Talpig úriember

 

A fülledt, késő nyári délután enyhe szellőt hozott be az üzletbe. Az eladó, az ötvenes éveinek közepén járó hölgy megkönnyebbülten állt a lépcső aljára, hogy átizzadt ruhája alá bekússzon egy kis légáramlat. A maszkot, amit kötelezően viselt az arcán, kissé megigazította, hátha kap alatta egy kis levegőt, ha már betévedt ez a kis fuvallat! Az ajtó állandóan nyitva volt, a pincehelységbe mégis kevés jutott a jótékony légáramból. A papír-írószer körökben ezt az időszakot iskolaszezonnak hívják. Két hete megállás nélkül jöttek a vevők egy-két-három gyerekkel kiválasztani a megfelelő füzetet, írószert. A listák hol gyűrött papíron tollal írva, hol gépelt nyomtatott hivatalosan kiadottan, hol telefonon, vaksin bogozgatva el-el tűnve kerültek napvilágra az izgatott szülői kezekben. Ez még nem lett volna különleges, igazából szóra sem érdemes, hiszen aki már koptatta az iskolapadokat, tudja, mivel jár az iskolakezdés. Pláne, ha már a gyermeke indult el a tanulás rögös útvesztői között! Sosem mondtam, hogy egyszerű szülőnek lenni, de ha a gyermek iskolába készül, hát a szülő éveket öregszik, az alatt a pár nap alatt, míg szeme fénye iskolatáskával a hátán ünneplőbe öltözve beballag a szélesre tárt ajtón, hogy elnyelje őt a nagy ismeretlen, ahonnan aztán elméjében csiszoltan, okosan kerül elő.

Nem vigasztalásképpen, de ezt, csak a kezdő szülők hiszik így. A gyakorlottak már kissé szkeptikusan állnak a dologhoz, úgy is vásárolnak. Pontosan tudják, mit akarnak, csak pár füzet, meg az a fekete ceruza, no, jó, legyen egy toll is, a gyereknek mindegy, már hatodikos! Foglalkozik is ő ezzel! Mármint a gyerek. Nincs is listája, minek az! Majd megmondja a tanító néni, mit akar az első órán!

Ám az idei iskolaszezon más volt, mint a többi. Semmit nem lehetett tudni. Minden bizonytalan volt. Az sem volt biztos, hogy kinyitnak-e az iskolák, lesz egyáltalán tanítás? Decembertől felütötte a fejét a vírus. Tavaszig az emberek fegyelmezetten és félve otthon maradtak, betartották a szabályokat, némelyek rettegve az ismeretlentől, mások pusztán elővigyázatosságból. Ám nyáron már csaknem mindenki lazított. Még mindig óvatosan, de elmentek nyaralni, külföldre is. Lassan elfelejtették, hogy a télen bezárták az iskolákat, minden gyerek otthon tanult online. Az óvodák, bölcsődék nem működtek. Ezért lehetett (legalább is azt mondták, akik ehhez értettek) elmenni, nyaralni. De most augusztus vége van. Egyre több a megbetegedés, hiszen még nincs ellenszer, szabadon fertőzünk, és fertőződünk. Már aki. Mert a maszk kötelező az üzletekben, nincs apelláta! A maszk véd a vírustól, a levegőtől, és attól, hogy felismerjük egymást. Az emberek hunyorogva találgatják, kit rejt a huncut rongydarab? Mert a kereskedelem kérem azonnal lépett. Lehet kapni kutya arcot, fekete strassz kövekkel kirakott gyönyörűséget, reklámfeliratos narancssárgát, virágmintás vidámat, lehet saját készítésű és lehet bolti. A lényeg, hogy hordjuk. Így szorítódik vissza a megbetegedési arányszám.

Az idő nagyúr. A felejtés még nagyobb! De kart karba öltve járnak. Ők már csak ilyenek. Az emberek két pártra szakadtak. Az idősebbek és a gyermekek hordják. Az idősek, mert félnek a betegségtől, és igazuk van! A gyermekek, mert azt mondták nekik, hogy hordják. A közép korosztály a sok dolgától időnként elfelejti, hol is hagyta éppen, de minek is kell felvenni? Erről is lehetne oldalakat írni! Az eladó hölgy nagyot sóhajtott a lépcső aljában. Ő a félősebbik kategóriába tartozott. A szabályok betartását amúgy is belénevelték az úgy nevezett „átkos rendszerben”még gyerekkorában, ettől bár igyekezett, mégsem tudott elvonatkoztatni. – Hiába, na! A kor! Bocsássátok meg nekem! – Mondogatta.

Sikerült kissé lehűtenie magát. Elfordult a lépcsőtől, mert eszébe jutott, hogy megigazítsa a füzeteket a legutóbbi roham után, amik össze-vissza, félig kidőlve a tartóból szabadulni vágyván lógtak a levegőben. Ekkor megjelent a lépcső tetején egy férfi. Középtermetű, inas felső testén festékfoltos szürkésfehér póló, nadrágja libegett a szélben vékony bokája felett. Borostás arcát nem takarta semmilyen maszk. Háta mögül előretolta tíz év körüli kislányát, akin volt, és aki óvatosan, tisztelettudóan lejött a lépcsőn. Nem szólt. Apja vigyorogva követte.

  • Jó napot kívánok
  • Jó napot, kérem, vegye fel a maszkot! – Szólt rá az eladó kedvesen. A gyermek nem szólt semmit.
  • Ne már, most komolyan? Én még a TESCO- ban sem vettem fel, sőt, még a pólómat is levettem! Miért ne? Ki mondja azt, hogy nem vehetem le a pólómat? Én bizony levettem! A TESCO-ban! Le én!
  • Rendben van. Remélem, azért itt nem veszi le, a maszkot viszont tegye fel kérem, mert itt kötelező! – Kérte halkan az eladó hölgy, és örült, hogy ő viszont maszkban van, mert az jótékonyan eltakarta elfojtott vigyorát. – Iskolához vásárolnának? Segítek összeállítani, jó?
  • Jó. – Mondta az úr, miközben szó nélkül előkotorta a zsebéből kissé viseltes maszkját és engedelmesen feltette. A kislány nem szólt egy szót sem.

Összeállították a tanszereket, miközben bejött egy csinos hölgy, néhány borítékot vásárolt. Az úr és a kislány maguk elé engedték a kasszánál. Sajnos a kasszában szinte semmi aprópénz nem volt. A hölgy százhúsz forintot készült fizetni ötezressel. Nem tudott. Tanácstalanul álltak négyen. A kislány az apa mögött, az apa a hölgy mögött, az eladó a pult mögött. Már éppen nyitotta a száját, hogy na jó, inkább vigye el ingyen, mert ha idők végeztéig tanácstalanul állnak, akkor sem tud visszaadni, mikor megszólalt az úr: – Kifizetem én magácska helyett, itt van az a százhúsz forint, és leszámolta akkurátusan a pultra. Az eladó várta, hogy mikor pödri meg utána nem létező bajuszát, olyan volt a mozdulat. Megint elfojtott egy mosolyt, de már más szemmel nézett az apukára. A hölgy elégedetten és hálásan távozott. Az úr is kifizette kislánya füzeteit, tollakat, miegymást. Maszkosan távozni készült, a kislány némán követte. Éppen a lépcső tetejére értek, amikor egy hölgy készült belépni nagylányával. A nagylányon volt maszk, a vélhetően édesanyján nem.

  • Jó napot kívánok! – Köszöntek vidáman.
  • Jó napot! – Fogadta az eladó. Kérem, vegye fel a maszkot, figyelmeztette a belépni készülő hölgyet. – Pincehelységben vagyunk, megreked a levegő, hiába van nyitva egész nap az ajtó! – Szinte szabadkozva, könyörgőn nézve mondta el aznap ki tudja hányadszor ezeket a mondatokat, és közben komolyan hinni kezdte, hogy biztosan ő Don Quijote, de la Mancha és a lándzsája a sarokban áll. Oda is nézett.
  • Ne már! Nincs nálam, most akkor, hogy vásároljak?
  • Óh, semmi gond! – Sietett a segítségére a kilépni készülő úriember. – Én nem vagyok beteg! Itt a maszkom! Fordítsa ki, és vegye fel! – És már sietett is levenni, nyújtva a hölgy felé.

Az meg elvette! Az eladó nem hitt a szemének! Kereste a kandi kamerát, sehol. Ez nem lehet igaz! A hölgy elégedetten felvette, nem fordította ki, és maszkostul lejött a lépcsőn az üzletbe.

  • Használja egészséggel! Viszontlátásra! – Köszönt el az úr.
  • Viszontlátásra! – felelt hálásan a hölgy, és elégedetten szétnézett. – Vannak még úriemberek!

Az eladó nem tudott szólni. Nem tudta nevessen-e, vagy sírjon? Nem mozdult. Várta, hogy ez valami tévedés lesz, és a következő pillanatban nevetve előhúzza a hölgy a kapott maszkot és elmagyarázza, hogy valójában a sajátját vette fel, csak észrevétlen elcserélte, hogy aztán jót nevessenek a tréfán. Vagy kiderül, hogy a férje volt az illető, és jót nevetnek az egészen. Állt a lépcső közepén, megkövülten.

  • Jön? Sietnénk!
  • Megyek, megyek, segítek! – Ocsúdott fel.- Még jó, hogy maszk van rajtam! – gondolta. Ápol, és eltakar. És maszkja alatt döbbent arccal, hitetlenkedve, kiszolgálta vevőit.

 

 

Apor Kata az Irodalmi Rádió szerzője. Kaliczka Katalinnak hívnak. 1964-ben születtem. Romhány, a szülőfalum egy kis nógrádi település.…