A remény nélküli életről

A Nap éppen lemenőben volt, utolsó vörös fénypászmái tekintettek ki a horizont mögül. Olyanok voltak, mint valami szégyenlős kislány, aki bizonytalanul kukucskál a fal mögül, hogy éppen csak az orcája látszódjon, ami félénksége miatt szokásos, angyalfehér színéről átváltott szelíd pirosasra. Sőt, a Nap utolsó, búcsúzó sugarai inkább olyanok voltak, mint a vér, dicső hősök és azok elleneinek vére, ami a csata hevében, az életért-halálért folyó küzdelemben fröccsent az égboltra, és maradt ott. Hisz a mennyekre kent vért csak az Úr tudja letörleni, ő pedig gyönyörűségét lelte ebben a látványban. Ez az élettel teli leányorca, ez az erekben csordogáló élet, ez, ami az élet utolsó hírnöke volt ezen a tájon, végleg lebukott. A beálló sötétséget egy másik erő vette át, ami egy más színnel díszítette a vidéket.

Ez az ezüst telihold volt. Olyan volt, mint egy holt ember csupasz csontvázának árva koponyája. Némán, mozdulatlanul nyugodott a csillagok között, és élettelen kráter-szemgödreivel, mint a kaszás, a halál hírnöke figyelte a tájat, hogy élő lélek ne kerülhessen az ő birodalmába. Kardot és páncélt idéző acélezüst színével olyan volt, mint egy hős lovag sisakja, sőt, halálos mivoltánál fogva inkább volt fényesre csiszolt tollasbuzogányfej, mely kész volt minden életet összezúzni, ami színe elé kellően bátor lett volna merészkedni.

Ez a holt koponya, hideg fém armet-sisak, és üresen zengő buzogányfej sápadt halál-fényével fák ezreit világította meg. Egy erdőt, melynek csöndes, mozdulatlan fái a látóhatárig nyúltak. Ősz volt: a haldokló nyár utolsó életteljes melegsugarai reményvesztetten sorvadtak el, ahogy a tél, az a zsarnok úr, egyre közeledett, már megérkezni látszott mindent elpusztító hódító seregével, melynek kegyetlen jég-katonái minden életet kiszívtak az erdei tájból, mindent átadtak a rothadó múlásnak.

Ez a sok fa egykoron gyönyörű, magasztos teremtés volt. Amikor a tavasz, az éltető forradalmár eljött, zöld levél katonáival, érő gyümölcs lovasságával, és születő élet tüzérségével egy hatalmas, dicsőséges, mindent elsöprő lázadással megdöntötte a zsarnok tél uralmát, és elpusztította annak jeges halálseregét. Amikor ez a hazafi által véresen, sok küzdelem által elhozott világszabadság állt fenn, ezek a fák szemetgyönyörködtető látványt nyújtottak. Magasra nőttek, erős törzsük és vastag, szétterülő ágaik rendíthetetlen kőobeliszkekre emlékeztettek. És ezen az elpusztíthatatlan alapon zöldellő levelek nőttek, melyek magukból életet árasztva hirdették a szép és jó forradalmának győzelmét. És levél-testvéreik mellett rügyek jelentek meg, melyek hosszú hónapok alatt nőttön-növekedtek, hogy ők maguk is tanúbizonyságot tehessenek arról az életerőről, ami az egész erdőt átjárta. A rettenthetetlen forradalmárnak, az első kegyelmes uralkodónak, a tavasznak előbb-utóbb át kellett adnia helyét testvéröccsének, a sugárzó nyárnak, mely folytatta bátyja munkáját. Az erdő millió termése már csak az ő bölcs törvényhozó irányítása alatt teljesedhetett ki. Amikor viszont végre-valahára megértek, fenségesebb látványt nyújtottak annál is, mintha a világ összes gyémántjával rakták volna ki a fákat. Mert bár a drágakövek gyönyörűségesek lettek volna, és káprázatos fénnyel tündököltek volna, halottak voltak. A millió gyümölcs azonban sugárzott az élettől, és harsogva hirdette az éltet adó nyárcsászár dicsőségét. Fenséges látvány volt ez az erdő, mindennél fenségesebb.

Eljöttek azonban az ősz és tél zsarnokok ismét, egy mindent elpusztító Szent Szövetségben, hogy eltöröljék minden munka eredményét, amit ellenségeik végeztek, és megsemmisítsenek minden életet. És pontosan így tettek. Nem volt harc, nem volt küzdelem, nem volt csata, csupán mészárlás. Eljött a hideg, eljött a fagy és eljött a halál. Nem maradt élet, amint a jeges kaszás elvette az erdőtől, ami neki jár. Már nem volt többé semmi ellenállás, a zsarnok ismét győzedelmeskedett, és végtelen, mozdulatlan, élettelen csend honolt az erdőben.

Ebben a csendben meredeztek az egykor fenséges fák. Nem bírtak azonban már régi dicsőségükkel, tőlük is elvettek mindent, ami emlékét idézte, hogy valaha is éltek. Nem maradt rajtuk egy árva levél sem, és minden gyümölcs megrohadt a földben, amint elvált gondoskodó, drága szülőjétől. Csupán az egykor erős, szilárd oszlopra emlékeztető törzsek és ágak maradtak láthatóak. Ezek azonban elvesztették értékeiket, nem biztonságot, békességet, nyugodalmat és életet sugároztak. Olyanok voltak, mint megannyi ember, akik egy szörnyűséges csatában megfagytak volna abban a helyzetben, ahol a kaszás Halál pusztító jeges érintése érte őket embertársaik hideg acélfegyvereinek alakjában. És amint lerothadt testükről a hús és bőr, csupán az ezüstösen tündöklő csontvázak maradtak, a halál kínja által groteszk testhelyzetekbe kényszerítve. A földi síkon ez az élettelen csont-erdő hirdette harsogva a halált.

Halált suttogott a Hold, halált suttogott az erdő, halált suttogott minden, ami ezen a késő őszi tájon volt. És bár alig hallhatónak kellett volna ennek lennie, dobhártyaszaggató ordításként terjedt szét minden égtáj felé. Hangosan hirdették az életnek, bárhol is legyen az: akármit száll meg, akármit is birtokol, akármit épít és teremt, emlékezzen, annak csupán bérlője. Hisz eljön a halál, mindent elvesz és mindent elpusztít, mert minden neki jár.

Az élettelen csont-erdőben volt valami, ami eltért a tájtól. Valami, aminek nem itt volt a helye, aminek nem lett volna szabad ide merészkednie. Veszélyes hely volt ez számára, otthon kellett volna pihennie, békességben, biztonságban. Egy ember üldögélt egy domb tetejébe mélyedt hideg sziklatömbön. Messzire belátta innen a háborítatlan vidéket. Csöndesen, mozdulatlanul, minden érzelemtől mentes tekintettel nézett a semmibe. A szemei semmit sem vizslattak, csupán a csillagos ég végtelen messzeségébe meredtek. Valami nem volt rendben ezzel a férfivel. Mintha nem egészen lett volna emberi. Mintha hiányzott volna belőle az élet, mint a késő őszi vidékről, amely körbevette.

Ez az ember aznap fejezte be életének ötödik évtizedét, és kezdte meg a hatodikat. Születésnapja volt. Hatalmas eseményt érdemelt ez a nap, a férfinek minden barátjával és egész családjával kellett volna ünnepelnie ezt a fontos évfordulót. Vigadnia kellett volna, a szeretteivel együtt. Felejthetetlen emlékek végtelen sorozatát kellett volna megteremtenie. Azzal a tudattal kellett volna aludni térnie aznap este, hogy megélte élete egyik legcsodálatosabb napját. Ő azonban mégis egy magányos dombtetőbe süllyedt magányos sziklatömbön ücsörgött, egy halott erdő mélyén. Mi történhetett ezzel a teremtéssel, hogy ilyen egyedül maradt? Ez a kérdés fogalmazódott meg benne is.

A válasz megleléséért saját emlékei útján visszautazott régmúlt időkbe, amikor még fiatal volt. Maga sem tudta idejét, mikor csinált ilyet utoljára. Lassan felidézte, milyen volt az élete akkoriban. Milyen csodálatos. Emlékezett a régmúlt nyarakra, amit a nagyanyjánál töltött. A vidéki, rozoga faház előtt, egy ódon hintaszékben üldögélt. A távoli, éretten sárgás búzatáblák irányába révedt. Lassan odébb vonszolta fáradt tekintetét, és megpillantotta unokatestvéreit, akik a mezőn fociztak, egy régi, lapos bőrlabdát rugdosva korhadt fakarókból állított kapuk felé. Bár nem játszhatott velük, hiszen szörnyen lehorzsolta a térdét, annak is örült, hogy figyelhette őket. A nagyanyja komótosan kisétált a házikóból, és egy bögre teát nyomott a fiú kezébe, olyat, amilyet csak ő tudott elkészíteni. A férfi emlékein át látta, ahogy régi önmaga elégedetten elmosolyodik. Elrettentő volt belegondolnia, mennyire szerette családját, és mennyire megbízott bennük.

Emlékezett régi barátaira, arra a rengeteg időre, amit együtt töltöttek, és a közösségben megélt felejthetetlen emlékekre, gyönyörűségesekre és rettenetesekre egyaránt. Emlékein keresztül azt a hatalmas máglyát szemlélte, amit barátaival gyújtott nemrég. A benzines palack, amit az előbb rádobtak, fülsiketítő robbanással szakadt szét, ami idecsődítette a felnőtteket a közeli kisvárosból. Bár a szemöldöke és loboncos haja megpörkölődött, a fiúnak barátaival együtt el kellett menekülnie, és a közeli bokrokba bújnia. Ahogy kiáltozó szüleit nézte a puha levelek és szúrós ágak közül, az izgalom, megelégedettség és rettegés különös, mégis jóleső elegyét érezte. A fiú tudta, mindennél jobban szereti barátait, akikkel már ezer ilyen kalandot élt meg, és még ezret tervezett végrehajtani.

És emlékezett a férfi ifjú szerelmére. Gondolatban elutazott arra a lemenő Nap vörös fénye által melengetett domboldalra, ahol a fűben elterülve feküdt kedvesével. A szerelmesek semmitmondó, ámde mégis szívet melengető csevegését abbahagyták egy ideje. Hogy pár órája, vagy pár perce, azt nem tudta az ifjú megmondani. Csak bámulták a lenyugvó Nap által bíborra, aranyra festett nyári eget. Minden akaraterejét összeszedve, szíve vad kalapálását figyelmen kívül hagyva elővette zsebéből az ott őrizgetett gyűrűt, és feltérdelve kedvesének nyújtotta az ismert szavak kíséretében. Azt a pillantást, amit a lány vetett rá, amiben benne volt a világ összes érzelme, és még egy kevés, tudta, sohasem felejti majd el. Valóban ez volt az a kép emlékezete könyvtárában, amit legtisztábban tudott szemlélni. Azonban gyönyör helyett csak bánatot hagyott benne ez a kristálytiszta ábrázat.

Édes emlékeinek sorozatát azonban meg kellett szakítania, hogy visszazuhanjon reménytelen jelenébe. Rá kellett eszmélnie, hogy az a sok szép és jó, amit felidézett, mind megrohadt. Azok a rokonok, akikkel a közös vér, úgy tűnt, egy elszakíthatatlan kapcsolatot alkotott, elidegenedtek a férfitól. Nem találkoztak, nem beszéltek, és nem segítették egymást. Még csak meg sem keresték ötvenedik születésnapján, még csak egy kedves szót sem tudtak szólni hozzá ezen az emlékezetes napon.

A barátok, akikkel egy késő nyári délutánon, egy messzi szántóföld szélén, a közeledő tanév veszélye által fenyegetve megesküdtek, hogy sohasem válnak szét, szintén idegenné váltak. Azt ígérték, hogy a barátságuk örök időkig tart, hogy mindig ott lesznek egymásnak. Már egyikükkel sem beszélt évek óta, még csak azt sem tudta, hol élnek. Arra is megesküdtek, hogy sohasem válnak olyan unalmas emberré, mint a tanáraik, vagy szüleik, akik úgy tűnt, semmi örömüket sem lelik az életben, és nem képesek érezni semmilyen vidámságot. Azt ígérték, hogy örökké gyerekek maradnak. A férfi mégis pontosan olyan unalmas emberré vált, mint akiket megvetett társaival együtt kiskorában. Egész életét a munkájának szentelte. Nem azért, mert szerette. Gyűlölte az állását. Csupán valahogy muszáj volt ételt tenni az asztalra. És ez nem hagyott számára időt semmi másra, nem maradt ideje élni, és így megszegte régi fogadalmát.

A szerelme, aki a férfi életének világossága volt egykor, aki értelmet adott az életének, már a ház egy másik szobájában aludt. Maga sem tudta hogyan, de valahogy egyre több lett a probléma, egyre több az ellentét, és számtalan sok veszekedés után teljesen elhidegültek egymástól. Azt, akiért meghalt volna, már nem szerette, és őt sem szerették. Az egyetlen dolog, amiért nem váltak el, a gyerekeik voltak. Mindkettőjüknek csupán ők maradtak az egész világon, akiket szerettek, és mindent meg akartak tenni, hogy őnekik legyen esélyük a boldog életre, hogy ők ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, mint szüleik. A gyerekei azonban ugyanolyan idegenek voltak a férfi számára, mint mindenki más, aki egykor fontos volt neki. Alig beszélt velük, és ők szinte tudomást sem vettek róla.

Senki sem köszöntötte fel ötvenedik születésnapján, senki sem emlékezett rá. Talán jobb lett volna, ha sírva fakad, és kiadja fájdalmát a hideg éjszakának, és az ezüstarcú Holdnak. Ők jó hallgatóság voltak. Befogadtak volna mindent, ami kifakad a férfiből, némán figyeltek volna. De az ember nem tudott már sírni, csupán üres tekintettel bámult az éjszakába.

Figyelmetlenül szemlélve akár össze lehetett téveszteni a férfit az őt körbevevő csupasz fákkal. Az élet ereje egyikükön sem látszódott. De mégis hatalmas szakadék volt az a két teremtés között. Mert bár a fák eldobták leveleiket, és nem nőttek gyümölcsök rajtuk, életben voltak, csupán mélyen szunnyadva várták felszabadítójukat, a tavaszt. A férfinek azonban, bár vert a szíve és a teste élt, a lelke halott volt.

Bence az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhét éves gimnazista diák vagyok. Rajongom a történelemért, ez kihatással van sok munkámra…