Héthelyi Krisztina „Tengeranyu” című meséje alapján

 

Az árvaház a város határában volt, mindentől távol, mintha csak mostohagyereke lett volna a városnak.

– Jót tesznek a fák, a zöld füves mezők, a madárdalos ébredések azoknak a gyermekeknek! – mondták egykoron azok, akik az árvaház alapjait lefektették. Bizony igazuk is volt, mégis sokan gondolták úgy, hogy csak azért került az az épület olyan messze, hogy ne hallják meg a fülek az elanyátlanodott gyermekek szűnni nem akaró sírását, panaszait.

Szép volt az az épület, igazán az, s hatalmas. Megannyi bánat, könnycsepp és vágy elfért benne. Esténként, amikor a Nap megsimította a Holdat, hogy aztán helyet cseréljenek, sok-sok apróság szenderedett el szuszogva az ódon falak között, a keményre feküdt ágyakon.

S azok az ágyak egyre csak szaporodtak, mint, ahogyan a gombák sarjadnak ki a földből eső után.

A háborúnak pedig már vége volt, legalábbis az a része, amit puskával vívtak meg a népek. A betegség, a fájdalom, a nyomor azonban még sokáig szedte az áldozatait. Az volt akkor már a fegyvere annak a rút és kegyetlen haramiának.

Aztán eltelt az is. Lassan, nehezen, alig vette azt észre a szem, mert mindig belemart a napokba a sajgó, sebes múlt. Sok idő telt el, és semmi nem lett utána olyan, mint amilyen az egykoron volt. Sok ágy sorakozott akkor már az árvaházban, túlontúl sok. Belesajdult abba a szív, és vért könnyezett a lélek, ha azokon a hosszú sorokon a fátyolos szem végigtekintett.

Matilda néni nagyon sokat öregedett azokban az időkben. Szinte naponta mélyített a múló idő, az aggódás, és a tömérdek munka az arcán lévő súlyos barázdákon. Egyedül vigyázott arra a rengeteg gyermekre, nevelte őket, vigaszt nyújtott nekik, ahogyan tudott, de idővel érezte, hogy megüli az ő lelkét is a sok bánat, miután részt vállalt az apróságok mostoha sorsából. Mintha az összes árva fájdalmából letört volna egy darabot, hogy aztán maga vigye azt tovább. A napok ilyesformán tapostak bele a naptárba.

Aztán eljött az az idő, amikor mindez nagyon súlyosnak bizonyult már. Meggörnyedt abba a hát, megroppant a derék, és remegett a láb. Mégis talán a lélek nehezült meg akkoriban a legjobban. Vigyázni kellett, nehogy kiboruljon belőle mindaz, ami beleszaladt.

A jóságos Matilda néni sohasem mutatta a gyerekeknek, hogy bizony, nehéz neki is. Szeretett velük lenni, az életet jelentette számára minden velük töltött pillanat. A gyermekek is ragaszkodtak hozzá, vigaszt találtak reményt adó szavaiban. Mindennap körbeülték, úgy hallgatták, ahogyan elmondja a világ rendjét, titkok kulcsait. Tőle tudták meg a gyerekek, hogy miért kell korán lefeküdni, miért kell minden falatot megenni a tányérról, miért kell mindennap fürödni, miért nincs mindenkinek testvére, és mit jelent az, ha valaki örökre elmegy. Hová megy?

A néni sosem hagyott kérdést megválaszolatlanul, még ha olykor fájt is neki arról beszélni. Szavaival mégis úgy fonta össze a mondandóját, hogy édes legyen azt lenyelnie annak, aki ráharap. Ha kellett harsány volt és kacagtató, hogy messzire kergesse a bús napokat. Ha viszont úgy kívánta a helyzet, maga is bebújt a paplan alá a pityergő gyermek mellé, és suttogva itatta fel a könnyeket.

Sokat adott az az idős nő a gyermekeknek, ahogyan maga is sokat kapott vissza. Így volt ez rendjén. Ha a világ mindenhol így működne, vajmi kevés baj volna azon. Matilda néni testébe a napok előrehaladtával mégis belelopakodott az aggódás.

Nagyon öreg volt akkor már, érezte, hogy nemsokára neki is követnie kell apró védencei szüleit. Sok csemetének elengedhette már a kezét, hogy maguk próbálják meg, milyen is az élet. De oly rengetegen voltak még abban a vigasztalan házban, akik gyámolításra szorultak. Az árvaház kapui örökké nyitva voltak, nyitva is kellett, hogy legyenek, és mivel az élet olykor kegyetlen, újra és újra besodort azon egy-egy keserű sorsú gyermeket.

„Istenem, miért kell ennek így lennie? Mi lesz velük, ha engem is magadhoz szólítasz?” – tépelődött minden éjszaka az idős hölgy, miközben megnyugvásért könyörgött az álmoknak. De az álmok nagyon nehezen jöttek akkoriban. Sötét, üres, lélek remegtető éjszakák sorakoztak egymás mögé.

Aztán egy este Matilda néni mégis elaludt. Soha nem nyitotta ki többé a szemét.

Olyan lett azután az a nagy ház, mint egy kripta. Jegesek voltak a falai, az apró tüdőkből kiszabaduló leheleteket jajongva marta el a hideg, a remegő szavakat nem bugyolálta köntösébe vigasztaló válasz, nem volt pillantás, amiben megnyugodhatott volna a lélek.

Úgy tűnt, soha nem látják viszont a napot azok a gyerekek. Örök tél marad. Tél és sötétség.

Jött azután egy hölgy, bár, majdnem lány volt még maga is. Vidám szemű, piros arcú, csendes szavú teremtés, ő akart azután vigyázni azokra a gyermekekre. Az árvák némán ülték körbe, arcukat még akkor is eltorzította a gyász, mégis végighallgatták a lány szavait. Fénytelen kavicsokként hullottak azok le a terem kőpadlójára. Nem adott választ rájuk senki, csak a rideg falakról gurított visszhang.

Aztán, amikor a lány elmondott mindent, a gyerekek kimentek a dombon túlra, ott volt eltemetve Matilda nénjük. Sokan sírtak még akkor is, valaki mindennap kieresztette ott a bánatát.

A sok kihullott könnyből hamarosan nagy víz lett abban a völgyben. Gyönyörű kék színe volt annak, lágy sodrása. A habjai csöndesen csilingeltek, mint egykoron az idős hölgy szavai. Megnyugodott abban a gyermekszem, ha sokáig nézte azt. Mindennap kilátogattak oda, mindennap csodát találtak benne. Egy idő után egy vélték, hogy az a víz Matilda néni miatt gyűlt össze.

Megbabonázva nézték a finoman ringó felszínét.

Ahogy a szél játszott rajta, dúdolni kezdett, a gyermekek könnybe lábadt szemmel hallgatták, mint egykoron, amikor mindannyian körbeülték a szeretett asszonyt.

– Halljátok? „Tengeranyu” énekel nekünk!

„Tengeranyu”, így hívták akkor már.

A lány a dombról nézte őket, s eközben csöndesen az ő könnyei is eleredtek. Belefolytak azok is a nagy vízbe.

Nem látta azt senki sem.

Különös, ezüstös éjszakák voltak azután a víz felett. Mindig mozgása volt annak, pedig csak egy tó volt, nem mehetett sehova sem. A habok mégis felpattantak rajta, mintha csak dúdolt volna, az.

Folyton csak dúdolt.

Éjszakánként, amikor legsötétebb volt az éjszaka, erősebb volt az a dal, és csapkodott a tó vize, mintha valaki mosott volna benne. Aki hallotta, azt mondta, az öreg dadus lelke költözött bele abba a tóba, és a hold fénye alatt mosta tisztára azoknak a gyermekeknek a lelkét, akik oda kilátogattak. Ledörzsölte róluk a bánatot, a keserűséget, hogy aztán belesimogassa a szeretetet és a gondoskodást. Igen, azt beszélték akkoriban az emberek; Matilda néni, még a síron túl is vigyázott az árvaházi gyermekekre.

A lányban minden önzetlen, tiszta szándék benne volt, át is nyújtotta azt a gyermeknek. A kicsik szívesen fogadták azt, és sosem ellenkeztek vele, szóra hajlónak bizonyultak vele szemben. Matilda néni hagyatéka volt az is. A lány mégsem volt boldog abban a házban, mert amikor csak belenézett a gyerekek fénytelen szemeibe, mindig azt olvasta ki belőlük, hogy a „Tengeranyu” után vágynak.

Mindig csak utána, örökké.

Napok teltek, hetek, hónapok. S mit sem változott semmi. Akkoriban a lány is sokat csontosodott, arca fénytelenné vált, és nem úgy mosolygott már, mint ahogyan egykoron odaérkezett. Magát okolta, hogy még akkor sem nyerte el a gyermekek bizalmát. Annak ellenére hitte, hogy van új a nap alatt, és minden reggel reménykedve, tele szeretettel és igyekezettel lépett be a gyermekek közé. Mosolyt mégsem kapott soha vissza. Soha, egyet sem. Nem azért mert haragudtak volna rá az árvák, egyszerűen csak „Tengeranyu” még akkor is mélységesen hiányzott nekik, és nem tudta őt pótolni senki sem.

A gyermekek egyre csak látogatták a dúdoló vizet, hogy aztán esténként kimossa azt, ami rá volt szabva.

Az első év úgy telt el a lánynak, mintha üvegcserepet itattak volna vele. Egy nap belátta, hogy nem alkalmas ellátni azt, amiért odahívták, pedig annyira szeretett volna azokon a gyerekeken segíteni.

Nem tudott.

Aztán egy este, lámpaoltás után édesebbre sikerültek azok a csókok, amiket a gyermekek homlokára lehelt. Majd odafent a szobájában elővette a kofferét, és néhány keserves perc alatt összepakolta a szegényes kis holmiját.

„El kell, hogy menjek innen, ha felkel a nap!”

A szíve tele volt fájdalommal, csalódottsággal, gondolta azt nem szabad magával vinnie, beleborítja a tóba, hátha mégis igaz az, amit beszéltek az emberek. Éjfél volt már, amikor az utolsó gyermek is elaludt végre. A lány akkor indult le a völgybe. Sötét volt az este, borzongató, nem ígért semmi jót, inkább fenyegetett.

A lány mégsem tántorodott el.

Nem volt ő dühös arra a vízre, nem okolta semmiért, inkább csak elfogyott már az ereje. Érezte, hogy nincs már benne semmi, amit adni tudna a gyerekeknek. Nézte egy darabig azt a vizet, nem tudta mit tegyen. Egyszer aztán, amikor már nem volt benne akarat, leroskadt a partra. Nehéz volt a szíve, nehezek voltak a szemhéjai is. Jólesett becsukni azokat. Néhány pillanat múlva már mélyen aludt.

A tó akkor is énekelt. A habok finom csapkodásai sem ébresztették fel.

„Tengeranyu” hozzákezdett, hogy kimossa a maga szennyesét.

Késő délelőtt volt már, amikor magához tért. Úgy ébredt az álmaiból, mintha egy sötét és mély veremből akart volna kimászni. A tündöklő napfény bántotta a szemeit. Amikor képes volt kinyitnia őket, megijedt, aprót sikoltott.

Apró alakok álltak körülötte. A gyerekek voltak azok. Ott álltak mindannyian, és őt nézték. A lány nem értette a dolgot, egy kisfiú előrelépett, és beszélni kezdett hozzá.

– Sári néni! Már régóta kerestük magát!

„Sári néni!” – először szólították úgy.

– Már azt hittük, nem látjuk többé! Kérdezősködtünk, de nem látta senki. Aztán kijöttünk ide, bár nem hittük, hogy itt lesz. Mégis így lett! Aztán csak néztük, ahogy alszik, nem akartuk felébreszteni. Gondoltuk, addig fonunk magának egy virágkoszorút.

A kisfiú ezután félreállt, egy leányka sétált elő, magasztosan egy gyermeklánc fűzért tartva a kezében. Sári nézte az aprólékos gonddal elkészített koszorút, mintha aranyból lett volna az. Le nem vette róla a szemét. Szólni sem tudott, csak érezte, hogy a szíve csordultig telik érzelemmel. Aztán a kislány a fejére rakta a virágokból készült ékszert, majd állt ott még egy darabig, és csak annyit mondott:

– Nagyon jól áll! – aztán visszament a többiek közé.

– Köszönöm! – rebegte Sári, aztán nem volt szava több, csak nézte az ártatlan gyermekarcokat, ahogyan előbújt azokon a mosoly. Mögöttük hirtelen a tó felmorajlott, a vize apadni kezdett. Aközben is olyan szépen csilingelt, mint mindig, mint egykoron. Néhány pillanat múlva csak a felszáradt homok volt az egykori tó helyén.

„Tengeranyu” örökre hazatért, de hagyott maga után valamit.

Guti Csaba az Irodalmi Rádió szerzője. 1982-ben születtem Debrecenben. Életem nagy részét a Hajdúságban töltöttem, majd immáron tíz…