Mint akkor ősszel
Sok levél lehullott azóta. Ősz múlt őszre,
tél után mindig vágyunk egy jobbra!
A tavaszok könnyű szellővel az időt
elfújták, mintha soha itt sem lett volna.
Mégis, egy villanásra egy mozdulat,
egy illat, egy arc, mely annyira hasonlít arra
az arcra, a múlt időket visszahozza.
Volt egy férfi. Sóhajom hozzá szállt újra
meg újra. Ifjonti szívem ismeretlenül is
csodás képességekkel jutalmazta.
A vonaton láttam reggelente. Nem szólt,
nézett csak előre. Ki tudja az a szép szempár
azt a megszeppent kislányt valaha meglátta-e?
Ki hozzá imádkozott, hogy hátha megúszná
a feleltetést, ha testet öltött Istene azon
a reggelen felé fordítaná a fejét egy percre…
Hány sóhaj szállt felé titokban, hány fohász
hangzott el abban a vasúti kocsiban,
Hol hosszú hónapokon át iskolába menet
hittem benne, hogy minden kétségemre,
minden félelmemre választ, gyógyírt lelek.
Sok éve már ennek. Nem hittem, hogy valaha
eszembe ötlik újra, s a múltom elmerengek.
De tegnap, ahogy ott ültél velem szemben,
egy apró fejmozdulatodra, az a kislány
varázsütésre előbújt belőlem.
S szememet, mint akkor, azon a vonaton,
azon a férfin, hosszan rajtad felejtettem.