Az az elvarázsolt mosolyod tartja bennem a lelket,
A nyárutó kínos ragaszkodással többé nem ölelget.
Hűvösen mar bele húsába karmaival a szél, mint holló,
Vállára száll, majd mellé repül az avar, szemébe hulló. 

Válaszra kér, reakciót süvölt az ég, hangunkra várva,
Az utcán rohan el mellettünk az Ősz, mint valami árva.
Kabátot húz, és bakancsot bélel ki minden áldott reggel,
Hogy minket köszöntsön derűs napfény helyett, sejtelmes köddel.  

Nem hiszi el, hogy arra vágyna bárki, hogy maradjon
Arra vár, hogy miatta valaki végre sírva fakadjon.
Hogy hazamehessen, vissza kandalló fűtötte otthonába,
Ahol nem kell, hogy fázzon egész nap a lába. 

Habos kakaót iszogathatna tetején fahéjjal, 
A gyertyák lángját megszórhatná sűrűn narancshéjjal.
Pokrócot és sálat tekerne magára egy fotelban ülve,
Melyet sohasem hagyna el oly soká´, hogy kihűlne. 

És eldúdolgatná csendesen a Für Elise-t magának,
Néha enni adna annak a vörös kóbormacskának.
És magányos volna, de szintúgy boldog is, mint régen, 
Az üres széket bámulná magával slégen. 

Melyben már nem ülhet senki, néha napján csak a macska,
S ő maga is tudja, nem remény, csupán vágy, igen csacska,
Hogy újra visszaül párnázott helyére
A múlt miatt áhított öreg, kopott székre, 

Az a vörös, borostyán szemű, pajkos kis boszorkány,
Akit szíve minden évben még mindig, napról napra kíván. 

Juhász Hanna az Irodalmi Rádió szerzője Az elmúlt években már volt szerencsém bemutatkozni az Irodalmi Rádió több meghirdetett…