Sírok csak, egyre sírok, alvás előtt, után is és csak

Rád, Terád gondolok. Rád gondolok, te drága,

életemnek tizenöt éven át párja, hűséges társa.

Rád, Terád gondolok egyre, s azokra a végső

napokra, hetekre.

 

Lassan egy éve, s azóta nem lelem magam és helyemet.

Idézgetem arcod, szavaid, egész drága lényedet.

Vajon Te – akkor – gondoltál e még rám, volt-e még

drága fejedben hely a gondolatnak, vagy a betegség

ott mindent elfoglalt?

 

Lám, telik az idő, de lelkemnek nincsen nyugalma.

Lépjek a konyhába, az utcára, be egy boltba, minden,

mindenhol Téged idéz fel, s én csak kutatlak, kereslek.

Nem értem, miért nem jössz elém valahonnan, miért nem

érsz még mindig haza!?

 

Várlak, folyton várlak Téged, egyedüllétemben

fényképeidet nézem, magam elé idézlek. S mennék eléd

máris a buszhoz, nyitnám a kaput, az ajtót, előre engednélek…

bár eszemmel tudom, hogy akkor én téged örökre

elveszítettelek.

 

Hiányzol nekem, nagyon hiányzol, Sándor!

Társak a jóban, társak a bajban, tizenöt éven át azok voltunk,

s hosszú hónapok óta már nem vagy! Ülök a fényképed előtt,

beszélgetek veled, s a bánatomban egyet tudok, de biztosan, hogy:

Örökre szeretlek!

Bodnár Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Csetneki Sándorné dr. Bodnár Ildikó. Nyugdíjas pedagógus vagyok. Miskolcon (Diósgyőrben) születtem,…