Szolnoki Irma

Várakozás

 

Szeretet. Az utolsó gyertya az adventi koszorún. A várakozás, a közelgő eljövetel. Lassan éledni kezd bennem az ünnepvárás hangulata. Nem gondolok járványra, karanténra, a világ bajára. Várakozom!

Leülök a számítógép elé, kezdődik az istentisztelet. Online a járvány miatt. Az üres templom, szomorú, de nem riaszt, boldog vagyok, hogy a modern technika és a hívő lelkek leleményességének segítségével, gondolatban ott ülök. Valami szorongó érzés kerít hatalmába, ahogy a lelkész beszélni kezd. Becsukom a szemem. Képzeletemben ott állok a templomban, azon a régi karácsonyon, az Úr asztala mellett, hófehér ruhácskában, megszeppent kislányként és énekelek. Köröttem sok ember, de én csak egyre figyelek, egy kislányra, aki ott áll mellettem és fogja a kezem. Együtt éneklünk, de én mindig sietek, s ő megszorítja olyankor az ujjaimat, így diktálja nekem a pontos ütemet. Mennyi szeretettel tűrte és javította rakoncátlan ritmusomat. Hitt bennem és segített, hogy a gyülekezet ebből semmit se vegyen észre.

–  Dicsérjük az Urat a 301. énekkel – hallom a lelkész hangát, és megszólal az ismerős dallam egy furulyaszólón, azt követően hangzik fel az ének. Áhítattal, inkább csak suttogom a szép sorokat, amikor szíven üt egy hang, úgy érzem, mintha a barátnőm lenne mellettem. Hallom tisztán csengő hangját, érzem az ujjai határozott szorítását: „Ne siess, lassabban, olyan szép ez a dallam”. Hallom! Tényleg hallom! Kinyitom a szemem és ő ott áll, negyedmagával énekel. Szája előtt maszk az előírások miatt, de hallom minden szavát, csengő hangját. Könnyezem, boldog vagyok. Múlt és jelen kering bennem, meghatottan, áhítattal dúdolom: „Az új világosság jelenék…” Szeretet és béke lengi be a szobát, igaz várakozás a közelgő eljövetel napjára! Régi karácsonyok illata, elhunyt szeretteim arca villan elém a múltból, amikor még minden szép és jó volt, s hittem, így is marad.

Lelkesen megyek a konyhába, a bejgli tésztájának összeállításához készülődöm. Leemelem a polcról a szakácskönyvet. Az ötvenvalahány közül, azt az egyet. Mindig ugyanazt, azt a salátává rongyolódott, millió kis cetlivel telerakott, lassan lapjaira széteső receptkönyvet. Negyvennégy éve abból dolgozom, azt a bejglit készítem. Soha mással nem próbálkozom. Anyámtól és öcsémtől kaptam a könyvet, amikor a nászútról hazatérve, elkezdtem férjemmel a közös életünket. Csodálkoztam. Miért vett nekem Anyu szakácskönyvet? Megtanított már minden alapot, amit a főzéshez tudnom kell. Rendszeresen készítettem én is ételeket. Ha nem ért rá, ha más sürgős dolga volt, könnyedén ugrottam be helyette a konyhai teendőket elvégezni. Amikor apám halála után sorra jöttek a rokonok, vigasztaló szavakkal segíteni anyámat, akkor is én főztem és megálltam a helyem.

Emlékszem, ültünk a karácsonyfa mellett, a szívünk tele volt keserűséggel, mert hiányzott Apu. Fájó szívünket mégis a remény töltötte be, mert ott ült mellettem a férjem. Támasza lehet anyámnak, jó barátja és segítője öcsém gondjainak, kiút a gyászból, egy vidámabb jövő felé. Szórakozottam nyitottam ki az ajándékomat. Szakácskönyv! Pelle Józsefné receptjeivel.

– Ebből főzzek? – kérdeztem kicsit csalódottan, Nekem az volt a jó, amit anyámtól tanultam. Fellapoztam és az első oldalon, ott volt az ajánlás, anyám egyedi, kacskaringós, öcsém iskolás betűivel:

„Haladj a korral, forgasd gyakran!
Karácsony 1976
Anyu és Öcsi”

Az első bejglimet a könyv szerint sütöttem. Finom volt, bevált a recept. Abból készült a következő, és az azt követő, éveken át. Volt sok más szakácskönyvem is, de amikor a karácsony közelgett, a várakozás ünnepélyességében, nem vitt rá a lélek, hogy más könyvből keressek receptet.

Ma sincs másképp. Kinyitom a könyvet és elolvasom azt a pár sort az első oldalon. Alig bírom tartani, nehogy kicsússzon a kezemből, nehogy szétszóródjanak a rongyossá használódott lapok, a levesek, húsok, főzelékek, sütik receptjei. Nem süthetek más receptet, a lelkem nem engedi. Alig várom, hogy érezzem azt az ízt, azt az illatot, ami azokat a szép karácsonyokat ölelte egybe, amikor még velünk lehettek a szeretteink.

 

Gödöllő, 2020. december 20.

 

Szolnoki Irma az Irodalmi Rádió szerzője. Azaz Kovács Sándorné. 1955-ben születtem, Gödöllőn. Itt élek férjemmel és két fiammal.…