Végre kihozza a pincér a levesünket. Már két órával ezelőtt is éhes voltam, mostanra pedig megállás nélkül korog a gyomrom, hangosan és türelmetlenül. Alig várom, hogy az első kanálnyi étket a számhoz emeljem. Látom, hogy tűzforró, gőzölög, az illata az orromba kúszik. Egészen finom.

– Isteni ez az illat! Maga a tökély! – nyögi a barátnőm olyan hangosan, hogy a szomszéd asztalnál ebédelő idős házaspár azonnal felénk pillant. Rosszallóan rázzák a fejüket, én pedig mosolygok magamban. Fel nem foghatom, miért zavarhat az bárkit is, hogy valaki örülni tud az étel illatának. Jó, persze, Viki kicsit hangos, de én pont ezért szeretem.

– Remélem, az íze is van olyan jó, mint az illata – felelem mosolyogva, miközben belemerítem a kanalamat az aranysárga levesbe. Fújogatom egy ideig, mert azt ki nem állhatom, amikor a mohóságom miatt úgy elégetem a nyelvemet, hogy utána nem érzek semmit napokig. Se az ízeket, se egy másik nyelv érintését…

– Ó, a francba! – kap a szájához Viki és legyezgeti, mintha azzal bármit is elérne. Ha már leforrázta, hát így járt.

– Finom? – kuncogok a kanalam fölé hajolva. Ma ebédelünk először ezen a helyen, úgyhogy még fogalmunk sincs, jól főznek-e itt.

– Honnan tudjam? Semmit sem éreztem belőle!

– Akkor majd én mindjárt tudósítok róla!

Beleszürcsölök a kanál tartalmába, megnyugodva konstatálom, hogy éppen ehetően meleg, és izzítom az ízlelőbimbóimat.

– Kell egy kis só! – nyúlok az asztal közepén álló fűszertartóhoz, majd jócskán megsózom a húslevest. Mielőtt Viki bármit is mondana, beszélni kezdek. – A hétvégén lemegyek Petiékkel a tengerpartra. Kibéreltek egy jachtot, erre spóroltak tavaly nyár óta, és tegnap közölték, hogy szeretnék, ha én is velük mennék.

– Mit szól ehhez Márton? – húzza fel a szemöldökét Viki. – Elenged?

– Persze, hogy el! Tudja, hogy szükségem van az ilyenekre! Tudja, hogy én élni akarok! És tudod, ha nem engedne el… azt hiszem, én akkor is mennék.

Viki bólint. Nem is szól semmit, csak bólint. Ismer engem.

Újabb kanálnyi levest fújogatunk, ezúttal nem csak én vagyok türelmes.

– Ez isteni! Tökéletes! – hunyja le a szemét a barátnőm, és olyan hangokat ad, mint aki éppen valami egészen mást élvez. A szomszéd asztalnál ülő pár újra felénk fordul, a néni már nagyon bosszúsnak tűnik.

Én is újra megízlelem a levest, ezúttal sárgarépát és tésztát is kóstolok.

– Kell egy kis bors! – nyúlok újra a fűszertartó felé, majd miközben megízesítem a tányéram tartalmát, már beszélek is tovább. – Figyi, jövő hónapban lesz BBC koncert. Ráadásul a Balaton közepén, a kompon! Menjünk már el! Az tutira valami csoda lesz!

Viki lenyeli a hatalmas zöldségdarabot, amit az előbb tömött be a szájába, majd válaszol.

– Oké, megbeszélem Petivel, aztán, ha nem bánja, elmehetünk. Másnem eljön ő is, ha nem akarja, hogy nélküle menjek.

A szememet forgatom.

– Jójó, felőlem jöjjön ő is, csak menjünk! Ezt nem szabad kihagyni! Akkora élmény lesz!

Egy ideig nem beszélgetünk tovább, mindegyikünk azzal van elfoglalva, hogy fújogassa a levesét, mert még mindig nagyon forró. Lassan tudom csak enni, pedig baromira éhes vagyok. Az ilyen forrón tálalt ételek miatt követelni kellene, hogy a cégeknél legalább fél órával meghosszabbítsák az ebédidőt.

Úgy a hatodik kanál után azt érzem, hogy nekem ez az íz még mindig kevés…

Kutakodni kezdek a fűszertartóban, de a són, borson és eceten kívül nem találok mást. Intek a pincérnek.

– Hölgyem? – érkezik az asztalhoz készségesen.

– Tudna hozni nekem egy kis erőspaprikát?

– Természetesen!

Hátat fordít, elrobog a konyha irányába, én pedig nagyot sóhajtva Vikire pillantok.

– Neked jó így a leves? Ilyen sótlanul? Fűszerek nélkül?

Megrántja a vállát.

– Nekem ízlik. Pont jó.

– Akkor velem van a baj? Baj az, hogy én mindent fűszeresen szeretek? Pikánsan?

Viki leteszi a kanalát, az asztalra könyököl, majd a szemembe néz.

– Nem. Nincs veled semmi baj. Mindenki más. Mindenki mást szeret, mindenki másban találja meg a boldogságot. Tudod, hogy én is szeretem az életet, de… de nekem ez a leves pont így jó.

Elmosolyodom.

– Egy ideje az jár a fejemben, hogy nyakamba veszem a világot. Elköltözöm. Például Xalapa pont tökéletesnek tűnik.

– Jah, ott aztán van jalapeno bőven! Lenne részed pikantériában!

Hangos nevetésben törünk ki, a pincér ebben a pillanatban tér vissza az asztalunkhoz.

– Az erőspaprika, hölgyem. Nem éppen jalapeno, de talán megteszi ez is! – kacsint rám.

– Egyelőre megteszi – mosolygok rá. – Egyelőre.

Megkeresem a helyem a repülőgépen. Imádok az ablaknál ülni – bármilyen is az időjárás, a kilátás maga a csoda! Ha borús, a felhőkön legeltetem a szemem, ha tiszta, akkor az alattunk elterülő tájon, tengeren, szigeteken…

Hát sikerült. Holnaptól jalapenot kapok az étteremben, amikor erős paprikát kérek. Nem aggódom semmin. Tudom, hogy egy ideig teljesen egyedül leszek, de ahogy ismerem magam, ez az állapot nem tart majd túl sokáig.

Viki babát vár. Boldog. Őt az teszi boldoggá, ha családot alapíthat, ha biztonságban lehet, ha férjhez mehet. Nekem kell a pörgés, kellenek az élmények, az új dolgok… azok nélkül elszáradok…

– Fogadjunk, hogy az élet sava-borsán gondolkozik a hölgy!

Felpillantok, és nem hiszek a szememnek. A pincér huppan le mellém, a kedvenc éttermünkből. Felém nyújtja a kezét, mert bár az elmúlt egy évben minden nap ezen a helyen ebédeltünk, a felszolgáló személyzettel nem ismerkedtünk meg közelebbről.

– Pápai Zsolt.

– Kovács Adél.

Kezet rázunk.

– Te meg hogy kerülsz ide? – csúszik ki a számon a kérdés, mert annyira ledöbbentem, hogy képtelen vagyok egy illedelmesebb mondatot összerakni.

Félmosolyra húzza a száját.

– Tudod, járt egy gyönyörű hölgy az étterembe… imádtam nézni, ahogy minden délben extra adag fűszert rakott az ételébe. És imádtam hallgatni, amikor arról beszélt a barátnőjének, mennyire szeretne Mexicóba költözni.

– Ó! – kerekedik el a szám a szememmel együtt.

– És eldöntöttem, hogy – ő ha nekiindul, ha nem – én a hátamra veszem a világot! És most itt vagyok, mert…

– … neked is az élet sava-borsa kell – fejezem be helyette a mondatot.

Felnevet, olyan igazi, boldog, lélekből fakadó nevetéssel, majd bólint.

– Meg az erőspaprikája!

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de…