A szürke égbolt alatt hűvös szél kavar,
földön az avar, fákra ült a zúzmara.
A fehér ágak merednek ablakomra,
ülnek, mint apró angyalkák a habokban.
Némaság feszül a szobai homályban,
hideg sivárság olyan, mint egy fogdában.
A hőérzékelő időnként megretten,
hogy melegség beinduljon a testemben.
Lassan megelevenedik képzeletem,
a repkedő remény szállja meg a lelkem.
Az üveg bűvöletében ott a tavasz,
ami nekem éltető vígságot fakaszt.
Szívemben zöld palástban virul a határ,
érkező madarak éneke vígan száll.
A tó vize elnyújtottan fodrozódik,
a ladik lapát habokkal csókolózik.
Óh, milyen csodálatos is a kikelet!
Mennyi kedélyes varázslattal integet!
A kíméletlen, zord télben sem tévedve,
bizakodást vet az emberi lélekbe.