Nem telt el még három nap sem azóta, mikor a kis Tomi a tanári szoba ajtaja előtt találta magát, megszeppenve, kissé összeverve, ahogy az mostanság elég gyakran előfordult. Lehajtott fejjel, ujjait összekulcsolva a gondolataiba révedt, kereste a megfelelő szavakat, és az alkalmat. Kezét felemelte, majd visszahúzta. S megint, és újra, bátorságot próbált meríteni magából. Ökle mind ahányszor megállt az ajtó előtt egy centivel, mielőtt véletlenül hozzáérhetett volna. Nem is igazán tudta, és nem is értette, hogy ő mit is akar pontosan, s hogy ez egyáltalában hogyan javíthatna a helyzetén, de saját érdekében cselekednie kellett, még ha nem is remélhetett igazán bárkitől is segítséget. Se diáktól, se tanártól, ahogy bármelyik szülőjétől sem. Meg is lepődött, mikor szám szerint a huszonnyolcadik kudarccal végződő kísérletére Kálmán tanár úr az arcába vágta az igazgatói ajtaját.

Dühödten förmedt rá, mire kilöttyintette a méregdrága Black Ivory kávéját, amit a remegős kezével szorongatott. Valamit hebegve-habogva elmormolt a bajsza alatt, hogy az édesanyja így, meg hogy mennyire neveletlen minden kölyök manapság, bezzeg az ő idejében a tanárok még kézzel verték beléjük az értelmet. Manapság már a tanárt róják meg, ha a diákokra véletlenül egy rossz szót mernek szólni. Vagy közvetlenül a szülők jönnek el meglincselni őket, hogy számon kérjék rajtuk a gyermekük magatartásból és szorgalomból kapott egyeseit és ketteseit. De most inkább takarodjon azonnal egy takarítóért, hogy feltörölje ezt a mocskot, mert úgy fog ragadni, mint az izzadságtól nedves póló nyár közepi kánikulában, ő pedig nagyon nem szereti az igénytelen embereket. Ezért hord ő is mindig az aktuális divatnak megfelelő rövid ujjas kockás inget, betűrve a trapézfarmerjába, amit már a ’80-as évek végén sem lehetett különösebben vonzónak tekinteni, nemhogy a 2010-es évek derekán.

Nem tudva, hogy mi volna helyes, vagy inkább a szituáció kellemetlenségétől megszeppenve, Tomi inkább a termek felé vette az irányt, persze előtte még pár szóban szabadkozott, hogy igen is el fog menni, azonban előbb még máshol van dolga. De mindenképp elmegy szólni, azonban az épületnek pont az ellenkező felébe kell sietnie. Hisz a tanár úr is jól tudja, nemsokára becsöngetnek. Már óra ’51 van. Igaz is, a tankönyvei, kiáltott fel, azokért kell elmennie, mert kölcsönadta valakinek. A Kisegérnek, akit a tanár úr előtt azért mégsem hívott úgy, ahogy általában, hanem Sacinak.

A Kisegér osztálya a szertárakon túl volt, két folyosóval odébb, mint Tomiéké, a tornaterem mellett, fenn az emeleten, ahonnan jó belátás nyílt a kosárpályára. Onnan lesték a hatodikos lányok minden nap, a nagyobb fiúk délutáni kosáredzéseit. Apróra méretezett üvegablakokon keresztül. Most üres volt. A pálya, meg az ablakok is. A lányok a padokon ültek. Köztük a Kisegér. Drecsényi tanár úrról beszélgettek, hogy mennyire jóképű és kedves ember, tesiórán is külön figyelmet szentelt a lányoknak. Igazán sokat törődött velük, és a testi fejlődésükkel, így nem igazán értették, miért is tette ki a szűrét múlt héten a diri. Biztos megbolondult. Hisz mi más oka volna, ha nem az, hogy végérvényesen megháborodott az izgató úr. Mire az egyik lány azt mondta, hogy úgy hallotta, Drecsényi néhanapján hátravitte Marcsi nénit a sportszertárba takarítani. Tanítás közben. És után. Meg néha előtte is. Ez a kis affér odáig eszkalálódott, hogy mikor kiderült, maga a férje jött be számon kérni rajta, hogy miért is kell neki mostanság otthon állandóan egyedül törülgetnie a port. Hogy van ez, bezzeg a Drecsényinek ilyen jó kedélyűen besegít a mocskos ügyleteibe. Pedig otthon is volna mit rendbe tenni. Erre Drecsényi a védelmére sietett, ami azzal végződött, hogy mentővel mehetett föl az sfl-re. De hát ki olyan bolond, hogy számon kérje a feleségét, hogy jobb szeret egy szertárban takarítani, mint a saját lakásában? Mindenesetre furcsa szitu, gondolták a lányok. A Kisegér a szoknyája szélét fodrozgatta, és azon merengett, hogy ezek a lányok még semmit sem értenek a világból. Bezzeg ő, már megérte a korai felvilágosodást.

– Kisegér! – ahogy meglátták Tomit, mindahányan voltak, szétrebbentek a lányok. Sacit kivéve.

– Ne szólíts így a többiek előtt. Még azt fogják hinni, hogy barátok vagyunk, Pasztell Nyuszi.

– Miért? Azok vagyunk, nem?

– Nem úgy. Mint a szerelmesek – elvörösödtek a fülei, ahogy az utolsó szó elhagyta a száját.

– Nekem mindegy. A könyveimért jöttem.

– Otthon felejtettem mindet. Ez amolyan női szeszély, tudod – balra billentette a fejét, majd felnézett rá.

– Női szeszély a… Benned aztán nem lehet megbízni – sarkon fordult. – Akkor délután.

– Várj Pasztell Nyuszi. Láttam a videót – Tomi megtorpant egy pillanatra. – A lányok azt mondták, hogy már az alsósokhoz is eljutott. Nemsokára a tanárok is tudni fognak róla.

– Mintha érdekelne.

– Azért mégiscsak számít valamit.

– Neki talán igen. Kösz a semmit – intett, és otthagyta Sacit. A lány még utána nézett, az ujjperceit tördelte, és azon töprengett, ezt a majmot meg mi lelhette így hirtelen. Sohasem volt lobbanékony természetű, még kevésbé magabiztos alkat. Most mégis úgy viselkedett, mintha száz hegyet is meg tudna mozgatni egy pillantás alatt. Más is megbújhat az avar alatt. Talán segítenie kellene neki. Valahogyan.

 

– Töröld le – tenyérrel csapott Tomi egykori öl barátja asztalára, hogy a hanghatás hierarchikus pozícióját egy pillanatra megemelje. Tárgyalóképes partnerré váljon az osztály kedvencének a szemében.

– Sírni jöttél hozzám? Vagy a pelenkádat nem tudod egymagad lecserélni?

– Laci, töröld le a videót.

– Neked László király. Alávaló söpredék.

– Nem mondom még egyszer.

– Miért, mi lesz? Újra összehugyozod magad az egész osztály előtt? Vagy azt szeretnéd, hogy megint összeverjelek a Kolosszeumban? – Karjait keresztbevetette, és hintázni kezdett a székkel. Egyik lábával a pad sarkán nyomta az ütemet. – Hányszor is történt már meg? Nehéz fejben tartani ezeket a haszontalan számokat – jobb kezét homlokához emelte, hüvelykujjával az orrnyergét vakargatta, addig is, még fél sanda szemmel sem tekintett Tomira. Ezért következett be az, ami ezután visszafordíthatatlanul bekövetkezett. Tomi megragadta a rugózó bokát, és egyszerre fölfelé és hátrafele taszította azt, amitől Laci nekiesett a mögötte magasodó polcoknak. Borulás közben megfejelte a legalsó polc sarkát.

– Te megőrültél? – visította. – Nyomorék – tarkójába élesen vágott a fájdalom. Vagy fél percig vergődött a levert könyvek és a felborult székek között.

– Töröld le a videót!

– Még van képed. Ezért még kapni fogsz. Hallod? – ütésre emelte bal kezét, azonban ahogy nekiesett volna Tominak, elveszítette egyensúlyát, és ráborult padjára. A tanár ekkor lépett be az osztályba.

– Mi folyik itt? – Boros tanár úr nagyokat pislogott a hatdioptriás szemüvege mögött.

– Vér! – sikoltott fel az egyik lány.

– A Tomi – mondták egyszerre – összeverte a Lacit. Tiszta elmebeteg.

Boros tanár úr lecsapta könyveit az asztalra, majd a tett színhelyére sietett. Laci eszméleténél volt, és valóban vérzett a tarkója. Felszakadt a bőr, konstatálta a tanár úr a népes közönség kíváncsiskodó tekintetei közepette.

– Peti, kísérd le Lacit az orvosiba – a kerek gyerek, akit Petinek hívtak, átkarolta Lacit, vált válnak vetve vezette ki az ajtón

– Szóval, mi történt itt? – kérdezte Boros tanár úr, ahogy végignézett a körülötte tobzódó osztályközösségen. – Tomi?

– Rátámadt a Lacira. Tök erőszakos volt, meg minden. Ráborította az asztalt. Meg minden – mondta Ági.

– Meg azt üvöltötte, hogy „Megöllek, megöllek”, valahogy így – tette hozzá Kristóf, igyekezve igazát hitelesen előadni.

– Nekirontott, mint valami veszett majom. Pedig a Laci. A Laci mindig olyan kedves vele, meg mindenkivel. Tomi meg. Csak úgy nekiesett.

– Igen, a Lacit csak úgy összeverte – visszhangozta az osztály nagyobbik fele.

– Én, én… – Tomi nehezen találta a szavakat a vádlotti beszédéhez, egyszerűen nem volt hasonló helyzetekre felkészülve. A gyűlölködő tekintetek nyomása kipasszírozta belőle a maradék bátorságot is, amelyet azelőtt érzett, hogy székestül, mindenestül fejtetőre állította volna Lacit. De most nem tudta merre forduljon, mikor szembe kellett nézni a konzekvenciákkal. A szavak elfogytak, ahogy a levegő is.

– Takarodj az igazgatóiba!

Tomi engedelmeskedve a tanári jó tanácsnak, és az osztály kéjittas tekintetének, fejét inkább a padlónak szegezve, kivonult a teremből. Le a lépcsőn, át az aulán. Az igazgatói ajtaja elé érkezett. Boros tanár úr néhány intelemmel megillette az osztályt, hogy pontosan mit, és hol olvassanak el, amíg ő távol van. Meg, ha lehet, rakjanak rendet. De ne hangoskodjanak, mert jöhetnek ők is vele az igazgatóiba. Ezután otthagyta az osztálytermet. Tomi megint az igazgatói ajtaja előtt toporgott. A kölykök az ajtófélfa takarásából figyelték az eseményeket.

– Kopogj!

– Én nem…

– Azt mondtam, kopogj!

– De én, csak – kikúszott egy-két könnycsepp, ahogy szabadkozni próbált. – Nem csináltam semmi rosszat – egy vérverejtékes, de nem éppen atyai pofon zavarta meg kései védőbeszédének nyitósorait. Valaki az osztályból felnevetett. A tanár úr hátranézett, majd kopogás nélkül kinyitotta az ajtót, és betaszajtotta Tomit maga előtt.

 

 

Egy igazgatói intő. Ennyi jutott neki. Meg a hírverés, amit már az alsósok is kívülről fújtak. Mintha a videó már nem is létezett volna, de mégis ott keringett valahol a neten. Ezek a dolgok nem tűnnek el, nem osztódnak, nem merülnek a feledés homályába. Inkább szignifikánsan összeadódnak, és tovább eszkalálják a negatív személyi kultuszt, amit a közösség egyetlen kölyök köré szervezett. Miért is ne tennék meg, ha tudják, hogy ha más nem áll a kör közepén, talán holnap ők kerülnek oda. Hulljon a férgese, itt farkastörvények uralkodnak.

Az iskola környezete egy csapásra megváltozott, a kultusznak egy másik arca is megjelent. Laci. Őt az egekbe magasztalták, hősként üdvözölték a diákok között. Plakátokat, és kiadványokat terjesztettek kézről-kézre. Ott voltak a neten. Laci hősi tevékenységét magasztalták, a diákokért tett számtalan cselekedeteit. Az iskolán belül kivívott szabadságot. Éjjel-nappal azért dolgozott, hogy a tanulók királyává válhasson. Ami végül is összejött neki, de nagyban szüksége volt hozzá Tomi kezdetleges asszisztenciájának, és az utolsó cseppnek, ami összetörte egykori barátságuk poharát. Most mégis megsemmisítőleg, lejárató kampányt indítottak Tomi ellen. Annyi mindent hazudtak össze Tomiról, és annyi mindent hazudtak össze Laciról, hogy azzal a hazugságmennyiséggel már Dunát lehetett volna rekeszteni. Kezdetben jól megfogalmazott, hitelesnek mondható forrásból igyekeztek pletykákat összefabrikálni. Ahogy terjedtek a hírek, úgy bomlott elemeire minden egyes történet. Nem a mondandó volt a lényeg. Gyűlölettel és áhítattal teltek meg a sorok, amik lassan szavakra bomlottak. A szavakból betűk maradtak. Miután a betűket is eltörölték, nem maradt más, mint a két érzés. Amit csupán tudni. Nem érteni kell. Látni, hogy kit lehet, és kit nem. Vagyis. Kit kell, és kit nem.

 

 

Saci a tornafolyosó padjainak egyikén ült, keresztbe vetett lábakkal, a körmeit piszkálta éppen. Egy darabot harapott le abból, ami szemtelenül ágaskodott kifele a körömágya széléből. Szemei balra tévedtek. Megérezte Tomi közeledését.

– Tudtam, hogy erre fogsz jönni. Mit fogsz csinálni? – Tomi tudomást se véve viharzott el a Saci mellett. – Hé! Állj már meg egy pillanatra. – elrugaszkodott a padtól, hogy Tomi után tudjon szaladni, de a fiú már pár méter után megtorpant.

– Minek?

– Össze akarod veretni magad? Ha Laci nem teszi meg, akkor a többi bunkó biztos elvégzi helyette.

– Van más választásom?

– Szüleidnek elmondtad? Talán tudnának segíteni. Átíratnának egy másik iskolába, vagy…

– És mi lesz akkor? Mi fog történni szerinted? Elmondom. Ugyan az lesz, mint itt. Szerinted nem gondoltam már eleget erre? Semmi nem fog változni, ott is utálni fognak azért, aki vagyok. Ahogy itt is. Ott is ellenség leszek. Ahogy itt is az vagyok. Célpont az osztálytársaim szemében. Egy különc kis patkány. Vetni való féreg. Ott rúgnak belém, ahol csak érnek. Szerinted nincs már ebből elegem? De. Igazán elegem van. Elegem van magamból, meg úgy az egész életből egyaránt. Azt se bánnám, ha most egyszer és utoljára jól belevernék a fejemet a betonba. Legalább nem kellene másnap újra felkelnem, hogy milliomodszorra is megtapasztaljam azt a poklot, amit ez az iskola jelent számomra.

– Ne mond ezt – Saci küszködött a szavakkal. Sokként érte ez a vallomás.

– A tanárok is behunyják inkább a szemüket, elsiklanak a komolyabb „diákcsínyek” fölött. Én akkor mit is tehetnék? Legjobban azzal járok, ha megszabadítom magam. Legalább az ellenem táplált ellenérzések, a gyűlölet. Eltűnik mind. Vagy viseljem tovább a megvetés vánkosát? Ha én elmegyek, másik marha lép majd a helyembe. Helyes döntés e részemről, hogy a halálba meneküljek, és ezzel mások halálát kiváltsam? Nem tudom, és nem is akarok ezen tovább gondolkodni. Nem érdekel. Úgyse szeret már senki, és én se szeretek senkit igazán.

– Én szeretlek.

– Tényleg? – vetette oda flegmán. – Akkor jobb lesz, ha most azonnal elfelejtesz, és lekopsz végre. Rohadt idegesítő vagy, de tényleg. A piszlicsáré bajaiddal, szenvtelen viselkedéseddel. Azzal az irritáló nemtörődömségeddel. Gondtalan neked az élet, mi? Milyen érzés a másik oldalon lenni? Mond meg kérlek, miért is tapadsz hozzám ilyen irritálóan? Hogy újabb és újabb nevetséges történetekkel etethessed a barátnőidet? Mindketten tudjuk, hogy ami kettőnk közt van, az egy nagy hazugság. Szóval most már kopjál le inkább. Jobban járunk mindketten, hidd el.

Saciból kibuktak a könnyek. Teste egészében remegett, arca igazán elvörösödött. Megfordult, és egy szót sem szólva elfutott. Tomi szíve mélyén kissé megbánta szavait, próbált után szólni, de egy szerencsétlen „hé”-n kívül nem tudott mást mondani. Eltűnt a hatodikos lányok sorai között.

 

 

A szabályok egyszerűek. A küzdelem addig tart, amíg az egyik fél fel nem adja a harcot. Kivétel nincs. Lányoknak a bunyó tabu. Az udvaron lévő faház mögött folytak a viadalok. Negyed kör alakú domboldalban foglalt helyet a Kolosszeum. – Halál a buzeránsra! Halál a buzeránsra! – óbégattak egyre hangosabban a diákok. Ütés ütést, rúgás rúgást ért. Minden egyes találatot hatalmas ováció követett. A felsősök a falécekkel burkolt falakat verték, így adva a ritmust a csata alá, hol felfokozva, hol alább véve az ütemszámot. – Mocskos buzi! Mocskos buzi! – váltott rigmust a közönség. Ebben a kis körben mindahányan vérrészegségtől megvadult majmokká fejlődtek vissza. Egyre erőteljesebben csapkodták az ötödikesek a ház falát, mikor Tomi újra földre került. Vagy negyed órája folyhatott a küzdelem.

– Miért állsz ki ellenem még mindig? De tényleg? – gyakorlott ugrásokkal szökkent jobbra-balra, karjait lazán lengette maga mellett. – Hányszor is? Áh, ki tartja számon?

Tomi véreset köpött. Laci, előző ütésével kitörte tépőfogai egyikét. Letörölte szája szélén futó nyálpatakot. Remegő karjaival támaszt keresett. Hörgött, prüszkölt. Majd újra köpött.

– Kelj fel, vagy add fel. Még a közönség megsajnál a kellemetlen agonizálásodban. Tudod, hogy azt azért nem kéne. Ők a vérünkre szomjaznak, nem a könnyeinkre.

A közönség felmorajlott.

– Látod? – Laci lassan közelebb lépett. Tomi a hányingerével küszködött. – Ez az aréna. Azért lett létrehozva, hogy MI mind levezethessük a bennünk felgyülemlett feszültséget. Amit ez az iskola, sőt ez az egész világ okoz nekünk. Nem holmi játszótér. Itt magunk lehetünk. Kifejezhetjük az érzéseinket az ökleinken keresztül. Ahogy a nagyapáink és dédapáink tették valamikor.

Tomi hörgött még egy nagyot.

– Add fel, rendben? Mára elég volt. Nem szabad túletetni a plebszet. Holnap is folytathatjuk a játékot, ha akarod.

– Nem – megint megtörülte a szája szélét. – Nem tűröm tovább a megaláztatást.

– Hogy mi? – ahogy kimondhatta volna, Tomi már a jobb lábába kapaszkodott, összevérezve nadrágja szárát. Próbálta lerázni magáról, de Tomi nem engedett. Mintha az élete múlott volna rajta.

A közönség egyöntetűen hurrogni kezdett.

– Nem tűröd, most mégis megalázkodsz előttem. Azt szeretnéd, hogy a földbe tapossalak?

– Nyerni fogok. Így vagy úgy. De legyőzlek – minden megmaradt erejével Laci lábát szorította.

– Azzal, hogy összevérezel? Add már fel, de tényleg. Kezd kínossá válni, ahogy a lábamat ölelgeted – söprő mozdulatokkal igyekezett lerázni magáról, de sehogy sem sikerült. Tomi összekuporodott előtte, olyanná vált, mint a szikla, amibe az Excalibur ragadt. Erre Laci elkezdte ököllel ütlegelni, hátha enged a szorításból, de nem engedett. – Add fel végre, a rohadt életbe. Nem akarom, hogy így érjen véget.

– Nem érdekel – erősködött Tomi.

– Nem érdekel, hogy nem érdekel. Csak add fel! – Laci felemelte bal lábát, majd újra és újra oldalba rúgta Tomit, hátha ez végre eresztésre készteti. A bordái alatt. Valóban engedett a fájdalomtól. Megrepedhetett valami odabenn. Oldalra borult. – Ennyit! Ne többet! – győztes dicsőségével járta Laci körbe a küzdőteret, csupán épphogy ő nem érezte ezt valódi diadalnak, míg a tömeg őrjöngött felette. Tomi összekuporodva feküdt a földön, halkan nyöszörgött az oldalába nyilalló, szúró fájdalomtól. – Add fel. Vége van. Érted? – de Tomi nem válaszolt, csak szűkölt, ahogy a kivert kutyák szoktak segítségért könyörögni. – Hallasz te engem? – de már nem hallotta. – Figyelj – de már nem figyelt. – Ha nem akarod, nem kell tovább csinálnunk. Na. Csak mond ki a varázsszavakat. Ne akard, hogy még egyszer beléd rúgjak. Lehet, nekem jobban fájna, mint neked.

A közönség hangos nevetésben csattant fel.

– Kussoljatok! – a tömeg elhallgatott. – Hé, Tomi. Haver. Mi van már? Legyen, ha ennyire akarod a győzelmet. Megkaphatod. Jó? Tessék. Nekem már úgyis elegem volt ebből az egészből. Ennyi. Kész. Feladom. Remélem, most már örülsz. De ez semmi, ahhoz képest, hogy hányszor vertem ki a szuszt belőled. Szóval ne szálljon a fejedbe ez az egy.

A közönség újfent felmordult.

– Még köszönetet sem tudsz mondani? Ekkora önelégültséggel tölt el a győzelem? Bassza meg, mondj már valamit. Kérlek!

– Tanárok jönnek! Valaki biztos beköphetett. – kiáltott fel az egyik srác, a tömeg úgy rebbent szét, mint verebek a szántásról. Ki-ki merre látott, úgy menekült.

– Ne csináld ezt velem Tomi. Hé! – Laci kihasználva a fejetlenséget, letérdelve odakúszott a földön kuporodó, mozdulatlan testhez. Rátette a kezét, a vállánál fogva rázogatta. Arccal felfelé fordította. De semmi. Nem rezzentek a vérben úszó, duzzadt ajkak. A tüdő sem emelkedett, a szív sem dobogott többé. Üres volt a test, mint hajnal derekán a parkolóházak küszöbe. Se ki, se be. Már nem megy senki.

 

 

A temetésen ott volt mindenki, szülők, rokonok, az osztály és a tanári kar. Természetesen Saci is. Sajnálatukat és részvételüket fejezték ki a család számára, ki-ki a maga módján. Majd rózsát dobtak a koporsóra. Elföldelték, és mindenki ment a maga dolgára. Valahol még most is ott van. Vagy lesz valaki. Ha az emberek el is feledtek egy napon sírhelyeket látogatni.