Sárváry Mariann:

János és Júlia

Jancsi és Juliska élete sokkal könnyebbé vált a mézeskalácsházban lakó boszorkány kincsei segítségével. Szegény favágó apjuk végre iskolába tudta járatni őket. A gonosz mostohájukat elküldte a házból. Hétközben bentlakásos iskolába jártak a közeli városba, hétvégén segítettek az apjuknak a kivágott fa eladásában.

A szüneteket is otthon töltötték. Juliska vezette a háztartást, Jancsi komolyan részt vett a fakitermelésben. A gyorsan múló évek alatt felnőttek, Jancsiból János, Juliskából Júlia lett. Júlia szemrevaló teremtés volt, sokan megfordultak utána, de neki esze ágában sem volt fogadni az udvarlásokat. Kibővítették kis hajlékukat, megemelték a tetőt, így mindenkinek lett saját szobája. Júlia egy félkör alakú toronyszobát kapott, ahol szabadidejében kedvére zongorázgatott. Kedvenc zeneszerzője Johann Sebastian Bach volt, aki a lipcsei Tamás-templomban volt ekkor kántor. János is érdeklődött a zene iránt, ő csemballón szeretett játszani. Apjuk boldogan hallgatta őket, büszke volt mindkét gyermekére. Egyszer azt mondta nekik:

  • Mielőtt meghalok, szeretném látni a Loreley-sziklát a Rajna völgyében. Vigyetek el oda!

János és Júlia tanakodtak, hogy tudnák előteremteni a pénzt a messzi utazáshoz. Júlia elhatározta, hogy bemegy Lipcsébe, hátha talál valami munkát. Bement a Tamás-templomba, odament a sekrestyéshez, és megkérdezte, nem tudna-e a számára valamit ajánlani. A sekrestyésnek felderült az arca:

  • Dehogynem, el kéne a segítséged, mivel a kántorunk otthon fekszik a második szélütés után, és Anna Magdalena asszony, a felesége nem birkózik meg egyedül az ápolásával.

Júlia 1 évig, haláláig gondozta a beteg Bachot, ezalatt annyi pénzt megkeresett, ami elég lett a rajnai utazáshoz.

Mikor hazatért, azt látta, hogy apja igen sokat öregedett egy év alatt. Már bottal járt, meghajlott a háta, rosszul hallott. De amikor megtudta, hogy felkerekednek, kivirult. Végre láthatja azt a helyet, amiről gyerekkorában annyit mesélt az édesanyja. Az indulás előtti estén felidézte gyermekeinek a legendát.

Egyszer volt, hol nem volt, a régi időkben a Loreley-sziklán, a Rajna fölött esténként egy gyönyörű leány jelent meg, és a holdfénynél énekelt. A szép dal veszélyt hozott a hajósokra, mert úgy elbűvölte őket az ének, hogy elfelejtkeztek mindenről, s a csónakjuk zátonyra futott, vagy örvény nyelte el.

Lakott a szikla közelében egy fiatal halász, akit egészen közel engedett magához a tündér, napnyugtakor megmutatta neki, hogy merre vannak a halak. A halászlegény mindig bőséges zsákmánnyal tért haza, és mindenkinek mesélt a ragyogó szépségű leányról. Hallott e leányról a pfalzi választófejedelem fia is, s egy este csónakon arra vette útját. A tündér akkor is a Loreley-sziklán ült, és aranyhaját fésülte. Amikor az ifjú meghallotta a bűvös éneket, nem bírt magával, s a hajóból a sziklára akart ugrani: de elvétette a lépést, és a Rajna habjai összecsaptak felette. A választófejedelem vigasztalhatatlan volt, mikor megtudta, hogyan vesztette el egyetlen fiát. Nagy sereget küldött a tündérlány ellen, hogy foglyul ejtsék. A lány fenn ült a Loreley-sziklán, s mikor megérkeztek a katonákkal megrakott hajók, éppen borostyán nyakékével játszott. Megkérdezte a harcosokat, mi járatban vannak.

– Téged akarunk elfogni, te gonosz varázsló! Ugorj csak a vízbe!

A leány felnevetett, a borostyánt a vízbe dobta, és így énekelt:

„Gyorsan, gyorsan, édesapám,/ Küldd a fehér lovakat,/ Elutazom habok szárnyán,/ Hogyha jön az alkonyat.”

Hirtelen vihar kerekedett, hullámzott a Rajnán a fehér tajték. Két hullám csapott fel a Loreley-sziklára, és elsodorta a leányt. Látták a katonák, hogy nem gonosz varázslóval, hanem tündérrel van dolguk, s mivel nem tudták őt foglyul ejteni, dolgavégezetlen tértek haza a gyászoló apához. A Loreley-sziklán pedig soha többé nem énekelt a tündér.

Két hétig tartott, amíg elértek a Rajna völgyébe. Esténként fogadókban szálltak meg, meghallgatták a helyi híreket, miközben elfogyasztották csülökből és párolt káposztából álló vacsorájukat. Habos sört ittak utána. Másnap friss lovakkal folytatták az útjukat. Az utazás kimerítő volt, de sok érdekes történettel lettek gazdagabbak. Mikor végre a híres szikla közelébe értek, hajóra szálltak, hogy minél közelebbről szemügyre vehessék. Az idő kellemes volt, a folyó nyugodt, János levetkőzött és beugrott a vízbe. Ahogy úszott, elkapta egy örvény, hirtelen nagy erővel lehúzta a mélybe. Ekkor meghallotta a tündér énekét: „Gyorsan, gyorsan, édesapám / Küldd a fehér lovakat/ Elutaztam habok szárnyán/ Nem jön értem alkonyat.” Az ének csodaszép volt, János csak süllyedt egyre lejjebb, a szép hangzás minden félelmet elnyomott benne. Amikor leért a folyó aljára, megtalálta a borostyán nyakéket is. Kiemelte az iszapból, elrúgta magát a talajtól, és minden erejét összeszedve úszott felfelé a fény felé. Levegője éppen csak kitartott, a tüdeje majdnem szétrobbant már, amikor felért a felszínre. Kimerülten bemászott a hajóba, és így szólt:

  • Édesapám a legenda létezik. A tündér még most is énekel, csak a víz alatt. Megtaláltam a borostyán nyakéket is – ezzel Júlia nyakába akasztotta, aki soha többé nem vette le a nyakából. A nyakék szerencsét hozott neki a párválasztásban. Olyan zenészfiú lett a férje, aki értékelte Júlia zongorajátékát.

János apja elbeszéléséből azt is megtudta, hogy a dédapja folyami  halász volt. Biztos volt benne, hogy ő annak a legendabeli halászfiúnak a leszármazottja, ezért hallhatta meg a bűvös éneket, és ezért hozhatta fel a nyakéket. Kétszer is nagy szerencséjük volt az életben: egyszer, amikor gyerekkorukban megszabadultak a mézeskalácsházban őket hizlaló boszorkánytól, másodszor, amikor kiderült a rejtélyes származásuk, és megértették a zenéhez való vonzódásuk okát.

(2019)

Sárváry Mariann az Irodalmi Rádió szerzője Végzettségeim:2015: mesterpedagógus2002: Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karán közoktatás-vezető…