Mint ahogy falevél válik el a lombtól

tarka, csüggedt melankóliával

Úgy vált le rólam mindne néhai barát

Bajban kiállók, kik elfogadtak hibával

A természetes, és örökkévalónak tűnt

Minden sarkon felhangzó baráti szó

Suhogó fuvallat szárnyán

Landolt enyészetben, s szétrágta a szú

Család, külföld, aprozódás válfajai

Vagy rezignált, fásult közöny,

Élettel megtelt kohézióból

Magány falai által határolt börtön

Csikaró gondolat játszik szívvel

Magányos éjszakai sétákon,

Mikor hűlt helyetek látom magam mellől

Agg ember fájdalmát hordom ki két lábon

Szívbemarkoló, örökké hű emlékek

Patakként torkollnak magány tengerébe,

Mint a nyár, soha nem tér vissza már

Az évben, tán visszavisz időhurok örvénye

Tóth Mihály az Irodalmi Rádió szerzője. Üdvözlök mindenkit, Tóth Mihály vagyok. Több, mint egy éve folytatok írói tevékenységet.…