– Szervusz, András! Örülök, hogy újra itt vagy. Édesanyád, jobban van?
– Igen, sokkal jobban, uram. És még egyszer nagyon köszönöm, hogy elengedett erre a nem tervezett szabadságra. Szegény anyám, tudja, sajnos egyedül él. Már csak én vagyok neki, és ebben a mostani járvány helyzetben…
– Ne is mond! De ugye nem koronás volt? Vagy igen? Azt mindenképp jelezned kell, tudod! Ezzel most nem lehetünk könnyelműek!
– Nem, dehogy is. Pont azért kértem, hogy szabadságra mehessek. A szívével vannak problémái, az időváltozások is eléggé megviselik. Nem szerettem volna, ha most, ilyen állapotban, kijárkálna. Fokozottan veszélyeztetett, a betegsége miatt. De most már rendben lesz, úgy hiszem.
– Nagyszerű! Öröm, látni, ha egy fiatalember nem felejti el a kötelességét a szüleivel szemben. A felesége is besegített az ápolásba?
– Sajnos, nincs feleségem. Néhány éve elváltunk.
– Oh, sajnálom, nem tudtam… Nos, akkor hát, munkára fel!
– Igen is! Uram, nem tudja véletlenül, bent lesz ma Judit? Mármint Mórucz Juditra gondolok?
– Azt hiszem, igen. Ha jól emlékszem, ma ő lesz az ajtónál. Miért?
– Nem fontos, csak beszélni szeretnék vele valamiről. Köszönöm uram!
Na, ez a nap is jól indult, gondolta András, miközben megszokott asztalához készült leülni. Mindig is gyűlölte a hétfőket. Persze, amúgy nem volt különösebb baja a fiókvezetővel, sőt ami azt illeti még örült is neki, hogy egy viszonylag jó modorú, kedélyes ember a közvetlen főnöke. De mégis, ki akarna a szabadsága utáni első munkanapján, hétfőn, kora reggel a főnökkel jókedvűen fecsegni? Nos, biztos akad olyan is, de az nem Herceg András, annyi bizonyos. Bár legalább nem egy fiatal nyikhajjal kellett trendin beszélgetnie. Azt el sem tudná képzelni, mennyire megalázó és kellemetlen lenne. Tökéletesen elégedett volt Béla úrral, az ötvennyolc éves, enyhén pocakos öreggel, aki koránál fogva legalább jobban megértette nehéz helyzetét. Magányos édesanyját egyedül András tudta látogatni és megóvni a vírushelyzet okozta veszélyektől. Szerette és féltette őt, ugyanakkor megkeseredve figyelte magányát. Bár a világért sem vallotta volna be, de ő maga is hasonlóan kilátástalannak érezte helyzetét. Itt állt, harmincnyolc évesen, egy hat évvel ezelőtti keserű válással a háta mögött, gyerek és szerető családi háttér nélkül, hogy egy idős asszony gondozása töltse ki szabad perceit. De legalább az állására nem lehet panasza. Banki ügyintézőként dolgozott, és munkája egyesek szerint jól illett pedáns, tudálékos jelleméhez, bár ő ezt sokszor másként érezte. Ki nem állhatta ugyanis, hogy emberekkel kellett foglalkoznia nap, mint nap. Nem is nagyon volt kedve barátkozni, munkatársait is csak felületesen ismerte. Bár azért volt egy kolléganő, akivel szívesen megismerkedett volna közelebbről, csak valahogy soha nem adódott rá megfelelő alkalom. Napjában többször is elhatározta már, hogy végre elé áll és beszél vele, ám nem tudta hogyan kezdjen bele, vagy mit mondhatna. Rég kiesett már a gyakorlatból. Mégis, már a tudat felcsigázta, hogy Judit is dolgozik aznap.
Bekapcsolta számítógépét, felkészült, összerendezte az asztalán felhalmozott irathalmát és bekapcsolta a hívógombot. A COVIDre való tekintettel az előtér most kongott az ürességtől. A beérkező ügyfelek odakint várakozhattak, és csak kis csoportban engedték be őket. Ami pedig egy kis örömöt jelentett Andrásnak, eme szürke, hétfői reggelben, hogy az ügyfeleket most Judit kísérte oda hozzá. Ő volt az, aki behívta a kint várakozók közül a soron következőt, miközben kulcsával nyitotta-zárta a bejárati ajtót, majd pedig a megfelelő helyre irányította őket.
– Üdvözlöm! Miben segíthetek? – kérdezte András egykedvűen.
– Pzt szenték kivni a szamlamrl!
– Elnézés! Hogy mondta? Emiatt az átkozott maszk miatt, sajnos alig értem, amit mond – húzta le tüntetőleg saját maszkját, mintegy felháborodva, hogy abban képtelen elvégezi a feladatát.
Ezen felbátorodva a vele szemben ülő huszonéves lány is kissé elemelte a sajátját a szájától és megismételte.
– Pénzt szeretnék kivenni a számlámról!
– Rendben – válaszolta szenvtelen hivatalnoki hangján András – Bankkártyát, személyit és lakcímkártyát kérnék!
A lány átadta, ő pedig rutinosan begépelte. Mikor betöltöttek az adatok, egy pillanatra meglepődött a magas összegek láttán. Egy pillanat erejéig végigmérte a lányt, és azonnal elkönyvelte magában, hogy valószínűleg nem munkával kereste ezt a sok pénzt. Vagy, ha mégis, akkor olyan típusú munkával, amit nyilvánosan nem nevezne nevén. Talán egy röpke pillanatig át is suhant arcának redőzöttségén, de hamar úrrá lett epés gondolatán, és már újra a hideg hivatalnoki álarcát viselte.
-Mekkora összeget kíván kivenni?
-Másfél milliót –vetette oda félvállról a lány – Nem is, legyen inkább kettő!
– Legyen. Egy pillanat türelmet kérek! – válaszába igyekezett annyi hűvös érdektelenséget sűríteni, amennyiből úgy érezheti ez a kis csitri, hogy náluk ez még igen is átlagos kérésnek számít.
A lehető leggyorsabban lezárta a tranzakciót, és tovább lépett, de azért maradt Andrásban, egy kis keserű szájíz. Ezután szerencsére jóval átlagosabb, rutin ügyintézések jöttek sorra, amik ugyan helyrebillentették érzelmileg, de annál unalmasabbnak találta őket. Másfél óra munka után úgy érezte, hogy az idő aznap törött ólomlábakon vánszorog, járókerettel. Egyedül az motiválta és hozta vissza újra meg újra életkedvét, hogy minden egyes új ügyfelet Judit kísért oda az asztalához. Ilyenkor pár másodpercre lopva összeakadhatott tekintetük. András minden alkalommal megpróbálta a tőle telhető legkedvesebb mosolyával üdvözölni kolléganőjét, bár ebben nem volt nagy gyakorlata. De minden bizonnyal Judit is észrevette igyekezetét, mert bár ajkait eltakarta a kötelezően viselt maszk, ám helyettük mindannyiszor visszamosolyogtak kedves mogyoróbarna szemei.
Háromnegyed tíz múlt, mikor András ismét megnyomta a hívó gombot. Már készült, hogy egy-két pillanatra újfent elveszhessen a titkon szeretet nő tekintetében, ám ahogy Judit közelebb ért, most nyomát sem látta pillantásában a derűnek. Tekintete rémületet tükrözött, és segély kérően hallgatott. Szorosan mögötte egy magas férfi nyomakodott, fekete kabátban, sapkában és persze az arcát eltakaró maszkban. Régebben senki nem léphetett volna be arcát eltakarva egy bankfiókba, most pedig nem csak, hogy megengedett, hanem előírás is volt. Persze ki van írva, hogy belépéskor mindenki vegye le egy pillanatra, de őszintén, ki szokta ezt betartani? A legtöbben el sem olvassák.
Hosszúnak tűnő pillanatok teltek el, mire a férfi is ráeszmélt, hogy mi történik. Ám bizonyossá csak akkor vált, mikor Judit háta mögül előbukkant egy fegyver hideg acélcsöve.
– Nem kiabál, nem nyom riasztót! Megértette… András? –olvasta le kitűzőjéről a nevét.
András pár másodpercre ledermedt a sokktól, de ahogy tekintete Judit reszkető alakjára és halálra vált arcára tévedt, az hirtelen magához térítette. Nem szólt, csak bólintott.
– Itt ez a zsák, rakja tele pénzzel! Világos?
– Igen. Igen, azonnal –keze úgy reszketett, ahogy elvette a fekete tornazsákot, hogy majdnem elejtette azt. Próbált igyekezni, de minden idegszála azt üvöltötte meneküljön. Bármi legyen is ezután, csak kerüljön ki ebből épségben. Pedig nem hitte volna magáról, hogy gyáva lenne. De mégis, mit tehetne? A hősködés távol állt természetétől. Gondolatai viszont minduntalan azon jártak, hogy mindent megtenne, csak Juditnak ne essen baja.
Persze hamar feltűnővé váltak így hárman. A rabló is felmérte a helyzetet és gyorsan magához rántotta a túszát.
– Most pedig mindenki figyeljen! –kiáltotta el magát, miközben a fegyvert jól láthatóan feljebb emelte, egészen Judit tarkójáig. A csendes morajlást előbb egy elcsukló sikoly szakította meg, majd a döbbenet csendje nehezedett a teremre.
– Senki nem mozdul! Senki nem csinál hülyeséget! Különben kilyukasztom ezt a nőt! Világos? Még egy perc és túl leszünk az egészen. Hallottad András? Pakoljál, gyerünk!
András hirtelen úgy érezte, mintha csak álmodná az egészet! Kezeiből kifutott minden vér, elhűlt ujjai görcsösen markolták a pénz, amit a táskába gyömöszölt. Hirtelen átsuhant az anyán a gazdag csitri emléke, aki alig egy órája járt ott. Hogy miért nem akkor jött, és nem őt fenyegeti és fosztja ki, helyettük? De egyből el is szégyellte magát, megvető gondolataiért. Jobbnak gondolta magát ennél. Vajon Judit tudná e szeretni, ha ismerné? Vajon mit gondolna róla, ha tudná milyen ember ő, és milyen gondolatok ébrednek benne? De, ha azt is sejtené, mennyire kedveli, milyen tisztán és őszintén érez iránta? Bár ne várt volna ezzel ilyen sokáig. Lehet, hogy már soha nem mondhatja el neki. Csak egy esélyt szeretne, egy lehetőséget, hogy elmondja az érzéseit.
-Mi lesz már ember? Nem érek rá! Adja már azt a táskát! – rivallt rá az alak türelmetlenül, miközben a fegyvert is felé fordította nyomatékkép. Érdekes módon Andrást ez most cseppet sem zavarta, sőt mintha megkönnyebbült volna hirtelen. Nem is értette, hiszen egy fegyver csöve meredt rá fenyegetően. A maszkos férfi pedig kikapta kezéből a zsákot és az ajtóhoz hátrált vele. Elvette a kulcsokat a túszától, akit aztán ellökött magától. Sietve kilépett, és kapkodva kulcsra zárta maga mögött az ajtót, majd elfutott.
A bankban néhány másodpercre még a döbbent sokkhatás maradt az úr, majd ki így, ki úgy riadt fel belőle. Volt, aki telefon után kapkodott. Akadt olyan is, aki ismételten benyomta a némariasztót, amit egyébként már percekkel korábban aktivált. Judit az ijedtségtől megszédült és majdnem összeesett, de addigra András már mellette volt és segítőkészen megragadta a kezét.
– Jól vagy? Mond, hogy nem esett bajod? Ugye nem? Az az aljas gazember! Nézz rám, kérlek!
Judit arcába épp csak kezdett visszatérni az élet. Körbenézett zavarodottan, majd végül tekintete megpihent a férfi megnyugtató arcán.
– Judit el kell mondanom valamit… Végig az járt a fejemben, hogy soha nem mondtam, és mi lesz, ha már nem tehetem… Judit… Én…
– Ó, Andris, ölelj át, kérlek! – tört ki a zokogás a fiatal nőből, és örömmel keresett menedéket a férfi ölelő karjában, míg testét eltöltötte a remegés.
– Szeretlek – suttogta a férfi, melyre választ szóban nem kapott, de a karok melyek átölelték, még szorosabban vonták magukhoz.
Andrást mámoros boldogság kerítette hatalmába, és bár nem ez lett élete legszebb napja, de ezek után már nem is gyűlölte annyira a hétfőket.