A múlt évi mesepályázaton elért eredményem után felbátorodtam, és irtam két mesét is. Ezek egyikét teszem közzé most – fogadjátok szeretettel:

Pilisben, a Fehér hegyen, tölgyfaerdő közepében gondtalanul éldegélt a Karcsi mókus. Odúját egy vadcseresznye rejtette, amely egy kis tisztás szélén álldogált. Körülötte kisebb-nagyobb sombokrok kínálták termésüket, és egy kidőlt fa száraz ágai szolgáltak játszótérként. Igaz, néha a szomszédja – az öreg harkály – bosszantotta a kora reggeli kopácsolásával, de amikor szóvá tette, harkály apó megígérte: amint végre megtalálja a kidőlt fában azt a fránya kukacot, azonnal odébb áll, és itt hagyja az odút Karcsi számára éléskamrának.

Más erdőlakók nem zavarták: már tudta mikor fog a tisztáson átcsörtetni malac mama a kondával, és tudta, ha a mátyásmadár veszélyt jelez, jobb az odúba szaladni, mert a vörös bundás róka képes lenne mókust ölni. A madarak nem zavarták, másik mókus nem járt erre, így aztán gondtalanul éldegélt egészen addig, míg egy napsütéses reggelen furcsa hangokra nem lett figyelmes: két ember járt arra, a hátukon hátizsákkal, kosarukban pár gombával. Karcsi nagyon megrémült, hiszen épp az odújától távol, a kidőlt fán túl tornázott. Hipp-hopp odaugrált az odúhoz, de az emberek meglátták. Rémülten bújt be a lyukon, de azután csak kikíváncsiskodott, és az látta, hogy a gömbölyűbbik gombász épp levette a hátizsákját, és abból egy piros almát varázsolt elő. Karcsi kíváncsian nézte, mi lesz az alma sorsa? Hát bizony az történt, hogy a másik gombász elővett egy gombászkést, és négybe vágta vele a piros almát, amit aztán lerakott az oduja előtti kidőlt fára. Karcsi csapdát sejtett, ezért csak akkor jött elő, mikor a gombászok már rég elmentek. Akkor is csak azért, mert látta, hogy egy egérke kiszimatolta a finom nyalánkságot, felfutott a faderékra, és az egyik szeletet már enni kezdte.

  • Hohó hékás! – kiáltott rá bosszúsan – az az enyém, nekem hagyták az emberek.
  • Mondhatsz bármit – cincogott az egér – én találtam rá előbb, ez a darab már az enyém!

Mókus Karcsi mit tehetett? Amíg az egér lakmározott, gyorsan behordta az odujába a másik három szeletet, és arra gondolt: jut is, marad is a finom lakomából. Meg arra, hogy mégse rosszak az emberek, csak az, aki “villámló bottal” jár.

Eltelt pár nap az ajándékozás óta, amikor Karcsi egy reggel léptek zaját hallotta. Kikukucskált az odujából, és meglátta a gombászt, de egyedül, és kosara sem volt. Vajon mit akar itt gombászkosár nélkül? – morfondírozott magában egészen addig, míg a férfi le nem vette a hátizsákját, és ki nem öntött belőle egy óriási halom diót. Karcsi a kincsek láttán teljesen elámult, és el se merte hinni, hogy nem a szeme káprázik. Ennyi finomság, és mind az enyém? – makogta megilletődötten.

Most bezzeg nem várt sokat, miután az ember elment, gyorsan a nagy kupac dióhoz ugrált, és megtörte a hozzá legközelebb esőt. Finom – állapította meg – és gyors iramban hordani kezdte a harkály által időközben otthagyott odúba. Tudta, hogy a diót nagyon sok erdei állat szereti, nem akart rajta osztozni se a szajkóval, se az egérrel.

Már a harmadik fordulónál tartott, mikor az egyik diót túl könnyűnek találta. Feltörte hát: a dió belseje fekete volt és üres. Ezután óvatos volt, a könnyebbeket sorra feltörte, és a végén legalább tíz üres héj maradt a fa alatt. De nem búsult, mert az odú így is teljesen tele lett. Arra gondolt, most már gazdag, és elhatározta, pár nap múlva el is indul lánykérőbe a hegyhát túloldalára. A szarkától hallotta, hogy lakik ott egy szép lány, a mókus Lili, aki a családjával egy öreg diófán él. Arra gondolt, most már ő is tudná dióval traktálni a kényes kisasszonykát, ha a felesége lenne.

Eltelt két-három nap, mikor egy reggel Karcsi újra meglátta az embert, aki egyenesen oda tartott, ahol a diót hagyta. Jaj, csak nem akarja visszavenni? – rémült meg Karcsi. De az ember csak megállt az üres héjak mellett, egyet még fel is emelt és megnézett, majd nevetni kezdett. Micsoda okos mókus – álmélkodott magában. A rossz diókat nem hordta be a vackába.

Karcsi látta, hogy az ember most magával hozta a kosarát, de abban bizony csak két sápadt színű gomba volt. No – gondolta- jó tett helyébe jót várj, mutatok én neked olyan csoda gombát, aminek biztos örülni fogsz! Ezután Karcsi előbújt a tölgyfa takarásából, és farkát billegetve csalni kezdte a gombászt maga után. Az ember persze meglepődött, hogy a mókus most nem bújik el, elővette hát a mobilját, hogy lefotózza, de Karcsi átugrott egy távolabbi fára. A gombász követte, de mire a vaku villant, a mókus már megint tovafutott, ő pedig utána a hegyháton túlra.

Karcsi végül megállt egy tisztásnál, ami tele volt szebbnél szebb piros pöttyös gombával. Okos kis fejét félrehajtva ült az öreg bükk egyik ágán, és az embert nézte. Az meg csak állt, villogtatta azt a valamit a kezében, aztán anélkül, hogy egyetlen gombát is felvett volna, elindult visszafelé. Közben már hívta is a feleségét, hogy elújságolja, mivel hálálta meg a mókus az öreg diót, amit ők már nem akartak megtörni.

  • Képzeld a mókuska, akit te elneveztél Karcsinak, átcsalt a Nagy-Somlyóra, ahol a tisztás telis-tele van légyölő galócával. Tudom, hogy hihetetlen, de addig ugrált előttem fáról fára, amíg követni nem kezdtem. Csináltam sok fotót, de ha akarod, holnap feljöhetünk együtt. Hat éve járjuk az erdőt, de még sose láttunk mese gombát, ezt látnod kell!

Ki érti meg az embert? – morfondírozott Karcsi, amint a távoldó gombászt nézte. Hányszor láttam a hegyoldalban, amint azokért a kis barna meg drapp gombákért hajladozott! Én meg hiába mutattam meg neki az erdő legszebb gombáit, egyet se visz haza?

Már ősz volt, mikor a gombász meg a felesége újra felgyalogolt a hegyre. A csodaszép őszi színekbe öltözött sombokrok mellett, a méltóságteljes barna ruhát öltött tölgyfák között, a zörgő avarban lépdeltek a vadcseresznye felé, ahol tavasszal a mókusodút látták. Az asszony most körtét hozott, de hiába: mókus Karcsit nem látták az odú körül. Kicsit szomorkodtak, de azért a körtét ott hagyták, remélve, hogy megtalálja. Honnan is gondolhatták volna, hogy Karcsi azon a reggelen ünnepélyesre pödört bajusszal és tűlevéllel kifésült farkincával elindult lánynézőbe.

És hogy mi lesz a történet vége? Azt bizony csak az látja meg, aki a következő tavaszon felgyalogol a tisztásra meglesni, hogy Lilike és Karcsi hogyan tanítják a mókuscsemetéket faágon tornázni.

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. 63 éves "friss nyugdíjas" vagyok, korábban egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az…