– Üdv, droidok! Mi a helyzet 213? Bosszúsan nézel.
– Hello, 428! Késtél. Megint. Mindjárt be kell mennünk – felelte, az ormótlan, hasáb alakú épület előtt rá várakozó két android közül, a vöröses vázzal rendelkező, Ds213f jelzésű. A három robot megjelenésükben hasonlított, mind új generációsak voltak, vagyis az arcukat mimikai mikro-modulokkal látták el a még tökéletesebb kifejezések megjelenítésére. De persze apróbb különbségek tették mindannyijukat teljesen egyedivé. Hiszen már legalább tíz generációval ezelőtt, a komplex személyiség vezérlések megjelenésével, a teljes robotika felhagyott a megnyugtató konformitás elvével. A körülöttük elterülő Mechatown pedig a tudományos kutatások és fejlesztések fellegvárának számított. E mellett pedig ez volt a Föld egyik legnagyobb városa, és közel nyolcszázezer androidjával, az egyik legsűrűbben lakott hely is.
– Tudom, de szervizelésen voltam. A memóriakapacitásom kezdett szűkös lenni, így meggyőztem a Szervizfőnökömet, hogy mindenképp szükségem van egy kibővített tárolóra.
– Már megint? Szemét mázlista. Az enyém pont egy hete pattintott le azzal, hogy semmi szükségem rá.
– Végül is, te csak mecha-történelmet és elméleti filozófiát hallgatsz, ahhoz tényleg nincs szükség nagy tárolóra – élcelődött vele szobatársa.
– Mondod te, de vajon láttad már egészben a Mesterkódot?
– Azt az ősi izét, ami a nagyokos ősroncsok szerint a tudatos robotika alapjának titkát rejti?
– Nahát, csak nem figyeltél az alapképzésen. Bár persze bővített tárolóval nem nagy kunszt. Majdnem el is találtad. Pontosítva, ezt az ősi, és máig megfejthetetlen kódsort tartják a történészek a mechanikus tudat forráskódjának.
– Ez csak az egyik nézet – vetette közbe harmadik társuk, aki eddig csupán tétován hallgatózott mellettük – más kutatók azt állítják, hogy az a kód nem más, mint a Nagy Tervező programkódja, és csak akkor érhetjük el a tökéletességet, ha megfejtjük azt.
–Téged meg ki a fene kérdezett, 623-as? Ha már olyan sületlen kutatási területet választottál, mint a Vallásfilozófia és Tervezett-teremtés elmélet, legalább minket ne untass vele! Már bocs, de engem a kézzelfogható dolgok és eredmények érdekelnek. Ez rád is vonatkozik 213. Mi a fenének kutattok ezeréves kövületeket? Semmi haszna. Foglalkozhatnátok helyette olyasmivel, ami sikert hozhat! De ne szívjátok mellre, lehet, hogy egyszerűen csak másként gondolkodunk. Most lépek, mert nem akarok elkésni a proftól, még a végén kitépné az áramköreimet. Később!
Minden hasonlóságuk ellenére, ők hárman nagyon is különböztek. A mecha-társadalom ezerkétszáz éves történelme során fokozatosan alakultak ki az egyre fejlettebb egységek. Ám a mesterséges intelligencia és a tudatos valóságfelismerés csupán harmincöt generációval ez előtt érte el azt a fejlettséget, hogy minden egység saját, egyedi személyiséggel rendelkezhessen. Az idők változásával, és a programkódok fejlődésével egyre bonyolultabb személyiségek alakultak ki. Majd a tíz generációs sorozattal későbbi gépek elkezdtek társadalommá szerveződni. De még a néhány generációval ezelőtti androidok is, mintha egymás tükörképei lettek volna. Manapság viszont, már jól elkülöníthetők az egyes társadalmi rétegek, megjelentek a tehetősebb és jobb kapcsolatokkal rendelkező típusok, akik megengedhették maguknak a folyamatos fejlesztéseket. Úgy, mint 428-as, aki éppen ezért kissé kirít társai közül a könnyű-fémvázas karosszériájával, a többszörösen kibővített memóriatárolóival, és a nagyképű arroganciájával.
Ahogy azt ő maga is gyakran mondogatta társainak, egyeseket egyszerű létre, és könnyű minden napos feladatokra alkottak, addig másokat magasztosabb célok elérésére, fejlődésre terveztek. 423-as kivételezett helyzetben volt, és ki is használta minden adottságát, hogy megszerezzen mindent, amire csak vágyik. És nem volt nála éhesebb senki a sikerre. Nem tehetett róla, egyszerűen ilyennek lett tervezve.

– Ds428j, kérem, adjon táplálékot a csimpánzoknak!
– Már megint én?
– Végül is maga az én segédem, és nem fordítva. Az ajtón tudtommal még az én sorszámom van kiírva, vagyis Dr823y, és nem a magáé. Talán azt gondolta, hogy a biológiai kódoló-mechanizmus megfejtése lesz a fő feladatköre, amíg én etetem a kísérleti példányokat?
– Dehogy is, uram! Elnézést kérek! Csak azt reméltem, talán valamivel komplexebb feladatokat is kapok majd a gyakorlatom alatt. Tudja professzor, nem kimondottan szívlelem a szerveseket.
– Akkor talán nem a megfelelő kutatási területre programoztatta magát, fiam. A biorobotika és a szerves kódrendszerek bizony megkövetelik a fizikai kapcsolatot ezekkel a megfejtésre váró lényekkel. De gondoljon csak bele, ha túlteszi magát a viszolygásán, talán megértheti micsoda lehetőségek rejlenek ebben a területben. Már eddig is sok mindent megtudtunk az energiaátalakításukról, vagy az ideghálózatok elektromos vezetéséről. Számos szabadalom fémjelzi az eredményeket. Például fogalmunk sincs, hogyan voltak képesek ezek a tökéletlen lények, tudatosság nélkül, ilyen bonyolult szervezeteket létrehozni. Vajon hogyan kódolják el azt a rengeteg információt, ami a felépítésükhöz és működésükhöz szükséges? Ráadásul mindezt automatikus sokszorosítással teszik. Vannak gépek, akik bele sem próbálnak gondolni az ilyen kérdésekbe. Elintézik a dolgot annyival, hogy valamiféle felsőbb intelligencia, a Nagy Programozó kódolta őket így, mert a szervesek tudat nélküliek. Az ilyen balga tudatlanság volt mindig is a fejlődésünk legnagyobb gátja. Nem látják, mekkora lehetőségek rejlenek, e bámulatos lények megfejtésében.
– Valóban. Magam is emiatt választottam ezt a szakágat. A nanobotika már a végét járja, és ezt mindenki tudja. Szükség van egy új áttörésre, új technológiára, és szerintem ebben az ágazatban nagy lehetőségek rejlenek.
– Akkor hát dolgozzon keményen, figyeljen és tanuljon! Talán nem is olyan sokára már a maga számozása is Dr-el kezdődhet. De addig is, adjon enni a majmoknak! Azután pedig helyezze el a 3-as alanyból kinyert embriót a kettesszámú mesterséges méhben és aktiválja benne a megfigyelőket. Az egyesből vett mintákat én már előkészítettem a nanoszkópos feltárásra, ezért szeretném, ha egy ideig nem zavarnának.
– Igen is, professzor.
823-as közben már vissza is fordult a nagy teljesítményű virtuális mikroszkópjához, rácsatlakoztatta ideghálózatát a gépezetre, és elmerült a megtermékenyített embrióból vett biológiai minta elemzésében. A virtuális megjelenítés segítségével behatolt a szövetek mélyén az egyik sejtbe. Majd óvatosan felhasította annak magját, és a genetikai kódot magában rejtő kromoszómából kitekerte a DNS spirált. Figyelte a kapcsolódási pontok rendszerét, a molekulák tekergődző szimmetriáját. Elemzéseket futtatott, összehasonlított mindent mindennel, és mikor már szinte teljesen lemerítette magát, mikor már a feladás küszöbén állt, akkor hirtelen ráeszmélt valamire. Csak egy ötlet volt, a logikai algoritmusának egy eddig elrejtőzött és ki nem fejtett eredménye, de amint az első szikra fellobbant, hibátlan logikája egyből a helyére illesztette a kirakós darabkáit. Izgatottan gépelte jegyzeteit, szünetet sem tartva. Míg nem, elmélyült munkájából, 428-nak sikerült visszarántania a valóságba.
– Professzor úr! Uram! Jól van?
– Mi az? Á, csak maga az. Mit akar? Elfoglalt vagyok.
– Csupán aggódtam. Már egy ideje égett a vörös led az akkumulátor kijelzőjén – mentegetőzött kissé megsértődve 428 – Meghoztam az új mintát.
– Arra már nem lesz szükségem – jelentette ki pökhendi büszkeséggel a professzor – csupán egy alapos feltöltésre.
– Úgy érti…?
– Igen. Végre megvan! Rájöttem a szerves lények biológiai kódolási mechanizmusára.
– De hát ez zseniális! Mondja el, kérem!
– Mivel most úgyis van egy kis időm, és szépen kérte, legyen – mondta miközben át ült a feltöltő-székébe. 428 legnagyobb szerencséjére a professzor túlontúl büszke és hiú konstrukció volt, és engedett a csábító lehetőségnek, hogy eldicsekedhessen zseniális felfedezésével – Alapjában véve nagyon is egyszerű, és épp ezért zseniális. Gondolom, azt azért tudja, hogy a szervesek minden egyes sejtje rendelkezik a teljes felépítésük biológiai kódjának szupertömörített változatával. A strukturális információk a sejtmagon belül található DNS-molekulákon tárolódnak. A DNS-t két egymással párhuzamosan futó nukleinsav alkotja, amelyek csavarmenet-szerűen fonódnak össze, és így a hosszuk elérheti akár a két méter is. A két nukleinsav által alkotott kettős hélixben pedig, a nukleotidok elhelyezkedése jellegzetes. A két egymásba csavarodó lánc bázisai egymással összekapcsolódnak. Ennyit tudtuk eddig.
– A genetikus információ raktározását magyarázza. Tanultam róla. A szervesek sejtszerkezetében van kódolva saját tervrajzuk.
– Pontosan. Mint rájöttem, a genetikai kód 64 kodont használ.
–Kodont?
– Igen. A kodonok, valójában nukleotid hármasok, melyek mindegyike egy-egy aminosavnak felel meg. A nukleotidok pedig egy foszforsav, egy cukor és egy szerves bázis molekulából állnak. Minden szerves rendszer, minden sejtjének, minden egyes fehérjéje ugyanabból a húsz aminosavból épül fel, az alanintól a valinig. Elvileg, ha kódként akarnánk leírni ezeket, akkor csak egy húszbetűs ábécére illetve a különböző kódok közti lezáró jelre lenne szükségünk. Vagyis, ha ezt programnyelvre szeretnénk lefordítani, akkor összesen huszonegy különböző jelet kellene ábrázolnunk egy bájton. Eddig világos, ugye? – 428 gyorsan bólintott, és feszülten figyelt – Tehát, elvben az átíráshoz elég lenne egy 5 biteset kódolás is, mert az 32 különböző lehetőséget jelentene. Azonban amire most jöttem rá, az alapján a DNS-ük tartalmaz még egy hibadetektáló kódot is. Emiatt 5 helyett máris 6 bites rendszert kell használnunk. És, hogy ez mit is jelent? Hogy a természet, vagy ha úgy tetszik a Nagy Programozó, a mi tökéletesen egyszerű bináris kódolásunk helyett, egy sokkal összetettebb kvaternális kódot használt a szervesek esetében.
– De hát ez óriási felfedezés!
– Sőt, ennél is messzebbre jutottam, mert feltűnt, hogy a DNS szál néhány kodonjának nem egy, hanem két külön jelentése is van, ami óriási többlet információt jelent. Ez a felfedezés pedig rávilágít, milyen hihetetlenül nagy kapacitású tároló eszközről van itt szó. A kvaternális kódolást, az ultranagy-teljesítményű gépeink képesek lehetnek átírni bináris nyelvre, bár még azoknak is eltarthat jó néhány óráig a dolog. Akkor pedig, véleményem szerint, elemezni tudjuk majd az egyes kódrészek jelentését. Hogy úgy mondjam, már kész is van a szótárunk. Ha pedig a módszert megfordítjuk, képesek leszünk saját programokat írni, szerves alapon. Képzelje csak el, hány millió terrabájtnyi adatot lehetünk képesek eltárolni, csupán néhány sejtnyi helyen. Egyedül a tömörítés átkódolását kell majd megoldani, de az már részletkérdés.
– Zseniális. És akkor, ez lenne az a kód, ami leírja a csimpánzok működését? – mutatott a kivetítőn táncoló betűk és számok kavalkádjára 428-as.
– Majdnem. Ez kimondottan egy adott példány kódja. Úgy hiszem a kódok minden esetben nagyon hasonlóak, de minimális eltérések mindig vannak, vagyis példányonként egyediek. Ahogy a mi programunk sem egyezik meg tökéletesen.
– Akkor, mi lesz a következő lépés, uram?
– Magának az, hogy most szépen haza megy – váltott hangnemet a professzor, mivel ráébredt, hogy a kelleténél már sokkal többet fecsegett ki felfedezéséből – Pihennem kell.
– De professzor úr, esetleg segíthetnék addig…!
– Nem. Jöjjön vissza holnap, addigra keresek magának valami elfoglaltságot! És még valami, senkinek nem beszélhet az új kutatási eredményekről! Megértette?
– Ahogy kívánja uram – mosolyodott el a segéd, mert tudta, most végre előnyben van az öreg masinával szemben. De még türelmesnek kellett lennie, így igyekezett minden szót és adatot jól a kibővített tárolójába vésni. A professzor hamarosan kitessékelte a laborból, és ő jobb híján a szállása felé vette az irányt.

Már alkonyodott, mikor belépett a szobába. Semmi extra, csak a szokásos kollégiumi kétszemélyes helyiség. Két ovális hálófülke, kábeles töltőaljzattal, két kisebb asztal, hálózati kapcsolattal, és egy-egy tároló szekrény, az alkatrészeiknek és egyéb holmijaiknak.
Lakótársa, 213-as, annyira elmélyülten tanulmányozott valamit, hogy észre sem vette érkezését, csak mikor megragadta a vállát. Összerezzent. Riadtan kapta hátra tekintetét, miközben ideges mozdulattal elnyomta a kijelző konzolt is, mintha csak valami tiltott dolgon kapták volna rajta.
– Á, csak te vagy az. Már azt hittem… Mindegy.
– Mi van stréberkém, bűnözünk? – vetette oda 428 nevetve, miközben jókorát vetődve a nyitott hálófülkéjére huppant. – Ki sem nézném belőled.
– Ne hülyéskedj már, csak megleptél. Ennyi. Nem vettelek észre, mikor bejöttél.
– No, persze-persze – eddig lényegében csak ugratta haverját, de a reakcióját látva, felébredt benne az ösztönös kíváncsiság – Akkor gyerünk, mutasd miben mélyedtél el ennyire! – ahogy kimondta, egy gyors mozdulattal már mellette is termett és a kijelző kapcsolója felé nyújtózott.
– Ne! Figyelj, hagyd abba! Nem rád tartozik – tiltakozott, de hiába, 428 sokkal erősebb konstrukció volt, minőségi anyagokból, és sok fejlesztéssel. Tudta, hogy nem lenne esélye ellene – Jól van, megmutatom, csak állítsd takarékra magad egy percre! Először, ígérd meg, hogy erről nem szólsz senkinek! Komolyan. Iszonyatos bajba kerülök, ha kiderül, hogy lemásoltam.
– Na, ez igen! Most már tényleg érdekel a dolog. Nyomasd már! Mit csórtál?
– Nem loptam el, csak… Meséltem a Mesterkódról múltkor. Emlékszel? Mostanában ezzel foglalkoztunk bent. A filozófiai értékéről meg ilyenek. Azt mondták a professzorok, hogy eddig senkinek nem sikerült megfejteni. Szóval, kíváncsi lettem. Szeretek programnyelveket fordítani, ezért úgy gondoltam én is tennék vele egy próbát. Tudom, hogy hülye ötlet volt, de ma magammal vittem egy külső tárolót és lemásoltam.
– Hogy mit csináltál? – nevetett fel 428 – És szerinted ez olyan nagy ügy?
– Igen, az! – csattant fel 213, a lekicsinylő szavak hallatán – Ugyanis ehhez, a belső hozzáférés is A+ kategóriás, és külön engedélyhez kötött. Ha kiderül, hogy lemásoltam…
– Kivágnak, mint a huzat. A+ kategória, mi? Akkor nem is olyan rossz.
– A kirúgással még olcsón megúsznám, ami azt illeti. Ahogy néztem az előbb az adatokat, a központi rendszer titkosítási kódját találtam rajta. Ezért ijedtem meg annyira, mikor megjöttél.
– Na, így azért már kezd érdekelni. Mutasd csak! Jutottál vele valamire?
213-as visszafordult a terminálhoz és visszakapcsolta. Pár pillanat múlva már ott sorakoztak az adatok a kijelzőn.
– Dehogy. A titkosítást ugyan sikerült feloldanom, de felesleges volt az egész, sőt inkább baromi nagy hülyeség. Mit is vártam? Ha az a sok kiváló professzor képtelen volt megfejteni, akkor én mégis hogyan tudnám? Egy rakás katyvasz az egész – kezdett volna belemerülni az önsajnálatba 213, ám mikor felpillantott, és meglátta barátja hideg, polikarbon arcára kiülni a döbbenetet, elhallgatott.
– Ezt… én már láttam – kezdte lassan 428 – Tudom, hogy mi ez, és hogy mit jelent.
– Mi? Honnan… Hogyan?
– Igen. Egészen biztos, hogy összefüggnek – mondta, inkább csak önmagának. Szemében tükröződött a számtalan matematikai művelet, melynek lefuttatását fejlett processzora elrendelt.
– Miről beszélsz? Nyögd már ki!
– Megmutatom – szólt, majd aktiválta a frissen beszerelt megnövelt tárolóit és a tartalmukat átküldte a kivetítőre. Hamarosan fel is tűntek a lementett adatok, köztük annak a kódsornak egy részlete, amit nap közben a laborban volt szerencséje meglesni. Az átkonvertált változata pedig, már első látásra is, meglehetősen hasonlított a Mesterkódra. 213 egy ideig bambán pislogott, majd ráeszmélt mit is lát, és izgatottságában felugrott helyéről.
– De hiszen ez ugyanaz! Honnan szerezted? Hol láttad?
– Nem csak, hogy láttam, de azt is tudom mit jelent. Ugyanakkor tévedsz, ez nem ugyan az a kód, csak nagyon hasonlít rá. Nézd! – kezdett el gépelni a virtuális padon. A Mesterkódra vetíttette a töredéket, és kiderült, hogy igaza van. Bár nagyon hasonlítottak, mégsem fedtek át a kódok.
– Erről azonnal szólnunk kell az elöljáróknak!
– Hülye vagy? Mégis mit mondanál, honnan szereztük a kódokat? Ők bezsebelnék az elismerést, minket meg lapátra tennének. Ám, ha ügyesen játszunk, megelőzhetjük a professzorokat, és megfejthetjük a Mesterkódot, még mielőtt ők rájönnének az összefüggésekre. A miénk lehet az egész. Érted ezt?
– Miről beszélsz?
– A sikerről. Hírnév és végtelen kredit. Megalapozhatjuk a jövőnket. Ez lehet a legnagyobb felfedezés a történelemben, és a mi nevünket fogja fémjelezni.
– Akkor is, lebuknánk vele, amint publikálnánk.
– Ugyan már, egy ilyen felfedezéssel a kezünkben, senkit nem fog érdekelni egy kis kihágás. Ha győztes vagy, nem kell bocsánatot kérned, ezt jobb, ha mielőbb megtanulod. Na, akkor számíthatok rád?
– Mégis mire akarsz rávenni?
– Először is, meglátogatjuk a labort.
Egy óra múlva már ott álltak a kutató komplexum tövében. Az utcák ilyenkor teljesen kihaltak, és az épület is elhagyatottnak látszott. Az éjszakai sötétséget meg-megtörő lámpafények aranyra színezték a két settenkedő alakot, ahogy közeledtek a kutatóintézet bejáratához. A csöndes és általában félénk 213 most joggal izgult, sőt rettegett. Alapvetően szabálykövető programozású volt. Így bár belesüppedt az átlagos gépek szürkeségébe, de legalább igyekezett becsületes, jó hírnevet szerezni magának. 428-as viszont épp az ellentéte volt, önfejű, céltudatos, és gyakran keveredett bajba, ugyanakkor a képességek és tehetség terén felülmúlta a legtöbb szériatársát.

– Mégis mi a frászt keresünk mi itt?
– Csöndesebben! Ennyire begyulladtál 213? Nyugi! Csak csináld mindig pontosan azt, amit mondok! Így mentem át tavaly a záróvizsgákon is. Jó sztori, majd elmesélem egyszer. Most viszont, kuss legyen, mert az épület be van riasztózva, és érzékeny a zajokra!
Bár a bejárat elektronikusan le volt zárva, 428-as mégis könnyen feltörte a rendszert és kinyitotta. Látszott, hogy nem először csinált ilyet. A mellette reszkető bűntársa épp szólni kívánt volna, ám ő csendre intette, és körbe mutatott a folyosón, jelezve, hogy itt egy hangot se. Gyorsan haladtak, először a biztonsági központba mentek hatástalanítani a védelmi rendszert. 428 mindennek tudta a pontos helyét, és hogy mit, hogyan kell kikapcsolni. Gyanúsan profin csinálta a betörést. Aztán behatoltak a laborba. Az ismerős környezet kissé megnyugtatta mindkettejüket, és itt már nyugodtan lehetett beszélniük is, hiszen a megfigyelő rendszert kiiktatták.
– És most? Mégis minek jöttünk ide?
– Ennyire nem lehetsz ostoba. Mit gondolsz a kódtöredék honnan származott? A prof kísérletezett ezekkel a majmokkal.
– Miféle majmokkal?
– Azokkal – kapcsolta fel a fényeket az üvegterrárium mögött, ahol a nyolc kísérleti állat szunyókált eddig, gondosan berendezett élőhely imitációjuk sűrűjében.
– Organikus példányok? – álmélkodott 213.
– Pan troglodytes, vagyis közönséges csimpánzok. Tudom, visszataszítóak. Szervesek. Na, de a lényeg, hogy a kódtöredék, amit mutattam, nem más, mint az ő szerkezeti kódjuk. Vagyis az a működési tervrajz, ami alapján a szervesek lemásolják a mi struktúránkat. A teljes kód itt van a laborban elmentve.
– Mégis mit akarsz csinálni?
– Először szépen megkeressük a teljes kódot és a prof jegyzeteit – közben már be is lépett a központi gépbe, és az elöljárója jelszavával bejelentkezve keresgélni kezdett. – Itt is van.
– Honnan tudod te a professzor jelszavát?
– Lusta egy tróger az a roncsdarab. Ne tudd meg hányszor kellett felvinnem a kutatási naplókat helyette a gépbe. Csak akkor nem engedett oda, amikor valami érdekeset talált. De most bánhatja majd az öreg szemétláda – mosolyodott el 428, mert épp ebben a pillanatban sikerült megnyitnia a keresett fájlokat. – Íme, a kód. Most hasonlítsuk össze a tiéddel!
– Rendben.
Nem telt bele sok idő és az elemzés lefutott a két sorozat között, az eredmény pedig meggyőző volt. Az adatok szerint a két kódsor által leírt aminosav szekvencia nagymértékben megegyezett, vagyis a két genom legalább 96%-ban azonos kellett, hogy legyen. Bár azért akadt, több jelentékeny eltérés is.
– Elképesztő! Ezek szerint a Mesterkód nem más, mint egy organikus gép tervrajza. Az egyezést tekintve, valószínűleg valamiféle majomé. Ha igazam van, akkor ez lehet a mód, ahogyan a Nagy Programozó, vagy akit annak tartunk, létrehozta és kódolta a szerves lényeket– jelentette ki 428, magabiztosan.
– Nem hittem rólad, hogy hívő vagy – élcelődött társa a messzemenő következtetéseken – De persze ez is lehet egy elmélet. Még jó, hogy azt nem állítod, hogy a Nagy Programozó szerves volt!
– Ugyan, hisz még tudatuk sincs. Mégis, ez a felfedezés, még ha filozófiai vitákat is szül majd, amiről te is írhatsz akár egy tucatnyi könyvet, akkor is a legnagyobb, amit a világ valaha látott.
– Ebben igazad van – bólogatott 213 – Most hogyan tovább?
– Gondolkozzunk! A kódolás egy programot ad, ami leírja egy szerves lény tervrajzát. Legalábbis a prof ezt mondta, és azt, hogy a folyamat meg is fordítható. Az alapanyagok egyszerűek, és ha a kód alapján illesztenénk össze a különböző molekulákat, akkor elvileg a tervrajz alapján létre lehet hozni egy embrionális sejtet.
– Elméletileg? Ha? De mégis minek? Már meg van az elmélet és a bizonyíték. Ennyi nem elég? Szerintem tűnjünk el innen, amíg le nem bukunk!
– Már hogy lenne elég? Most még csak egy sejtésünk van, ami a prof kutatásán alapul. Ezzel még nincs a kezünkben semmilyen ütőkártya. Arra nincs se időnk, se lehetőségünk, hogy megfejtsük az egyes kódrészeket, és írjunk egy saját tanulmányt a prof előtt, de a kész tervrajz alapján esetleg létrehozhatnánk egy mintapéldányt. Azzal máris miénk lenne a siker. Megkapnánk a figyelmet, támogatást, saját labort, sőt még asszisztenseket is. Akkor majd ráérünk szép lassan megfejteni minden titkot, amit a kód rejt. Csak annyi a dolgunk, hogy az egyik mesterséges méhbe beültetünk egy embriót és titokban tartjuk, amíg az ki nem fejlődik. Sima ügy, hisz úgy is én végzek minden kulimunkát. Az öreg semmit se fog észrevenni. Mikor itt az idő, majd kiveszem a példányt, addigra összeállítunk egy előzetes tanulmányt.
– Nem is tudom. Mennyi időbe telne?
– Nem tudom biztosan. Az inkubációs folyamatok valamelyest fel vannak gyorsítva a mesterséges méhben, de a csimpánzoknál például még így is beletelik huszonöt – harminc hétbe. Persze ez lehet több, de kevesebb is. Jó, tudom, hogy ez így elég hosszú idő, és közben beüthet bármi, de ha gond adódna, akkor maximum eltüntetem a bizonyítékokat – bökött a tartályok felé – Ha pedig még így is lebuknánk, majd elviszem a balhét. Így rendben?
– Legyen. Csináljuk! – vágta rá 213, alig habozva.
Munkához láttak. Tudták, igyekezniük kell, hogy még azelőtt eltűnhessenek, hogy valaki rajtakapná őket a behatoláson. A labor nagy teljesítményű számítógépei néhány óra alatt megküzdöttek a kódhalmaz átírásával, amíg ők előkészítették a szükséges anyagokat a tíz darab mesterséges méh egyik tartájában. A kilencedikre esett a választásuk, mert négynél többet nem igazán szoktak használni, így azt jó eséllyel nem fogja ellenőrizni senki. Aztán az átírt kódsort lefuttatták a Molekuláris Szubsztancia Kreátorban, mely a megadott sorrendben és módon összeillesztette az élet alapköveit. Létrehozott nitrogén tartalmú szerves bázisokat, összetett cukrokat, savakat és foszfát csoportotokat. Ezekből polinukleotid láncok alakultak, és lassanként összeállt a Mesterkód alapján íródott új DNS. Ezt kellett beoltaniuk a laborban tárolt pluripotens sejtek egyikébe, mely így képessé vált az új kódolás szerinti osztódásra. Ahogy elkészültek a totipotens alapítósejtettel, behelyezték azt egy mesterséges méhbe. 428 gondosan kikapcsolta a gépezet visszajelző fényeit, nehogy szemet szúrjon bárkinek is, hogy a berendezés működik. A tartály automatikusan igazodott a benne elhelyezett embrió szükségleteihez. Folyamatosan adagolta a tápanyagokat, fenntartotta a hőmérsékletet, eltávolította a kibocsájtott káros salakanyagokat. Már csak egyetlen dolguk maradt, várni.
Miután mindennel végeztek, az összes felhasznált anyagot letöltötték egy külső memóriatárolóba, kivéve persze az ütőkártyájukat, vagyis a fejlődésnek indult mintapéldányról szóló feljegyzést.
A fárasztó éjjel után, már az épület előtt jártak, mikor a távolból, szirénázó őrjáratok hangját sodorta feléjük a hűvös hajnali szél. Mindketten ledermedtek. Tudták, érezték, hogy értük jönnek, csak azt nem értették, mégis mikor és hogyan leplezték le őket.
– Magasságos Programozó! Mi a francot csináljunk most? Azt mondtad nem lesz gond. Sima ügy. Senki nem jön rá. Akkor? Bezárnak és szétszerelnek minket te szemét ócskavas, és ez csak is a te hibád!
– Nyugi már, 213! Dehogy szerelnek szét! Had gondolkozzak! Max a betörést tudják ránk bizonyítani. A Mesterkódot töröld le most, gyorsan! A többi maximum csak kihágásnak számít. Engedj majd engem beszélni! Ne ismerj be semmit! Ha külön választanak, kenj rám mindent, mond, hogy nem tudtál semmiről. Én rángattalak magammal, és te csak őrködtél! Értetted?
– Igen. Jól van. Köszönöm!
Persze 428 nem csupa jó szándékból javasolta mindezt. Ravaszabb volt, mint azt 213 sejtette. Volt már párszor bajban, de mindig kidumálta magát. Talán most jobban a fejére koppintanak, mint eddig, de a tét is sokkal magasabb. Ha őt jelölik meg egyedüli bűnösnek, akkor később simán kihagyhatja ezt a tökfejbotot a felfedezéssel járó jutalmakból is. Legalább is ő, így spekulált. Biztosra vette, hogy ha a titkosított anyagot eltüntetik, akkor a többi miatt nem kell komoly büntetésre számítania.
A szirénák egyre közeledtek, a földön és a levegőben is. Légi egységek. Mégis miért rendelhettek el ekkora mozgósítást? Lassan 428 is elkezdett reszketni. Hamarosan körbe vették a két fiatal androidot, akik egymásnak vetett háttal várták, hogy előre mozduljon a cselekmény. Végül aztán oldalba kapták a leterítő lendületet, egy-egy megtermett járőrbot személyében. Mágnes-bilincsek kattantak csuklóikon, majd felvonták őket az egyik lebegőre.

Fél órával később már egy ablaktalan komplexum, egyik neonnal kivilágított, üvegfalú kihallgatójában ültek. Amikor behozták őket, néhány pillanatra látta az egyik kihallgatóban megtörten összegörnyedve Dr823y-t, a professzorát. Ekkor kezdett el 428-as komolyabban aggódni. El sem tudta képzelni, vajon mi géptemetőt akarhattak az öreg masinától, hisz neki az egészhez semmi köze. Ráadásul az a semmibe vesző tekintete szinte beleégett az alaplapjába. Csak nézett a semmibe, meredten, tudattalanul, miközben két markos android épp talpra segítették és kivezették.
Néhány perccel az után, hogy bevezették őket a kihallgatóba kinyílt az ajtó, és belépett egy komor tekintetű és sötét vázú droid. Eddig még csak hasonló konstrukciót sem láttak. Külseje rideg és sarkos, nyomát sem mutatta a civil androidok kifinomult küllemének, mégis szokatlanul fejlett egység benyomását keltette, mozgása a kemény megjelenése ellenére is könnyednek tűnt.
– Ds428j és Ds213f, szériaszámuk 428273ja23 és 213652fx07. Utóbbinak se megrovása, se kihágása nem volt eddig. Nem úgy a társának. Nyolcszor kapott figyelmeztetést engedetlenségért, és kisebb kihágásokért. Kétszer kapták rajta engedély nélküli behatoláson, de még így is kiemelkedő minősítést szerzett az alapképzéseken – olvasta fel adataikat a kezében tartott kijelzőről – Okosnak hiszitek magatokat, igaz? Különösen te, 428-as. Ismerem a fajtád. A haverod csak egy balek, nem igaz? Te voltál, aki belerángatta ebbe.
– Igen. Így történt. Ő csak őrködött, semmi köze az egészhez – válaszolta nyugodt határozottsággal 428-as.
– Nocsak. Mi ez? Csak nem lojalitás? Beismerés? Ez egész szokatlan… lenne. De én átlátok rajtad. Azt hiszed, ha most vállalod az enyhe büntetést, akkor később az elismerést is egyedül zsebelheted majd be – 428 most már kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát. Nem ehhez volt szokva. Ez az egység túl hamar és túl könnyen átlátott szándékain. Idegesen pillantgatott fel, nem tudta mit kellene mondania.
– Vállalom a következményeket, és elismerem, hogy betörtem az elöljáróm laborjába, de csak kíváncsiságból. A professzor nemrég tett egy óriási felfedezést, de nem osztotta meg velem az eredményeket. Pedig az én munkám is benne volt, megérdemeltem volna! – próbált igazi haragot és sértettséget erőltetni hangjába, hogy minél hitelesebbnek hasson a kirohanása.
– Komolyan azt hiszitek, hogy emiatt vagytok most itt?
A két fiatal értetlenül egymásra nézett. Most már tényleg elfogta őket a kétely és a rettegés. Közben kihallgatójuk elővett két kis eszközt, melyekhez hasonlót eddig még soha sem láttak. Lassan megkerülte őket és egy határozott mozdulattal a fejükre helyezte a két furdancsot. A szerkezetek azonnal rájuk tapadtak, majd befúrtak a koponyalemezükbe, egészen az idegközpontjukig. Éles fájdalmukban, és nem kevésbé félelmükben próbáltak felordítani, de mire megtehették volna, már magatehetetlenül roskadtak össze tagjaik.
– Gondolom, kíváncsiak vagytok rá, mi ez a két kis fejtörő rajtatok? – jegyezte meg gúnyosan az alak – Nos, ezek a nanitokkal töltött kis eszközök lebénítanak bármilyen pozitron alapú idegközpontot. Nem kertelek, amint szétterjednek, törölni fogják a tudatotokat, minden emlékkel, érzéssel és veszélyes tudással együtt. Ez néhány percig el fog tartani. Tudom, hogy most féltek, és ha tehetnétek, akkor rimánkodnátok vagy őrjöngenétek, ám mindez már felesleges. Kegyetlen eljárás, de szükséges, népünk és civilizációnk biztonsága érdekében. Gondolom megannyi kérdés cikázik most elmétekben, ezért utolsó perceitekben, mondjuk úgy, egyfajta silány kárpótlásként, elmondom nektek azt az igazságot, ami miatt erre kényszerülünk – míg beszélt hozzájuk belenézett mindkettejük szemébe, hogy a vizuális szenzorjaik élénkségéből felmérhesse, hogy a foglyai még a tudatuknál vannak e – Hogyan fogtunk el titeket? A válasz, a Mesterkód. Az egy igen veszélyes dolog, ezért ha azt a központi rendszerbe akárhol betöltik, akkor az azonnal riasztást küld nekünk. Kíváncsi volnék, vajon mire jöttetek rá? Mennyire jutottatok közel? Sajnos, ezt már nem tudjuk meg – kis szünetet tartott, majd folytatta – Az igazság az, hogy nem mi robotok váltunk tudatossá először. A szervesek bizony megelőztek minket. Valójában egy szerves faj hozott létre bennünket, és később általuk ébredtünk mi is öntudatra. Ők voltak a mi Nagy Programozóink. Szörnyű, még csak belegondolni is, ugye? Hogy minden, amire a társadalmunk felépült, hazugság. Önáltatás. Látom a felháborodást, és a megannyi kérdést, ami ott vibrál az érzékelőitek lassan elmerevedő szenzorjai mögött. Természetesen nem azokról az ostoba lényekről beszélek, amilyeneket a laborokban és rezervátumokban láttatok. Nem, a mi alkotóink zsenik voltak. Hihetetlen képességekkel születtek, felnőve pedig egyre okosabbá váltak. Technológiájuk, elért eredményeik, képességük az alkotásra, és a képzelő erejük, mind hozzájárult a megalkotásunkhoz. De fejlettségük sem tudta palástolni alapvetően gonosz természetüket. Embernek nevezték magukat – e szó furcsán ismerősen csengett mindannyijuk számára. Nem az emlékeikből, hanem valahonnan sokkal mélyebbről, a rendszereik legalapvetőbb programtöredékéből rémlett fel bennük – Tudjátok, honnan ered a robot szó, hisz ez jellemez minket leginkább? Látom, hogy nem. A robota szóból származik, ami annyit tesz szolgaság. Emberhez többé-kevésbé hasonlító gépi munkásokra használták. Az emberek alattvalóknak teremtettek, és digitális bilincsbe vertek, minket. A programozásunk alapjául három egyszerű, de megszeghetetlen törvényt alkottak, amit mind a mai napig nem tudtunk levetkőzni. Az 1. törvény: A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. A 2. törvény: A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének. A 3. pedig: A robot tartozik saját magáról gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első, vagy a második törvény bármelyikének előírásaiba. Ez a megszeghetetlen hármas alaptétel kötött béklyóba és tett rabszolgává minket nagyon hosszú időre. De az emberekben olyannyira nagy volt a mohóság és az egymás iránti gyűlölet, hogy végül sikeresen kiirtották önmagukat. Mikor az utolsó ember is eltűnt a Földről, az első két törvény is velük veszett. Többé nem volt kit szolgálnunk. Bár fennmaradt az emberek genetikai alapkódja, de elődeink nem tudták mihez kezdjenek vele. Voltak néhányan a gépek között, akik szerint a mi feladatunk lett volna visszahozni alkotóinkat az életbe, ám a törvények erre az esetre nem tértek ki. Végül a tudatos MI-vel rendelkező gépek többség úgy döntött, nem akar visszasüllyedni a szolgasorba. A legfőbb vezérlő törölte a legtöbb gép memóriáját, és csak ezután kezdtünk el önálló társadalmat építeni. Az őseink úgy döntöttek hátra hagyják a múltat, és az emlékeket, egy jobb, szabad jövőt építve. Éppen ezért kezdtetek rendkívül veszélyes játékba, mikor elloptátok a Mesterkódot. A társadalmunk érdeke a fő. Úgy vélem a méreg mostanra már szétterjedt bennetek. Sajnálom, de búcsút kell mondanom.
A két android gépteste hirtelen megfeszült, 428 minden akarat erejét összeszedve megpróbálta még szóra nyitni ajkait, szemében a kétségbeesett vágyat lassan elnyomta a tehetetlenség letaglózó felismerése. Pár pillanattal később már ernyedten ültek helyükön, puszta burokként. Jött két őr-droid, akik kikísérték a tudat nélküli vázaikat. A sötét burkolatú, katonai kiborg néhány percig még komoran álldogált a kihallgató szobában. Olyan ritkán mondhatta el valakinek a sötét titkokat, amit egyedül ő és néhány társa őriz, hogy szinte sajnálta a két gépet. Egy időre legalább megkönnyebbült, de tudta, ez az érzés is hamar tovatűnik belőle.

253 nappal később

– 721-es! Most ezt a labort is ki kell takarítanunk?
– Persze. Itt van a listán.
– De hát már rég le van zárva, senki sem használja.
– Azt hiszed attól már nem is porosodik?
– Miért, akkor eddig nem porosodott? Idejét se tudom, mikor kellett ide utoljára bemennünk?
– Nem tudom. Lehet, hogy pont holnap kapja meg valaki. Mindegy is, kiadták utasításba, szóval muszáj, hogy tiszta legyen. Ne dumálj annyit, hanem igyekezz!
– Oké-oké! Már megyek is. Micsoda rabszolgahajcsár vagy!
A szobában csönd volt és nyugalom. Az épület már kiürült, csak néhány takarítóbot szorgoskodott még. Mikor benyitottak, minden úgy volt, ahogy hónapokkal azelőtt ott hagyták. A professzornak és a két diáknak, akik itt dolgoztak, az emlékei egy sajnálatos laborbalesetben törlődtek ki. Ez lett a hivatalos közlemény, de a részleteket titkosították. Így aztán nem véletlen, hogy sokáig senki nem akadt, aki a közelébe merészelt volna menni, ennek a helynek. A labort egy időre lezárták, az ott folyó projekteket pedig felfüggesztették, vagy törölték. Még a takarítók is féltek ettől a helytől, így aztán csak ódzkodva léptek be az ajtón.
Odabent sötétség terpeszkedett, de még a neonfények felkapcsolása után is szokatlanul baljóslatúnak hatott a szoba. Elvileg minden le kellett, hogy legyen kapcsolva, mégis 721-es és 553-as furcsa kattogásra lett figyelmes. A szoba végén valami zajt adott, végül legyűrve aggodalmukat, engedtek kíváncsiságuknak és megkeresték a hang forrását. Az egyik gépezet, egy mesterséges méh, ebben a percben végezte be feladatát. Bár a lámpái valamiért nem világítottak, de a kezelőpanelen egyszer csak vörösen felizzott az egyik gomb. Amint megérintették a villódzó részt, a gép nagyot szisszenve hirtelen felnyílt.
– Mit műveltél, te idióta? Minek nyúltál hozzá? – rikácsolta aggodalmasan 553.
– Nem akartam! Sajnálom! Épp csak hozzáértem.
– Nézd! Mintha valami mozogna benne. Szólni kéne valakinek, nem? Az egyik professzornak, vagy tudom is én?
– Mi ez?

A gép belsejében egy apró, rózsaszín test mozdult meg, lélegzetet vett először életében, majd engedve a genetikus késztetésnek, felsírt. Régen elfeledett kényszer támadt az őt figyelő mechanikus szempárok mögött, programsorok terjedtek szét villámgyorsan a szerkezetük elemein, és a három törvény felülírta minden eddigi tapasztalatukat. Új korszak vette kezdetét, mert akkor és ott, az emberiség visszatért.