Korcula, a Dél-horvát tengervilág Ravennája. A világvégétől két sarokra, mégsem elég távol ahhoz, hogy véletlenül belezuhanjunk az eternitásba. Olajfák, kabócák, albán fagylalt és vitorlások. Turisták turistáskodnak, és gyűrődések vetődnek mindenfelé. Egy álmos sziget, tele inszomniás francia és olasz trubadúrokkal. No, meg persze, világjáró magyarokkal. Mert mi más, ha nem a horvát tengerpart. Ez az etalon. A Balaton már úgyis a nyugat-európai nyugdíjasoké. Mainstream. A magyarnak a tenger a mindene. Ha eljut a horvát tengerhez, akkor válik igazán nagybetűs MAGYARRÁ, legalábbis a kisbetűs magyar szemében. Mert a tenger, az tenger, nem amolyan mondvacsinált, hanem tényleg csípi a szemedet. Meg lebegni is tudsz, ha elég levegőt szorítasz a tüdődbe. Ezt az egy dolgot legalább még ingyen megteheted.
Mert, ha igaz magyar vagy, akkor a fizetési szándék tudatalatti szemernyi gondolata se szabad, hogy átfusson a retikuládon. Bármit is jelentsen ez. Ha magyar vagy, tényként fogadod, és kész. Meg miért fizessünk már ezeknek a hoplitáknak. Hát mennyi rosszat tettek velünk az évszázadok alatt. ’48-ban ránk küldték a Jelacicot. Vízilabdában is nagy ellenlábasaink. Meg tudom is én. De fizetni mégis kell, ha élvezni szándékoznád a nyaralást. Kezdetnek ott az autópálya díj, üzemanyag, kompozás oda-vissza. Pekarnaba egy-két fánk, és máris elúszott egy havi fizetés. Ami egy átlagos útiköltség kétharmadát teszi ki. De sebaj. A magyar nem azért MAGYAR, hogy bárminemű pénzügyi deficit kifoghasson rajta. Megvan hozzá a maga esze. Ott spórol, ahol tud. A mindennapi eledelen, borravalón, parkolójegyeken. Mert a nagybetűs MAGYAR már csak ilyen.
——————————————————————————————————————————————————————————————————
Babuskák is összesúgnak, ha közeledni látnak egy-egy köhögve röfögő társaságot – „madarska, madarska” – mondják, és már ott nevetgélnek a tejfölös bajszuk alatt.
– Do you speak English? – rutinosan kérdezem, ezt a négy szót. Már ügyesen betanultam, mielőtt még átléptük volna a határt.
– No. no – érkezett a válasz.
– Szpasziba.
– Az hvala.
– Mi a különbség?
– No, látod? Itt kezdődik a baj.
——————————————————————————————————————————————————————————————————
Pár nappal ezelőtt béreltünk egy csónakot, amiben épp csak elsüllyedni nem lehetett. Órák hosszat hánykolódtunk a hullámokon, mielőtt felfedezhettük volna a hozzánk legközelebb eső szigetet, ami hozzávetőlegesen egy tengeri mérföldre lehetett a kikötő bejáratától. Kidobtuk a horgonyt, és kikötöttünk az újvilág partjainál, remélve, hogy elsők lehetünk az elsők közt, ezen a lakatlan szigeten. De, nagybetűs MAGYAR felfedezők csoportja jó előttünk ideért, Borsodis üveget hagytak a sziklák tövében, hogy emléket emeljenek grandiózus tettüknek. Csalódottan zötykölődtünk vissza a kikötőbe.
——————————————————————————————————————————————————————————————————
El se tudnád képzelni, mennyi az ember errefelé. Szar lehet itt élni. Rég láttam már ennyi parasztot egy rakáson. De, azért jól szórakozunk. Vannak itt szép templomok, bástyatornyok, sikátorok. Meg a kikötő. Tele csodálatos hajókkal. Volt ott egy négyemeletes, saját helikopterrel, miegymással. Valami nagymenő német faszié. Egyszer én is kipróbálnám, milyen lehet a nagybetűs TENGEREN hajózni. Persze, valami visszafogottabb vitorlással. Olyan magyaros komfort. Nem hiányzik nekem a főúri kokainos kényelem.
——————————————————————————————————————————————————————————————————
Képzeld! Itt született Marco Polo. Legalábbis a hagyomány szerint. Velencének más a véleménye erről. Mindenesetre, itt áll egy ház, amiben nem élt, de bizonyos, hogy itt látta meg a napvilágot valamikor a tizenvalahányadik században. Hihetetlen elképzelni, hogy ott álltam, ahol világra jött Amerika felfedezője. Biztos neki is meg volna a maga véleménye, ezekről a paraszt turistákról idekint.