– A következőt! – kiabálta az ügyintéző – 1497-es sorszám!

Senki nem kászálódott, pedig a hivatal váróterme roskadásig tele volt, csak az elektromos hívórendszer nem működött szokás szerint, így a hangerő kellett, hogy betöltse a teret és megteremtse a rendet a megszeppent, papíron osztott sorszám szorongatók között.

– A váróban sincs senki? ­– kérdezte a terjedelmes asszonyság a biztonsági őrtől, aki hol egyik, hol másik lábára állt, hogy azáltal is érezze, hogy történik valami. Az őr kapott az alkalmon, körbe kell, járja az épület földszintjét, hogy megtalálja a jelenleg eltűnt 1497-es versenyzőt.

A két nagyobb és egy kisebb helyiségből álló földszintet csak egy-egy üvegajtó választotta el egymástól, és hívószám kijelző mindenhol lett volna, de most sötéten pihent.

Egyszer csak előlépett szinte a semmiből egy kissé elvarázsolt figura, aki azt állította, hogy ő kapta a bejáratnál azt a bizonyos 1497-est. Haja őszes volt és egészen rövidre nyírt, így csak még feltűnőbb volt, hogy erősen megkopaszodott. Meghatározhatatlan korú, de mindenképpen a legidősebb generációhoz tartozó, akinek ábrázatához képest fiatalos és ruganyos volt a mozgása. Ruházata viszont egyáltalán nem illett a helyszínhez. Igencsak kitűnt ebben a fehér, vékony ruházatban. Mint a szórakozott professzor, aki csak kiugrott valahova két műtét között.

– Akkor siessen, nem sokáig várnak, aztán jöhet a következő, és a maga kérelmét pedig indoklás nélkül elutasítják!

– Az sem lenne olyan nagy baj! – válaszolta az illető, de mégis engedelmesen követni kezdte a biztonsági őrt a megfelelő ablakhoz.

– Maga a 1497-es? Nem hallotta, hogy háromszor kiabáltam? Mi a kérelme? – hadarta aznap valószínűleg ötvenötödször a hatalmas asszonyság, valószínűtlenül billegő sárga arany fülbevalóval a fülében.

– Nekem nincsen kérelmem. Csak szeretnék egy korábbi indítványt visszavonni.

– Nem úgy van az! Egy kérelmet nem lehet csak úgy visszavonni, nyomós okok kellenek hozzá! Nem dolgoztatjuk feleslegesen a hivatalt, kérem! – harsant fel az asszonyság, mire a fülön függők ütemes táncba kezdtek.

– Az indokom az, hogy már meghaltam, így idejétmúlt a kérésem – mondta az öregúr a legnagyobb tárgyilagossággal.

– És van erről valami hivatalos igazolása? A halotti anyakönyvi kivonat megfelel – váltott segítőkészre az asszonyság.

– Sajnos nem tudtam átvenni a postámat, úgyhogy nincsen – mondta az ügyfél bűnbánó arccal.

– Ebben az esetben el tudjuk még fogadni a közjegyző előtt tett nyilatkozatot is, kérem, hogy fáradjon el oda! – próbálta az ügyet gyorsan lezárni a hivatali alkalmazott.

– Már próbáltam, de azt mondták, hogy mivel nem vagyok cselekvőképes, bajos lesz. Kellene két tanú, aki igazolná, hogy teljesen beszámítható vagyok.

– Nahát akkor, megvan a  megoldás! Keres két tanút, akik igazolják, hogy beszámítható. Elfárad a közjegyzőhöz, majd az igazolással visszajön hozzánk a következő ügyfélfogadáskor. És mi volt a kérelme, amit vissza szeretne vonni?

– Az öregségi nyugdíjam megállapítását. Ugyanis már bizonyos, hogy nem fogom betölteni a nyolcvanéves korhatárt.

– Erre sajnos nem lesz jó ez az igazolás, jövőbeli esemény alapján nem tudunk kiadni semmilyen dokumentumot. Ehhez már orvosi igazolás is kell – oktatta ki a méltóságteljes urat az asszonyság.

– Nincs bizonytalan jövőbeli esemény, már meghaltam. Múlt hét kedden történt. Elhiheti, hogy nem keverem össze semmivel – replikázott türelmesen az úr.

– És mikor lenne nyolcvan? – próbált az alkalmazott valami fogódzót találni.

– Augusztusban – válaszolta az öregúr illedelmesen.

– Akkor arról hozzon orvosi igazolást, hogy várhatóan augusztusban már nem lesz élő. Talán ezt elfogadja a vezetésünk. De ne felejtse a közjegyzői okiratot sem!

– És mi történik, ha egyszerűen csak nem csinálok semmit? – kérdezte reménykedve az úr – hátha az megoldás.

– Szó sincs róla, a nyugdíj az nyugdíj, és mi megbecsüljük társadalmunk egy életet ledolgozó tagjait. A folyósítást minden esetben megkezdjük. Ha kiderül, hogy jogtalanul vették igénybe, kamatostul vissza kell fizetnie egy összegben, a várható eljárási költségekkel együtt. Szóval ezt az utat nem ajánlom.

Az öregúr jól nevelten búcsút vett, szedte a sátorfáját, és elindult, hátha tud valahol egy orvosi igazolást szerezni.

Az ajtóban ácsorgó biztonsági őr kikísérte az urat, és próbált valami biztatót mondani neki.

– Ha legközelebb nem akarja ezt a tortúrát, foglaljon előre időpontot. Aki nem sorszámmal érkezik, azzal mindig megértőbbek.

Bereczk Imola az Irodalmi Rádió szerzője. Beszéljenek a műveim helyettem!