A hűvös szél az arcába vág, pulzusa felpörög, látótere összeszűkül. Izmai összehangolt ritmusban feszülnek meg és ernyednek el. Zihál, lehelete forró páraként vegyül a hűvös légbe. A salakos pálya már-már kezd egybemosódni, vöröses folyamként húzódva lábai alatt. Majd hirtelen fékeznie kell, ahogy áthaladt a célvonalon. Lassít, elernyeszti tagjait, végül megáll. Izmai csak most kezdenek sajogni, remegnek a túlfeszített tempó teljesítésétől. Minden fájdalom, minden fáradtság egyszerre rohanja meg testét, mintha futás közben valahogy lehagyta volna ezeket a kellemetlen érzéseket, ám végül mégis beérték őt, és tagjaiban lassan szétterjedt az elcsigázott kimerültség. De ez így van jól. A nyomáskülönbségtől a fülei bedugultak, hogy már csak saját szapora szívverését hallja, miközben a célvonal mellett egy boldogan hadonászó embert lát. Az edzője az, és a mozdulataiból arra következtet, hogy végre sikerült elérnie a kitűzött szintidőt. Boldogan mosolyog, hiszen ezért dolgozott olyan keményen. Sikerült.
Megdolgozott ezért a pillanatért. Kiskora óta futott, mindig is imádta ezt a tevékenységet. Ilyenkor úgy érezte, kilép a valóságból, sőt szinte szárnyra kap, miközben a világ körülötte lelassulni látszott, mintha lehagyta volna magát az időt. Ez a mámorító érzés tette őt boldoggá. Más ez, mint a csapatsportok, itt nem kellett a társakra figyelni, sőt a futás, bármennyien űzik is egyszerre, magányos sport. Amint a rajtvonalhoz állt, elméje megtisztult, teljesen kizárta a külvilágot, és közben minden teljesen világossá és egyértelművé vált. Ebben az átszellemült állapotban közelebb érezte magát istenhez, vagy valamiféle végső igazsághoz, ami örömteli békével töltötte el. Szüksége volt erre, mint valami kábítószerre, és pontosan úgy a függőjévé vált. Élvezte minden pillanatát, attól a perctől, hogy belépett a hideg öltözőbe és felhúzta speciális futócipőjét, egészen addig, hogy egy-egy nagy futás után forró zuhanyt vehetett. Nem volt kérdéses, hogy profi atléta legyen. Edzőjével már készültek az olimpiai válogatókra, és komoly eséllyel indulhatott minden versenyen, bár tudta, nem ő az egyetlen megszállott. Mind azok voltak, akik a rajtvonalhoz álltak, mert ugyanaz a tűz égett bennük.

Sajnos az élet sokszor megmutatja milyen kegyetlen és igazságtalan tud lenni, és ilyenkor, bármennyire is felesleges és hiábavaló, mégis azt kérdezzük szüntelen, miért pont velem történik ez? Ha belegondolunk, nap, mint nap, emberek ezreivel történik hasonlóan értelmetlen szörnyűség. Ők is mindannyian ezt kérdezik, mindhiába. Vele is megtörtént az, aminek nem szabadott volna, amit el sem tudott képzelni. Egy tragikus baleset. Olyan, ami végleg megváltoztatja egy ember életét. Egy autó, egy kürtszó, és egy éles fájdalom, másra már nem is emlékezett, mert elvesztette az eszméletét. Mikor aztán felébredt, meg sem bírt mozdulni, teste tele volt zúzódásokkal, be volt bugyolálva egészen nyakig, és nagyon fájt a jobb lába. Körülnézett, és látta, hogy egy kórházban fekszik. Ettől először megijedt, ugyanakkor kissé meg is nyugtatta, hogy jó kezekben van. A szobában két ágy volt. Néhány méterre tőle, a másik fekhelyen, egy gipszelt lábú, vele egykorú férfi pihent. Nem aludt, csak meredten bámult maga elé, így először észre sem vette, hogy Will magához tért, majd végül mégis ráemelte nehéz tekintetét, és bólintott, mintegy köszönésképp. Ő visszabiccentett, majd, amennyire a fájdalom engedte, átmozgatta nyakát, feljebb csúszott az ágyán, és a szobatárs felé fordult. Arca ismerős volt neki, és amikor végre bemutatkoztak egymásnak, rögtön rájött arra is, hogy honnan. Paul Owens is atléta volt, találkoztak is már néhányszor, úgymond futólag. Versenyeken látta a nevét, bár ritkán indultak azonos távokon, mégiscsak vetélytársak voltak.

– Basszus, vajon mennyi az esélye, hogy két rivális rövidtávfutó kerüljön egy korházi szobába? Vagy lehet, külön szobát tartanak fenn az olyanoknak, mint mi?

– Nem hinném. Amúgy sem vagyunk már riválisok.

– Egész jó ez a szoba, asszem – mondta Will, miközben megpróbált körbe nézni, bár nem igazán tudta oldalra fordítani a fejét.

– Az, mint a pokol. Majd meglátod – sóhajtott szobatársa, miközben lenézett begipszelt lábára.

–  Mi történt veled? Hogy kerültél ide?

– Úgy, hogy egy hülye barom vagyok. Szerettem a sebességet, és motoroztam. Egyet találhatsz, hogy mi történt. Az egyik kanyarban túlzottan bedőltem, a hátsókerék kipörgött, megcsúsztam és bezúztam a susnyásba. Pedig két hét múlva verseny lett volna.

– Nekem is – vetette közbe Will.

– Nos, arról már mindketten lemaradunk öregem, ezek szerint – és ahogy kimondta e szavakat elfintorodott, mintha csak epét forgatott volna a szájában. Ám most már Will is kezdte felfogni helyzetük súlyát. Eddig bele sem gondolt, mit jelenthet számára, hogy korházba került. Hirtelen megrohanták az olyan érzelmek, mint a félelem és a kétely. Gyomra megremegett az idegességtől, mivel fogalma sem volt mekkora lehet a baj. Ám szerencsére nem kellett sokáig várnia a bizonyosságra, mert egy orvos épp ekkor sétált be az ajtón, néhány fehér köpenyes nővér kíséretében. Ők legalább örömmel konstatálták, hogy felébredt a betegük, de előbb mégis a szomszédos ágyhoz vonultak. Az ágy végén lévő kórlapot enyhén megemelve fél percig csöndben elmélkedett a doktor, majd megköszörülte a torkát, és együtt érző pillantást vetve a páciensre, belekezdett.

– Jó reggelt Paul! Gondolom már elmondták önnek a helyzetet. A jó hír az, hogy a lába nagyjából helyre fog jönni, tud majd rendesen járni, idővel akár még futni is… De az aktív sportolást mindenképp abba kell hagynia! A térdszalagjai nagyon megnyúltak és több helyen elszakadtak. A csont eltört, ráadásul némi porc is levált. Csavarokkal kellett megerősítenünk a térdét, bár amennyire lehetett helyre hoztuk a legtöbb sérülést, de tartok tőle, már soha nem lesz az igazi. Mi csak ennyit tehettünk. Sajnálom.

– Elmondták. De nem lehetne valahogy mégis, tenni valamit? Sportoló vagyok, az istenért! Mihez kezdjek most ezzel? Legalább…

– Ne is folytassa! Ahogy azt már többször elmondtuk magának, úgy most sem fog mást hallani. A térd ízülete szinte teljesen szétroncsolódott, így is alig tudtuk összerakni. Inkább örüljön, hogy nagyobb baj nem érte – az orvos itt önkénytelenül is vetett Willre egy kósza pillantást, amitől annak szinte megdermedt ereiben a vér.

Paul mélyet sóhajtva elfordította fájdalomtól megtört arcát. Az orvos és kísérete pedig végre áttérhetett a másik beteghez, akinek az előbbi jelenet után még mindig torkában dobogott a szíve. A doktor a kórlapot nézegette, majd az ágy mellé lépett és felemelt valamit. Will megpróbálta arra fordítani tekintetét, de fájt minden egyes mozdulat. Végül mégis csak sikerült, és megpillantotta az orvost, ahogy egy vérrel telítődő műanyag flakont tart a kezében. Will eddig észre sem vette, hogy a takarója alól csövek futnak ki valahová, különben már rég pánikba esett volna. A látvány, mint egy hatalmas pofon térítette észhez.

– Önnel, William, még nem beszélt senki, jól tudom?

– Jól. Mi történt velem? Nagy a baj, doktor úr?

– Elég rossz állapotban került be hozzánk. Súlyos balesetet szenvedett, mikor elütötte önt egy gépkocsi. Nem volt eszméleténél, mikor behozták, és sok vért is vesztett. Sajnos ez még nem minden, és most egy elég rossz hírt kell közölnöm önnel. A lábát ugyanis nagyon súlyos trauma érte, ráadásul, mire behozták vérrög képződött benne. Megpróbáltuk a műtét során a lehető legnagyobb területet megmenteni, de sajnos mind a lábfeje, mind a térdízület nagyon súlyosan roncsolódott. Menthetetlen volt. Így, amputálnunk kellett a jobb lábát a térd ízület vonalában. Nagyon sajnálom. Ez a hír, magam is tudom, hogy mennyire megrázó lehet most az ön számára. De legalább túlélte a balesetet. Higgye el, hogy még így is a szerencsésebbek közé tartozik! Így is élhet majd közel normális, és teljes életet! Nem szabad emiatt elhagynia magát!

– Ez…ez valami tévedés lesz. Hiszen én érzem a lábam. Érzem, hogy fáj… fáj a jobb lábam! Sajog a bokám. Tévednek…!

– Kérem uram! Ez megszokott dolog. Én megértem, és tényleg nagyon sajnálom, de ez nem tévedés. El kell fogadnia a tényeket! Kérem vegye be a nyugtatót, amit a nővér mindjárt odaad, és próbáljon meg minél többet pihenni! Később pedig…

– Nem! Ez… ez nem igaz! Érzem, hogy ott van. Látni akarom!
A hirtelen adrenalinsokk eléggé elnyomta a fájdalmait ahhoz, hogy kikényszerítse testéből a mozgást. Keze megemelkedett, megragadta a takarója szélét és amennyire erejéből tellett félrerántotta azt, az orvos minden tiltakozása ellenére. De az agya még ezután sem tudta, vagy nem akarta, elfogadni a képet, amit szemei közvetítettek felé. A lába fele hiányzott. Tudta, hogy ott kellene lennie, és kereste tekintete minden megmaradt dühével, de nem találta sehol. Az iszonyatos gondolatot fel sem tudta fogni. Meredten nézte a csonkot, magában ismételgetve a mondatot, hátha igazzá válnak a szavak.
– Tévednek. Érzem, hogy ott van – ám közben már zokogott.

Hiába minden, a kegyetlen valóság nem változott. Beadták neki a bódító hatású pirulákat, amiktől hamar elkábult, majd nemsokára el is aludt.
Mikor újból felriadt, hirtelen nem tudta megítélni, vajon nem csak rémálom volt e az egész, de legalább pár pillanatra feléledhetett benne a remény. Ám a pillanat végül elszállt és helyében csak a keserű és kérlelhetetlen valóság maradt. Az élete, mint egy tükör, amihez téglát vágtak, darabokra hullott. Bele sem mert gondolni, mennyire meg fog változni ezzel minden, és mennyi kín és szenvedés vár még rá. Mindig sportos és egészséges volt, még a náthát is csak nagyon ritkán kapta el, ezért most sokkolta a tudat, hogy egy nyomorék lett belőle. A családja és barátai, mikor meglátogatták, persze mind együtt érzésüket bizonygatták, biztatni próbálták, és biztosították a felől, hogy ők mind végig mellette állnak, és szeretik majd. De ő ettől csak még rosszabbul érezte magát, mert látni vélte szemükben a szánakozást. Értéktelennek és magatehetetlennek érezte magát, hisz még csak a mosdóba sem tudott kimenni. Olykor alig várta a látogatási idő végét, hogy szabadon vissza kúszhasson a depressziójába.
Egyedül Paul, a szobatársa jelenléte nem zavarta, sőt vele még a gondolatait is megosztotta olykor. Pár nap alatt megismerték egymás életét. Sok volt bennük a közös, hiszen eddig mindkettejük élete az edzések körül forgott. Megszállottak voltak, ráadásul ugyan azt az álmot kergették, az olimpiai aranyat. Ez volt a szenvedélyük. Riválisokból, most hírtelen sorstársak lettek. Paul ugyan nem vesztette el a lábát, de az orvosi vélemény szerint, végleg szögre kell akasztania a futócipőjét, és már annak is örülhetett, ha nem kell majd élete végéig mankóval járnia. Az élete neki is meg fog változni, hiszen eddigi mindennapjait az edzések, és a futás szenvedélye töltötte ki. Erre tette fel életét és jövőjét, és most egy csapásra mindennek vége lett. De mégis, hol volt ez ahhoz, hogy a szobatársa az egyik lábát vesztett el.

– Gondolkodtál már azon, mihez kezdesz? – kérdezte Will az egyik reggeli vizit után.

– Fogalmam sincs. Gondolom, meg kell próbálnom jobban koncentrálni a tanulásra, és majd találni valami olyan melót, amihez nem kell sokat gyalogolni. És te?

– Lövésem sincs. Kerekesszék, műláb. Van egy barátnőm, de hogy így is velem marad e? Azt végképp nem akarom, hogy csak szánalomból legyen velem. Nem is tudom, annyira zavaros most minden. Sose hittem volna, hogy pont én járok így. Néha az is eszembe jut, hogy jobb lett volna, ha az a rohadt autó teljesen kicsinál.

– Ezt te sem gondolhatod komolyan! Persze, most magad alatt vagy, ahogy én is. De előbb vagy utóbb muszáj lesz talpra állnunk és folytatni az életünket. Mert, az a kurva nagy igazság, hogy mindig van ennél is rosszabb, és küzdelem nélkül az út csak lefelé vezet. Ahhoz, hogy feljebb juss, a legtöbbször foggal-körömmel kell másznod. Pont neked magyarázzam?

Will nem válaszolt, csak befordult a fal felé, mert még túlzottan el volt merülve az önsajnálatban, pedig a lelke legmélyén ő is tudta, hogy igaza van szobatársának, csak még nem érzett magában annyi erőt, hogy ezt hangosan is bevallja.
Néhány nappal később aztán, különleges látogatók érkeztek. A volt edzője lépett be a zord, fehérre meszelt kórtermi szobába, őt követve pedig, egy másik, valamivel idősebb férfi. Az edző együtt érzőn köszöntötte, de hangján és tekintetén érezni lehetett, valójában mennyire zavarban van. Sok mindent megélt már sportolóként, és edzőként egyaránt, de még soha nem vesztett el ilyen módon tanítványt.

– Gondolom felesleges megkérdeznem, hogy vagy? Alig akartam elhinni, mikor elmondták a szüleid. Ami veled történt az igazi tragédia. Azóta is folyton azon törtem a fejem, hogyan tudnék segíteni neked, mert tudom, hogy mennyit jelentett számodra a sport. Tudod már, mihez akarsz kezdeni, ha végre kijöhetsz innen?

– Nem igazán. De nincs sok választásom, nem igaz?

– Talán mégis. Pont ezért jöttem ma. Sokat gondolkodtam a helyzeteden, és eszembe jutott valami. Felhívtam egy régi edző barátomat, és meséltem neki rólad. Hadd mutassam be neked Jonathan Cartert. Olyan srácokkal foglalkozik, akik hasonló helyzetbe kerültek, mint te.

– Vagyis nyomorékokkal?

– Nevezzük inkább parasportolóknak őket – szólt közbe a másik alak mogorván, ám míg hangjában az indulat szinte már fenyegetőnek hatott, addig stílusa végig kimért maradt – Nem szeretem, ha lebecsülik a fiaimat. Ők kiváló emberek, és sportolóként hússzor annyit dolgoznak a sikerért, mint bárki! Sokszorta nagyobb elismerés járna nekik, mint bármely egészséges társuknak.

– Elnézést! – rettent vissza Will, a feddő hangnem hallatán. Kissé el is szégyellte magát, jóllehet, azt nem tudta volna megmondani, vajon azért, mert tényleg nem gondolta komolyan. Hiszen, vannak olyan tabuk, amiket még akkor sem merünk nagyon kimondani, ha épp egyedül vagyunk, mivel szégyellenénk átlépni azt a bizonyos, a társadalom által elítélendő, határt – Nem akartam én senkit megsérteni.

– Semmi gond. Igazából, most már saját magát sértegeti, szóval ne tőlem kérjen elnézést! Minden esetre, jobb lesz, ha mielőbb beletörődik a helyzetébe, és átgondolja, mit akar még az élettől. Sajnáltathatja magát évekig, elfecsérelheti mindazt, amit eddig elért, vagy megpróbálhat talpra állni.

– Igaza van, fiam. Te aranyat érdemeltél volna. Tényleg küzdöttél, szívből hajtottál, bajnok lehettél volna, és talán még lehetsz is. Emlékszel, mit mondtunk edzések közben? Csak akkor veszíthetsz biztosan, ha feladod!

– Mindenesetre én várni fogom a jelentkezését. Ha készen áll rá, felhívhat, és majd meglátjuk – azzal letett egy névjegykártyát az ágy melletti kis szekrénykére, majd kisétált a szobából. Régi edzője kicsit jobban meg volt illetődve, így zavarában jobbnak látta, ha ő is gyorsan elköszön. Megveregette Will vállát, majd sietve távozott.

Paul persze végighallgatta az egész jelenetet. Közben illedelmesen hallgatott, de már alig várta, hogy végre kettesben maradjanak. Alig léptek ki a szobájukból, máris izgatottan fordult újdonsült barátja felé.

– Na, látod! Itt a válasz arra, amiről múltkor beszéltünk. Most mihez kezdesz?

– Nem is tudom.

– Viccelsz velem? Hogy érted, hogy nem tudod? Ilyen lehetőséget kapsz, és te fanyalogsz? Inkább örülj neki, hogy adnak egy esélyt visszakapni az életed!

– Még hogy az életem? Műlábbal futni? Nem hinném. Te megnéztél valaha is egy olyan sporteseményt? Csak kiröhögnének, vagy sajnálkoznának rajtam. Erre pedig igazán nincs szükségem. A rendes atlétikát is egyre kevesebben követik, nem hogy egy rakás béna ember szerencsétlenkedését.

– Bocs, ezek szerint totál félre ismertelek. Azt hittem olyan vagy, mint én. Nekem a futás okozott örömet, nem pedig az ismertség, vagy az üdvrivalgás. A futás élménye, és a versenyzés izgalma tett boldoggá, és nem a feltétlen győzelem. Mikor a szél az ember arcába vágott, a pálya látványa, a szapora szívverés, ezekért volt érdemes csinálni. De úgy tűnik, neked mindez nem mond semmit. Amúgy, ha érdekel, én néztem már meg paraolimpiát.

– Félre értettél. Vagyis nem. Áh…mit tudom én. Igazából, azt hiszem, csak… félek.

– Azt jól is teszed. Mert azok a sportolók nagyon jók. De pont emiatt lesz izgalmas, nem? Szerintem tedd el most azt a névjegyet, és majd ha kikerültél innen, vedd elő újra, addig legalább van időd kigondolni, mihez akarsz kezdeni magaddal!

Hónapok teltek el, közben mindketten a gyógyulás útjára léptek. Bár Paul hamarabb távozhatott a kórházból, mégis gyakran benézett meglátogatni régi szobatársát. Willnek pedig, a sebek gyógyulása után még meg kellett barátkoznia egy protézissel is. Eleinte nagyon furcsának találta. Lehetetlennek tűnt még a járás is vele, nem hogy a futás gondolata. Fájdalmas és küzdelmes időszak volt, de lassanként hozzászokott, és a befektetett munka végül megerősítette nem csak fizikailag, de lelkileg is. A szakszerű segítség mellett viszonylag gyorsan gyógyult, és hamarosan haza engedték. Közben folyamatosan azon tépelődött, felhívja e a névjegyen lévő számot. Szerette volna vissza kapni, legalább részben, a régi életét, és ez az ajánlat pont erről szólt. Viszont nem akarta hitegetni magát, mert tartott tőle, hogy egy esetleges csalódás újra feltépheti a régi sebeit. Műlábbal futni? Elképzelhetetlennek tűnt.
A végső lökést az adta meg, mikor a televízió közvetítést adott a paraolimpiáról, és Paul barátja rávette, hogy együtt nézzék végig a közvetítéseket. Rossz szájízzel ugyan, de belement. Természetesen a futó számokat várták leginkább. Ahogy eldördült a start pisztoly, és azok a kiválasztott kevesek, akik odaléphettek a rajtvonalhoz, nekiiramodtak, és szélsebesen futottak végig a távon, leírhatatlan érzést nyújtott. Abban a percben ismét fellángolt a szívében az akarat tüze. Futni akart, ahogyan ők. Át akarta élni újból a célba érés diadalát. A névjegy még megvolt, néhanap elővette, bámulta, gondolkodott, de most nem várt tovább, tudta, hogy készen áll, és már tárcsázta is a számot.

Hosszú időbe telt. Nehéz, fájdalommal és verejtékkel átitatott évekbe, de sikerült visszatérnie a futópályára. Az új edzője egy percre sem kímélte, nem volt együtt érző, és nem is sajnálta őt. Addig dolgoztatta minden egyes edzésen, amíg már-már összeesett. Mégis ezek a kínzásokkal teli napok voltak a legszebbek Will számára, ilyenkor érezte, hogy igazán él, és visszakapta régi önmagának egy darabkáját. A kitartása pedig meghozta számára a megváltó eredményt, mikor végre újból oda állhatott a rajtvonalra, sorstársai közt, egy igazi stadionban. Erős volt, felkészült, és büszke. A protézis okozta fájdalmat már meg sem érezte, szinte a részévé vált, ez volt az ő új lába. A készülődés hosszú percei után végre odatérdelhetett a vonalhoz. Hallotta a lelátókon összegyűlt emberek biztatását, torkában érezte a szívét. Tudta, hogy a nézők között ott ül barátja is, aki végig kísérte az útját a kórháztól egészen idáig. Sokat jelentett ez a pillanat mindkettőjüknek.

Izmai megfeszültek. A világ elcsöndesült körülötte. A várakozás az indítást jelző dörrenésére, feszült, ugyanakkor borzongatóan örömteli része volt a versenynek. Mindenki felsorakozott. Már csak pillanatok kérdése volt, tudták, érezték. És végre meghallották a morajló hangot, és az íjként feszülő testek kioldottak. A szél ismét az arcába vágott, most talán még inkább, mint valaha. A fájdalom, és a gondok ismét messze lemaradtak mögötte, ám a szíve most még sokkal előrébb járt, mint ő maga, és húzta maga után a testét. Az idő nem csak lassulni látszott, szinte már meg is állt. A sebesség, az adrenalin, a felszabadult érzelmek mind-mind gyönyörteljes boldogsággá olvadtak. Azt kívánta bárcsak ez a pár másodperc az örökkévalóságig tartana. Talán azzal a lendülettel, mellyel futásnak eredt képes lett volna kirohanni a világból, de már közeledett a célvonal. Áthaladt rajta. Nem nézett szét, fogalma sem volt, hányadik helyen végzett, de nem is érdekelte, mert csak az érzés számított, amit közben átélt. Fülei, csak úgy, mint régen, bedugultak, és szapora szívverésén kívül alig hallott valamit. Zihált, tüdeje megpróbálta utólag pótolni szervezetében a felhasznált oxigént. Lassan körbenézett. Egy ember szaladt felé, az új edzője, és a nyakába borult. Látta pártfogoltján, hogy még nem is fogta fel, hogy mi történt, így ő közölhette vele kitörő boldogsággal a hírt:
– Győztél!

Egy ideig még csak ízlelgette e szó értelmét, de csak mikor a dobogóhoz kísérték, és ő a legmagasabb fokra állhatott, akkor értette meg. Nyakába aranymedált akasztottak, mögötte pedig országa zászlaja lobogott. Végül felcsendült a himnusz is, és ekkor valami olyan érzés, olyan büszkeség öntötte el, melyet szavakkal nem lehet kifejezni. Kezét szívére tette, mert úgy érezte ott helyben kiugrik. Hallotta az emberek üdvrivalgását, hazája zenéjébe vegyülni.

Ott, akkor, eszébe jutott barátja, és egy pillanatra elgondolkozott. Mikor még egymás mellett feküdtek a kórházban, annyira irigyelte őt, hiszen neki megmaradt mindkét lába. Most, viszont már nem is tudta mit érezzen ezzel kapcsolatban. Ha annak idején megmaradt volna a lába, akkor ezt a kivételes pillanatot soha nem élhette volna át. Nehéz lett volna megmondania, melyikük vesztesége lehetett fájóbb. Csak annyit tudott biztosan, hogy akkor, abban a percben, igazán sajnálta barátját, amiért nem állhatott ő is fent a dobogó magaslatán, mellette.