SÁRVÁRY MARIANN:

Velence varázsa

 

Gyerekkoromban nyaranként sokat voltam Velencén, a Nadapi úton Meszleny nagyanyám csodálatos birtokán. Egyszerre mindig csak egy unokát vállalt el, így hárman voltunk: Zsuzsa mama, Bundi kutya és én. Lassan magam is nagymamakorba érek, így egyre többet jut eszembe. Sok mindenre meglepő módon nagyon tisztán emlékszem.

A ház előtt volt egy piros futórózsa, boltíves terasz helyezkedett el mögötte. Ez volt a gyakran használt bejárat, mivel a háznak volt egy főbejárata is. A nagyszobában középen egy hatalmas ovális ebédlőasztal állt. Itt mindig hűvös volt. A tálalószekrényen ezüst süteményletakarók feküdtek, amelyek nagyon tetszettek nekem. Zsuzsa mamának egy kicsi szobája volt, egy ágy volt benne, szekrény és egy karfás fotel Bundi kutyának. Áram nem volt bevezetve, mert a ház a Bence-hegyi szőlő aljában épült, így petróleumlámpával világítottunk. A vizet a kerekes kútról hoztuk. A vajat egy alumíniumdobozban a kútban leeresztve tartottuk. Az én feladatom volt étkezés előtt felhúzni onnan. A kút mély volt, tele mohával, gyakran békák ültek a káváján. Imádtam belekiabálni, és a visszhangot hallgatni. Mosogatni egy hatalmas vejlingban kellett. Nagyanyám gyakran leküldött a velencei boltba, kisgyerekként óriási súlyokat cipeltem fel a hegyre. Sokszor megálltam kezet váltani. Ha a Nadapi út mentén virágoztak az akácfák, együtt kerekedtünk fel egy kosárral, hogy illatos akácvirágokkal teleszedjük. Zsuzsa mama sörtésztában megforgatta, olajban megsütötte, majd porcukorral megszórta. Azóta sem ettem olyan különleges édességet.

Délelőtt felmentünk a szőlőbe, mert „sírtak a tőkék”, rafiával meg kellett kötözni őket. Én addig egy kis piros lábasba ribizlit és egrest szedtem. Nagyanyám fehér cérnazoknija mindig tele lett kódistetűvel, egy apró, zöld bogáncsszerű terméssel. Ebéd után alvás és olvasás volt a program. Ott olvastam Jókaitól A névtelen várat, imádtam a később belőle készült filmsorozatot Koncz Gáborral, Pap Verával és Földi Terivel. Esténként vacsora után német dalokat és mondókákat tanított nekem, a szövegeket egy üres füzetbe írtam ceruzával, némelyikhez illusztrációt is készítettem. Aztán hoznom kellett a kislavórba a langyos lábvizet. Ez volt Zsuzsa mama számára a nap fénypontja, ma úgy mondanánk az én ideje, ekkor már elcsendesedett a nagy ház, a borvendégek se kopogtak be.

Néha jött a vincellér, Hajdú Feri bácsi, aki segített a nagyhordókból lefejteni kisebbe a rizlinget. Nálam van az a gyertyatartó, amivel mindig bementek a pincébe. A pincét használtuk hűtőgép helyett. Még az orromban érzem a hűvös pinceszagot, és látom a falakon a vastag penészréteget, látom a felakasztott üveglopót. Akkor még nem tudtam, milyen meghatározó élményeket szerzek a hosszúnak tűnő két hetek alatt. Mert bizony egy hét után már nagyon hiányoztak a szüleim. Egyre gyakrabban szaladtam fel a pincetetőre, ahonnan látni lehetett az autósztrádát. Onnan sürgettem az időt, hogy végre felbukkanjanak.

A padlásra egy nyikorgó falépcső vezetett fel. Ez volt a rejtélyek birodalma: mindenütt sejtelmesen beszűrődő napfény és pókháló, ládák tele régi könyvekkel, térképekkel, iratokkal. És az a jellegzetes porszag, ahogy keveredett az egérszaggal! Egy kerek nyíláson lehetett kinézni, onnan pont lehetett a tavat látni. Ha nagyanyámnak fürödni támadt kedve, beültünk az öreg Skoda Octaviába, és behúzott kézifékkel ledöcögtünk a földút aljáig. Ott általában észrevette, hogy nem engedte ki a kéziféket, így az aszfaltúton már egészen felgyorsultunk. A Velencei-tó iszapjának gyógyító erőt tulajdonított, ezért bekente magát a fekete iszappal, és egy rövid ideig magán hagyta, mielőtt belemerült a simogató vízbe. Én azonban a Balatont mindig jobban szerettem a Velencei-tónál, mivel az nem volt olyan puha, sikamlósan iszapos.

Mai eszemmel csodálom őt, ahogy egyedül megbirkózott a magánnyal. A teleket Kazincbarcikán töltötte, akkor tudott társasági életet élni, és élvezni a komfortot.

A Bence-hegy tetején állt egy régi olajfúró toronyból kialakított kilátótorony, a tetején este egy vörös csillag világított kettős céllal: hirdette a szocializmust és világított a repülőgépeknek. Az unokatestvéremmel – aki 6 évvel volt idősebb nálam – sokszor felszaladtunk toronyiránt a szőlők között. Emlékszem, le volt zárva, hatalmas tábla tiltotta a felmászást, de a dróthálón volt egy lyuk, azon pont átfértünk, így föntről megcsodálhattuk a páratlan panorámát. Hatalmas nádasok, a tó közepén a Szúnyog-sziget, ami nem véletlenül kapta a nevét. Szúnyog este nagyon sok volt, akkor még nem irtották őket. A ház előtt egy hatalmas diófa terebélyesedett, éjjel a sötétben ijesztő volt a susogása és az árnyéka. De a rigók kedvenc helye volt, onnan énekelték, hogy „trillió, trillió!”. A galambok pedig azt, hogy „megölték, megölték! ”.  Ezt is nagyanyám mesélte, addig nem tudtam, hogy értelmezhető a galambok búgása.

Ha szerencsém volt, akkor éppen érkezésem előtt kismacskák születtek, és én egyet dajkálhattam az ovális fonott kosárban, olyankor mindig gyorsabban telt el a két hét. Talán legszebbek a reggelek voltak, azért is, mert egy nappal közelebb kerültem a hazamenetelhez. Zsuzsa mama megadta a módját a reggelinek: tejes teát ivott és lágy tojást evett. A hófehér porcelán lágytojástartója nagy becsben van azóta is nálam. Két hordója, a lopó, a rafiaköteg, a szalmakalapja és a köténye engem boldogít. 15 évesen jártam be hozzá a János Kórház Belgyógyászatára, több hétig bent feküdt, hogy feljavítsák az állapotát. 1979 márciusában 69 éves korában halt meg. Az ő halála volt az első, amit már fel is tudtam fogni. Előttem van anyám mérhetetlen fájdalma és gyötrelmes lelkiismeret-furdalása, hogy mit tehetett volna még érte. 2017-ben én ugyanezt éltem át az ő elvesztésekor.

A nagyszobánk falán van egy fényképe 1930-ból. Egy hajó korlátjának dőlve mosolyog a világra, tele tervekkel. Sugárzóan szép fiatal nő, fehér cipőben, fehér blúzban, fehér kalapban és fél kezén kesztyűvel, bal keze a csípőjén.  A másik kép élete végén készült róla: táskás szemei, ráncos homloka és bütykös, összekulcsolt kezei inkább hálát tükröznek.

A szüleim 2012-ben eladták Velencét. A szeretett tárgyakon és az emlékeken kívül nem maradt semmi belőle. De a német dalokat egyszer én is megtanítom majd az unokámnak, és akárhányszor hallom a rigókat és a galambokat, mindig Velence varázslatos világa jut eszembe róluk.

(2019)

Sárváry Mariann az Irodalmi Rádió szerzője Végzettségeim:2015: mesterpedagógus2002: Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karán közoktatás-vezető…