Arannyal üzenek- aláírás Dédi      /Új, most megjelenő kötetemben található novella/  2020. nov 20.

Kellemes júniusi nap volt. Jázmin, muskátli és bodza illata keveredett a langyos szélben. A zajos kis család, a szép diósdi ház teraszán ücsörgött. Akkor Évi, aki már túl volt a hatodik hónapon, elővette a kis pocaklakó ultrahangos képét, amit nemrég készítettek a kórházban.
– Kislány lesz. – mondta büszkén. Szűkszavú volt, de most szívesen mesélt a pici szívdobogásról, amit a vizsgálat közben hallott. Büszkén mutogatta hasában növekvő babája  képét. Mindenki felé fordult és látni akarták a régen várt kislány ultrahangos fotóját.

–  Ó, de kis picur! – mondta Dédi. Már mindene kivehető! – és továbbadta a képet lányainak. Nézzétek! Rézy és Hugi meghatódva fogta kezébe a fotót, Gergő felé küldve egy mosolyt. Gergő volt mama második legidősebb unokája. Magas, barna, jóképű fiatalember, a harmincas évei elején járt. Sajnos édesanyja már nem csodálhatta meg élete főművét. Már csak ketten voltak jelen az öt lányból, a számára legfontosabb eseményen, Hugi és Rézy, a többiek idő előtt elmentek.

– Hamarosan apa lesz! – futott át Gergő agyán. Milyen kár, hogy anyu ezt már nem érhette meg! Gergő anyukája Gyöngyi, egy éve nyáron adta fel a küzdelmet, a gyilkos kór legyőzte. Pedig hogy sóvárgott egy unoka után! Annyira szerette a gyerekeket, különösen vágyott egy kislányra. Minden vágya egy kislány volt, mert neki csak egy fia lett, s nem adatott meg, hogy unoka képében láthassa megszületni. De élt még Pesti Mama, aki bár megöregedve, de bizakodva és meghatódva fogta kezébe leendő dédunokája képét.

– Ó, a kis Szentem, de édes! – szólt elérzékenyülve, nézegetve a fotót. De jó lenne látni! Már alig négy hónap és világra jön a kicsi. Októberre mondták az orvosok.

– Október, csak jönne már! – gondolta Hugi, Gergő fiatalabb nagynénje. Hugi tanárként dolgozott, s nehezen viselte nővérei elvesztését. Neki is volt két gyermeke. Lánya már végzett az egri főiskolán, fia média-kommunikáció szakon tanult. Kellett már a jókedv, mert az utóbbi időben sok volt a gyászból. Mama alig 3 éve temette el Marikát, s tessék, tavaly újabb leánya, Gyöngyi sírjánál tördelte dolgos kezét. Sajnos a sors kegyetlen volt hozzá, már harmadik gyermekét vesztette el. Megtörte a gyász. Így hát örömmel várták mind a pici érkezését. Lány lesz, és őszi születésű. Az jó hír, mert a lányok erős vonalat képviseltek a családban. Mama ötöt hozott világra. Szépek voltak mind. Sokszor mesélte, milyen büszke volt rájuk a faluban, majd később Pesten is. Mind férjhez ment, s most a középső lánya nem érhette meg, hogy nagymama legyen. Úgy várta hát a kis csöppséget, mint ha a sajátjáért aggódott volna. Kevéske erejét tartogatta, hogy ne sírja el magát, de ezek a délutánok, mindig feltöltötték. A család, amelyért élt-halt, újra bearanyozták a napját. Kávézgattak, sütiztek, gyümölcsöt eszegettek, néha egy-egy régi anekdota is körbejárt. Nevettek a sógor viccein. Gabi visszafogott humora közismert volt, s ilyenkor egy-két pohár megoldotta a nyelvét, elemében volt. Mama váratlanul felállt és behívta Hugit és Rézyt. A két lány bement vele a nappaliba. Ott Mama elővett egy kis dobozt és azt mondta.

– Rátok bízom ezt, a kislánynak szánom, ha már nem leszek.

– Dehogy nem!-mondták szinte egyszerre a lányok.

– Nem, érzem hogy fogytán az erőm, s szeretném, ha lenne egy emléke tőlem, déditől. Ígérjétek meg, hogy vigyáztok rá, s ha én nem leszek…Megkövülten álltak pár percig, Hugi törte meg a csendet.

– Jó megígérjük, hogy odaadjuk a szülőknek, ha erre szükség lesz. Próbálta vidámabb útra terelni a beszélgetést.

– Nézd anyu, milyen jól néz ki a kert, meg a szőlő! Idén jó sok lesz, majd jövünk szüretelni. Rézy eltette a kis dobozt, majd kimentek egy kis sétára még. Oly szép volt a kert, tele virággal. A naspolya is szerette a helyét, csak úgy mint az  örökzöldek, a fagyal, meg a nagy diófa. Termett is ősszel szépen. Lassan, ahogy a nap lebukott a horizonton, szedelőzködni kezdett a kis csapat. A teraszról el lehetett látni egészen messze Dunaújváros irányába. Szép volt, ahogy a lemenő nap korongja lassan összeért a messziről kanyargó Duna vízével.  Mindenki beszállt az autójába és elindultak haza. Mama kint aludt, csak másnap készült hazamenni a belvárosi lakásába. Nem sietett már, senki sem várta. Két lánya volt a támasza,mióta az orvosok találtak valami foltot a máján. Nem akart műtétet. Az ő korában már minek?- mondogatta.Nem is kockáztattak volna az orvosok sem. Eljött a július,majd az augusztus is. Olyan gyorsan múlt el,mint egy szempillantás. Csak Mama érezte úgy, hogy az idő ólomlábakon jár. Neki már nehezen telt minden nap.Fogyott az ereje, mint a nap sugarai ősszel.Eljött a szeptember is. Felváltva vigyáztak a lányok rá,mert nem akart kórházi ápolást. Nagy fájdalmaira morfin tartalmú gyógyszert kapott.Néha nyöszörgésre ébredtek a lányok,de többnyire jól viselte a fájdalmakat. Már pelenkát kellett viselnie,amit szégyellt. Hugi viccelődve próbálta elütni azt, mikor cserélni kellett.

–Na, bumm! Mi van abban?-kérdezte Mamától. Régen te pelenkáztál minket,most meg mi. Aztán egy napon, mikor Mama kint volt Diósdon,gyengébb lett a légzése.Leánya elment imádkozni érte,hátha meghallgatja Isten az imáját.Mire hazaért,már nem élt szegény. Csak Gábor volt vele otthon, s ahogy mondta, egy alig hallható utolsó sóhajjal távozott. Eltemették Papa mellé, 85 évet élt. Egy októberi napon, Évi életet adott egy szépséges kislánynak.Gergő nagyon boldog volt,hogy ő az első az unokák közül,aki apa lett.Ugyan még váratott magára az új házba való beköltözés,mert sok volt rajta még a tennivaló,de az örömüket ez sem csorbította. Talán csak az, hogy Mama már nem láthatta meg a picit.Úgy két hónapos lehetett,mikor Hugi szólt testvérének,hogy el kéne vinni neki, amit Mama örökül hagyott. Elvitték hát az első babanéző látogatáskor a dobozt, és odaadták a szülőknek.Kis könnycsepp gördült le mindenki arcán, mikor a két kis fülbevalót átadták.

-Csináltassatok belőle valamit Julinak! Ez volt Mama kívánsága. Aranyba véste a kérését.Tegyetek eleget neki!- mondták,s rá emlékeztek…

 

B. Torda Hajnal az Irodalmi Rádió szerzője. Az én bakancslistám nem lenne teljes, ha az írást meg sem…