Hódok kenuból

 

Templomot szentelt a köd.

Hűs áhítat úszott a folyón.

Lassan jött, a mindenféle nép:

Fehérben a kócsag, de legtöbben feketében.

Helyét kereste a kormorán…

Idegen voltam e világban én is.

 

Amerre mentem, homályba húzódott minden.

Kacsák kibáltak hangosan,

De tovább eveztem, és visszatértek

Az imákhoz, a lelketlen vadak,

Míg csónakban maradt, a sötét gondolat.

 

Imákat utánoztam, néztem a fehér falakon

A sejtemes képet: Mi az élő és Ki az élettelen?

A parton, ritka nagy csendben emberek jártak.

Szépen faragott fát kerestem.

Nem az “istent” , csak a műhelyt, merre lehet?…

Láttam, amit nem láthat senki sem …

 

Borzadt a nyár meg a fűz a művön,

Tettetett közönnyel álltak a műterem előtt.

Remélték, bennük nem lát fantáziát a művész…

Szélcsöndben és fagyban a kopasz ág néma marad.

 

… A véső nyomát megtaláltam,

Tudtam, mikor, merre dolgozott…

Rebbent a jégmadár, menekült a szárcsa.

Földre zuhantak és sebeikben sírtak a fák.

Büszke koronák, sárban, darabokban…

 

Visszafelé számoltam az időt,

S az óra jelzett. Templomi

Padsorok (stégek) mellett suhant a hajó,

A vésnök nyomában ott volt a kezem…

… mikor templomot szentelt a köd,

A vízen egyedül eveztem.

S. F. 2015. 12. 26- 27.

 

Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van…