Hosszú álomból ébredt az ezerkarú óriás.

Ébresztője meleg napfény, s belső órája,

mely rendszeresen jelzi,

ha itt az idő a változásra.

 

Megint újrakezdődik minden,

szinte érzi a zsigereiben.

Ahogy vastag derekától vékony ujjáig

az élet ismét feltámad benne.

 

Gyökerével lágyan tapogatja

a talaj üde forrását,

felszívja belőle a tápláló nedvet,

melyből rügyet nevelhet.

 

Közben visszanéz elmúlt esztendőkre,

az idő alaposan megtépázta.

Eső verte, nap égette, szél borotválta,

ám ez kedvét mégse szegte.

 

Büszkén vívta az élet csatáit,

vállalta az áldozatot, viselte a terhet,,

Mitől csak erősebb lett, s példáján okulva

utódaiból új bölcseket nevelhet.

 

Kik ugyan burokban nőnek fel,

külön bölcsőben ringnak,

mert mindegyikre más út vár,

mégis egy anyától származnak.

 

A kert bölcs asszonya az óriás diófa,

Lombpalástja védi az ártatlan lényeket,

Magja táplál, levele gyógyít erőtlent,

Testével óv, ha tombol a természet.

 

De az ő ideje is lejár egyszer,

Helyét átveszi az új nemzedék,

A tudása javát már átadta,

S nem sajnálja feladni életét.

 

Mert tudja, génjei tovább élnek,

az új hajtásokból erős fák születnek.

Gyermekei nem hoznak rá szégyent,

Szolgálják az embert, s az életet.

 

Ő maga is ad még újat.

Testéből kényelmes bútorokat,

Mik balzsamozottan őrzik titkát

S az évszázadokat tovább szolgálják.

 

S ha másra már nem lesz jó,

Meleget lehelnek vele fázós lelkekre

Testét elemészti a kandalló tüze,

Csak pora emlékeztet még az életre.

 

Hamuját szétszórják szülőföldjén,

Mitől az termékenyebb lesz.

Az enyészet nem vette el szíverejét,

Porából táplálja az új nemzedéket.

(2019 ősz)

 

L. M. Linda az Irodalmi Rádió szerzője. A jászság legkisebb településének, Jásziványnak könyvtárosa vagyok több mint tíz éve.…