Pompás ruhában bálteremben röpködhetne,
ha a társasági tánchoz lenne most kedve.
Korabeli kanapé egyedi zugában,
meghúzódik szeretett hercegére várva.
Párok, magányosak sétálnak a teremben,
nem tarja magához illőnek egyiket sem.
Hiába a pompa, a feltűnő fellépés,
a szíve csak ő érte eped, nincs tévedés.
Urak bókolnak neki jöttükben-mentükben,
a szeme se rebben a közeledésükben.
Képzelete munkálkodik: – Vajon hol járhat?
Elfeledett, vagy esetleg már mást imádhat?
A táncparkett körében felcsendül a zene,
vigadni vágyó fiatalokkal van tele.
Epedő szíve magas pulzus számon dobog,
Meggyűlt könnye, ha nem figyel, azonnal csorog.
Nyugtalanság szövi át a szenvedő lelkét.
Meglehet, hogy őt végleg el is felejtették?
Mikor türelmének épp csurran végső cseppje,
szerető szerelme lábához térdepel le.