– Ezt egyszerűen nem tudom felfogni – rázta a fejét Sára, miközben a szokásos ebéd utáni kávéját kevergette az étteremben. – Egyszerűen nem értem, mi történhetett.

– Stroke-ot kapott. Állítólag pár órát még élt, de már nem tudtak vele kommunikálni. Nem tért magához többé az agyvérzés után, és hiába próbáltak meg mindent az orvosok, nem tudták megmenteni – felelte Márta szomorúan.

– Nem, nem így értem – sóhajtott nagyot Sára. – Tudom, hogy stroke-ot kapott. De mindig azt mondják, hogy ezek a betegségek – a rák, az infarktus, a stroke, és mindegyik –, lelki eredetű. Hogy a testet az betegíti meg, ha lélek sérül. Érted, mit akarok mondani?

– Nem igazán – húzta el a száját Márta. – Főleg azért nem, mert Letinek tutira nem volt semmi lelki sérülése. Ő volt a legboldogabb nő a városban.

– Erről beszélek én is. Hogy miért kap valaki stroke-ot, aki tökéletesen boldog és kiegyensúlyozott?

– És nem mellesleg fiatal… mennyi idős is volt, harmincnégy, harmincöt?

– Harmincöt múlt most márciusban. És mi mindent elért ilyen rövid idő alatt!

Egy pincérnő lépett az asztalhoz, és óvatosan szólalt meg.

– Elnézést, de úgy halottam, arról a fiatal nőről beszélgettek, aki pár napja meghalt.

Mindketten bólintottak.

– Ismerték őt személyesen? – kérdezte egészen halkan.

– Igen, a főnökünk volt – sóhajtott mélyet Sára.

– Ó, igazán? A főnökük? – kerekítette el a nő szemeit. – Elnézést, hogy így ismeretlenül faggatózom, de annyira megrendített mindenkit ez az eset itt az étteremben is. Mindenki erről beszél. Esetleg tudnak valamit a hölgyről? Volt családja?

Sára és Márta egymásra pillantottak. Mindketten nagyot nyeltek, aztán Sára kezdett mesélni.

– Volt családja. Egészen fiatalon férjhez ment, Marcival annyira szerették egymást! Van egy lányuk, Míra, ő már tizenkét éves, az ikrek pedig most múltak öt. Nem is tudom, Marci ezt hogy fogja bírni! Leti olyan ügyesen megoldott mindent! Hozta-vitte a gyerekeket, tanult velük, tánciskolába, művészeti szakkörre járatta őket, főzött, vezette a háztartást, sokszor még Marcinak is besegített a könyvelésben… pedig ő maga is rengeteget dolgozott.

– Megkérdezhetem, mivel foglalkozott?

– Belsőépítész volt. Úgy tíz éve alapította céget, ahol mi is dolgozunk. Végignéztük, ahogy egy apró, bérelt kis lyukból egy igazi, menő céggé nőtte ki magát a vállalkozása. Az elmúlt két-három évben már komplett szállodaláncolatoktól is érkeztek hozzánk felkérések, megrendelések.

– Ez hatalmas munkának tűnik. Biztosan rengeteg energiát fektetett ebbe.

– Igen, Letícia fantasztikus volt. És mindig mosolygott, mindig erős volt, és mindig boldogan csinált mindent!

– És nem csak az irodában – vágott közbe Márta. – Amikor az anyósáról kiderült, hogy végső stádiumú rákja van, az utolsó pillanatig mellette volt, ápolta, olyan szeretetteljes légkörben, amiről mindenki csak álmodhat.

– Hihetetlen, hogy miért kellett meghalnia – suttogta a pincérnő.

– Tényleg az. Nem értem. Egyszerűen nem értem, hogy kaphatott stroke-ot egy ilyen erős, fiatal, boldog, életvidám nő, aki mindenkivel törődött, akinek mindenhez volt kedve és energiája. Egyszerűen nem értem.

Csend telepedett közéjük, amit Sára asztalon heverő laptopjának a csipogása tört meg. A képernyőre pillantottak, ahol a facebook hírfolyamának legfelső posztja Letícia gyászjelentése volt. Alatta több mint húsz hozzászólás, pedig a posztot csak pár perce osztotta meg Marci.

– Nem csak mi nem tudjuk felfogni – sóhajtott Sára. – Figyeljetek!

Azzal elkezdte felolvasni a hozzászólásokat.

„Istenem, egy ilyen csodálatos nő! Mi lesz most a gyerekekkel, a férjével? Ez annyira szomorú!”

„Hogy lehet ilyen fiatalon stroke-ot kapni? Hol van ilyenkor az Isten?”

„De hiszen olyan boldog volt! Mindig azt mondják, azok lesznek betegek, és azok halnak meg, akiknek valamiféle lelki bánatuk van. De hát neki nem volt! Ő boldog volt! Mindene megvolt, tökéletes férj, gyerekek, család, saját cég… „

„Hogy történhet ilyen tragédia, hogy egy anya, aki a családért él, el kell, hogy távozzon?”

„Én gyerekkorom óra ismertem Letit. Én mondom, egy angyal volt. Emlékszem, a suliban is, bárki sírt, ő azonnal ott termett és vígaszt nyújtott. Egy földre szállt angyal volt.”

Sára hirtelen elhallgatott, de továbbra is a képernyőre meredt.

– Mi a baj? – kérdezte Márta, és közben a pincérnőre pillantott, aki szintén tanácstalanul nézett vissza rá. – Sára, történt valami?

Sára a könnyein át nézett Mártára. Bólintott.

– Ezt hallgassátok! Egy idősebb nő írta, de nem tudom, ki az. Soha nem hallottam róla. „Igen, Letícia egy angyal volt. Tudom, biztosan tudom, mert minden nap beszélgettem vele. Egy angyal volt, aki mindenkit szeretett, akinek szüksége volt rá, aki mindenkiről gondoskodott, aki fáradhatatlanul tette a dolgát. Aki mindig mosolygott, és mindig boldognak tűnt. Csodálatos anya volt, és csodálatos feleség. Csodálatos otthonokat álmodott meg, ahol a megrendelők harmóniában élhettek a szeretteikkel, a családjukkal. Szerette és megbecsülte az alkalmazottait, szerette a szomszéd nénit, és az utca végén lakó fekete, félszemű macskát is. Rámosolygott a meghajlott hátú férfira, aki szembejött vele az utcán, és pénzt adott a koldusnak. Felsegítette a kislányt, aki elesett biciklivel, és csókot lehelt az anyósa homlokára, amikor a nő haldoklott. Szerette a virágokat, a madarakat. És amit a leginkább szeretett: adni… mindent… de leginkább szeretetet. És amire a leginkább vágyott, az az volt, hogy visszakapja ugyanezt. Hogy megismerhesse azt a csodát, milyen szabadon szeretni és szeretve lenni: elvárások, félelmek, korlátok nélkül. Hogy megtapasztalhassa, milyen az élet! Az igazi, áramló ÉLET! De ez nem történt meg, ő pedig napról napra, óráról órára elfogyott abban, ahogy csak mindenkinek adott. És nem azért nem kapta meg, amit szeretett volna, mert nem adott hangot a vágyainak, hanem azért, mert valahányszor kérni próbált, süket fülekre talált. Igazából nem értették őt, mert nem tudta szavakkal elmagyarázni, csak érezte… érezte, hogy hívja a világ! És kövezzenek meg, kövezzen meg a családja, a rokonai, de én tudom, amit tudok! Letire senki nem figyelt. Csak a cukormázat látták körülötte, csak a meszes héjat, mint ami a csigáknak is van… senki nem nézett mögé… senki nem figyelt az igazi Letire, aki még ennél is hatalmasabb szeretetet tudott volna adni, ha ő is kap. De így csak elfogyott csendben, lassan. És elment. Mert az angyalok is elfáradnak egyszer…”

A három nő dermedten meredt a képernyőre. Hosszú percekig nem szólaltak meg, csak a könnyeiket törölgették, és valahol legbelül semmi mást nem éreztek, mint azt, hogy minden egyes szó, amit az előbb befogadtak, igaz. És ez a tény csak még szörnyűbbé tette az egész helyzetet.

Sára lecsukta a laptopot, lehunyta a szemét, és alig hallhatóan annyit suttogott maga elé:

– Az angyalok is meghalnak…

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de…