SÁRVÁRY MARIANN:

                                                            SZOKATLAN PIKNIK

 

Borús volt az ég, amikor álltam a buszmegállóban. Egyre türelmetlenebb lettem, mivel már legalább tíz perce nem jött a busz. Végre feltűnt a kanyarban, próbáltam megtippelni hányas lehet. Egyre közelebb jött, de nem volt rajta jelölés. Megállt a megállóban, alig voltak rajta, már ez egy kicsit furcsa volt. Nincs rajta jelölés, sebaj, csak elvisz jó irányba…

Felszálltam, leültem, hátradőltem, s arra gondoltam, hogy ma milyen nap vár rám. Teljesen belemélyedtem a gondolataimba, s közben néztem a járókelőket az utcán.

A busz jó tempóban haladt, egyre kifelé ment a városból. Mire feleszméltem, már a Nagyrét felé tartott, lehajtott a betonútról, nagyot zökkent és megállt. Amikor kinyitotta az ajtót, megláttam a Ballada a költészet hatalmáról című egyperces novella telefonfülkéjét a rét közepén. Viharvert volt, rozsdás, benőtték a virágok és a gaz. Még mindig azt a négy szót ismételte.

Ekkor az is feltűnt, hogy hétágról süt a nap, és a füvön fehér ruhás emberek piknikeznek. Végre leszálltam a különjáratról. Ebben a pillanatban már közeledett felém egy 38 év körüli mosolygós, kerek arcú, szemüveges férfi. Ahogy közeledett, ki tudtam venni az arcát. Fényképekről volt ismerős, egyre határozottabban éreztem, hogy egy rendkívüli személy. Az a különleges ember, akit négyéves koromban veszítettem el: az apám.

Megdobbant a szívem, s ölelésre tártam szét a karomat. Mennyit köszönhetek neki! Az életkedvemet, a jó természetemet.

Mikor a közelembe ért, ő is kinyújtotta mindkét kezét felém.

Anyám mindig azt tanította, hogy apánk vigyázz ránk odafentről. Hányszor éreztem, hogy igaza van, ha megmenekültem egy balesettől, ha átmentem egy nagyon nehéz vizsgán, ha meggyógyultam egy betegségből. Mindig velem volt, s most itt áll előttem.

Jóságos tekintete rám szegeződött, éreztem a pozitív energiát, ami sugárzott belőle.

  • Nem ölelhetlek meg, mert akkor nem tudsz visszatérni. Van még dolgod az életben.
  • Nézz körül! Akiket itt látsz, azok már csak a piknikezéssel vannak elfoglalva, semmi gondjuk. Minden nap, amikor kinyitják a piknikkosarukat, igyekeznek benne hagyni a reményt, hogy egyszer majd a szeretteiket is maguk körül tudhatják. Szeretném, ha egyszer te is itt ülnél köztünk ebben a ragyogó napsütésben…
  • Én is szeretnék végre veled lenni, megismerni, hiszen olyan kicsi voltam, amikor magunkra hagytál.
  • Hosszú ideje már, hogy ilyen távolról figyelem a sorsod.
  • Nincs is elég szó rá, hogy megköszönjem.
  • Sokszor akartad tudni, mi vár rád a halál után. Tettem egy szívességet a buszsofőrnek, cserébe én is kérhettem tőle egyet. Lassan indulnia kell vissza. Adjon neked erőt ez a rövidke találkozás – mondta miközben visszakísért a buszhoz.
  • Félek az öregségtől, a leépüléstől.
  • Nem tudom, mi van megírva a sorsodban, de most még nem marasztallak.

Felléptem a buszra, ennyi boldog embert még sose láttam. Hogyan tudják ezt értékelni, ha magától értetődik?

Mentünk vissza a városba, a stresszel teli dugóba. Mindenki siet, arra sincs ideje, hogy észrevegye, milyen nagy kihívás az élet, nem csak piknikezés.

 

(2017)

 

Sárváry Mariann az Irodalmi Rádió szerzője Végzettségeim:2015: mesterpedagógus2002: Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karán közoktatás-vezető…