgy tudtál belemerülni
te az atlaszokba.
A sok gyönyörű könyv… szebb kevés dolog lehet!
Míg ketten voltunk, minden olyan más volt,
mintha egy könyvtárszobában járnánk, olyan volt.
Így egyedül értelme sincs már keresni, kutatni
melyik mit üzenhet.
Nem szeretem már a szobámat és a szívem is fáj,
ha a teli polcokat nézem. Olvasótársam és könyvtáros
társam! (Mert régi iskolánkban biz’ azok is voltunk.)
Többé nem kérsz és nem is adsz ki könyvet. Mindez
már örökre elmúlt.