Hegyezte a füleit, várta a csodát, hátha valaki felbukkan. De nem bukkant. Senki. A zár nem kattant, a kilincs nem nyikkant. Nem igyekeztek megmentésére, és ez iszonytatóan fájt neki ott belül. Valahol. Még a páfrány is inkább kirohadt, minthogy vele legyen jóban, rosszban. Mindörökkön örökké, míg a halál el nem. A macska sem bírta tovább a légkört, kiugrott a negyedikről. Át a szemközti fára. Három hosszú év után elszökött. Szóval, miután senki sem volt kíváncsi kínkeserves szenvedésére, még a kicsi pók sem a sarok tövében. Ezúton büszkén nyugtázhatta el: – Engem aztán tényleg senki nem szeret. Pedig várta, annyira várta azt a pillanatot, mikor senki nem jön be az ajtón. Nem fogadja meleg öleléssel, és remélte, senki nem kíván édes szavaival életvágyat ültetni zavarodott fejébe. Engednék végre megdögleni, mert kinyuvadni is jobb volna annál, mint még egy napot eléldegélni ebben az elcseszett világban.

Azonban nem lehet. Mert, azt azért titkon mégis remélte, hogy az ajtó mögött mindig áll valaki. Megtartsa a hátát, ha tényleg nagy ostobaságra készülne. Függetlenül attól, hogy ő igazából soha nem készült, csak napról napra ramatyabbul érezte magát lelkileg. Talán pont azért, mert az ajtó innenső felét nézte naphosszakat, és nem a másikat. Ezért ő igazán magányosnak érezte magát. Ami végül is tetszett neki. Merthogy minden vágya teljesülni látszott. Hogyha a postás nem szakítja félbe melankolikus szeánszát, boldogan sírhatott volna a konyhakövön elterülve hónapokat. Miután elment, folytatta tovább.

Utcára kimenni nem lehet, mert szorongás. Alapvető tézise eme létezési formának. Ösztönös önsanyargatás. Hisz a fejében is már csupán ez járt. Ha utcán nem lehet létezni, akkor bizony tömegben sem, és ha tömegben nem, akkor úgy egyáltalában, hogy lehetne. Mert magányában megfullad az ember, de ki mégsem mehet, a sarkon várja a szorongás. Így maradt kezében a telefon, amivel a szociális platformokat böngészhette naphosszakat. Ámuldozott a világ csodáin, hogy a huszonnyolc éves volt osztálytársának már a negyedik gyereket “hozza a gólya”, és örömködik a kommenteken, mintha a gyermekáldás természeti csoda volna. A másik meg már úgy néz ki, mint a csavart nyalóka. A harmadik akár a tangóharmonika. Lökik fel a nyaralós képeiket a szájtra, hogy irigylésre méltó helyzetükkel hencegjenek ismerőseik között, miközben talán épp olyan félresiklott életet élnek, akárcsak ő, de erről mit sem tudhatott. Helyette Ibizát meg Balit járhatta körbe a nem épp szegényesnek mondható dokumentációk segítségével. Láthatta hogyan mennek férjhez, szülnek gyereket, és válnak el, természetesen mindezt élő adásban.

Nekem senkim sincsen, gondolta. Átszíneződött tudata, ahogy a telefonját bámulta, dolgozott benne a méreg, és mind egyszerre meggyűlölte azt, ami volt, amivé lett, és azt, amivé valaha is válhatott volna. Mert ő nem vált. Akármennyit is gondolt rá, soha nem élte meg azt a csodát. Pedig gondolt rá, és várt. Éveken át. Hogy házhoz jön érte a megváltás. De nem jött más, mint az utánvétes áltatás, amit ő maga adott fel, minden második hét kedden és szombaton. Húsz éven keresztül, a kispostán. Megbélyegezve, megcímezve. Ahol a kedvezményezett név a lányé, az úti cél pedig a lakása volt. Amit végül is nyolc évvel ezelőtt megöröklött, mivelhogy édesanyja eltávozott. No, nem az élők sorából, csak a lakásból. Szóval ilyen jogon magáénak tudhatta eme kicsi sasfészket azóta, hogy megriadva a nagyvárostól inkább választotta óvóhelyül a kommunista emlékmű bombabiztos betonfalait, mintsem az egyetem omladozó, oszladozó, dohos termeit.

Mit számít, ha megvonja magát a világtól, igazán senki nem veszíthet rajta. Még ő maga sem. Ha létezése eddigi negyed évszázadában nem ért el semmi forradalmit, akkor a következő se tartogathat számára annál többet. Senkinek sem kellett attól tartania, hogy egy megértetlen zseni magányában porlad el egy kisvárosi panelpark, egy bizonyos tömbjének, negyedik emeletén. Hisz zseninek nem volt mondható, a halála pedig úgysem jelentett volna többet, még édesanyjának se, mint egy ezrelékes számjegy egy statisztikai mutatóban. Melynek eredményét évről évre félve adnak ki kezükből a népességkutatók, konstatálva az egyre szignifikánsabban fogyatkozó hazai népszaporulatot. Nehezére esett elfogadni, hogy ő is átlagembernek született. Hisz jobb is lehetett volna a sorsa, ha gyermekkorában a dolgok másképp alakulnak. De nem alakultak. Épp úgy történtek, ahogy azok el voltak rendeltetve. Legalábbis ezt hitte, hogy az idő nem lineáris folyik. Vagyis de. Azonban a dolgok menete a világ teremtésekor a tér szöveteibe lettek programozva, így természetesen az is, hogy ő élete végéig szenvedésre lett kárhoztatva. Emiatt pedig nagyon haragudott Istenre. Majd önmagára. Mit tettem, kérdezte fennhangon, gyöngyözni kezdtek a szemei. Mit tettem, sápította újra és újra, közben megtelt az arcürege mindenféle gusztustalan anyaggal. Ha tudnám mivel érdemeltem ezt ki, érzem, rossz voltam hozzád. A Teremtő nem válaszolt. Bűnös, sütötte magára a bélyeget, bűnös lehet a lelkem, ha még Te is elpártoltál mellőlem. Az ég felé nézett, de a kékséget eltakarta a plafon. Ő pedig olybá megdermedt, mint egy szobor. Sírt, egy egész napon át. Mert úgy érezte, ezen a világon senki, senkit nem szerethet igazán.

JustB az Irodalmi Rádió szerzője. Van, amit fontos tudni. Van, amit nem. Én is éppúgy kényelmetlenül érezném magam,…