November
Kócoli már a szél
A fűznek sárga haját
Zörgeti a nádszál
Május suhogó dalát.
Fölragyog a nap is,
Tán ez évben utolszor,
A múltat idézi
Minden csupasz ágtorzó:
Úszó levelet néz,
Szépül, tükröz az emlék?…
“Nyarat siratni kár!
Asztalunk terítve már
Hullámzó abroszunk
Alatt vadludak szállnak.
Körbeért az égbolt,
Meztelen fürdünk újra!
Rügyeink szunnyadnak,
Tisztán várjuk a tavaszt!
Nem számít a tél sem,
Nem talál rajtunk fogást,
Suhogó lombunk
Kibontjuk újra, hamar!
A nádas csak alszik,
Mélyben öleli párját,
Májusi mesét költ.
Ó, november, te időt hagysz rá!”
S.F.
2019. november 17.
(Ragyogó időben eveztem a Kis-Dunán. Hétágról sütött a nap, de már csak ott volt meleg, ahova tűzött. A vízre hullott levelek még nem merültek el. Ez a nap ünnep volt, de nem az elmúlásé. A kései ragyogásban ott volt az elpusztíthatatlan remény.)