Amy egész éjszaka kereste a helyét a lakásában. Éjszaka tíz felé közelített az óra mutatója, és másnap egy fontos prezentációt kellett elkészítenie az épületek struktúrájának kielemzéséből, de nem bírt a munkára gondolni. Először a konyhában ülve próbálta összeszedni a gondolatait egy forrón gőzölgő kávé felett a fehér márvány színű bútorok között. Hosszú ideig csak könyökével támasztva az asztalt meredt maga elé. Nem bírt úrrá lenni az érzésen, ami magával ragadta a férfival való találkozás után. Az előtte fekvő papíron a számok, és összefüggések logikus tengerén át nem látta át a saját, kidolgozott anyagát. Egyedül a férfi, a megjelenése, a szavai…vagyis sokkal inkább a hangsúlyozása, és a mondatai mögött rejlő érzések jártak most a nő fejében. Felállt, összehajtotta gondosan a dossziét és a táskájába helyezte. Nemrég fürdött, és még a vizes haját törülgette, útban a háló felé, majd szép egyenesen ráhelyezte a törülközőt a ruhaszárítóra. Egyetlen ránc nélkül, minden oldalát párhuzamosan végig simítva, ahogyan kell. Az ágyra nézett, de elképzelhetetlennek tartotta, hogy ha befekszik, akkor el is tud aludni, ezért elhúzta az üvegajtót és kilépett a teraszra. A nyár kellemesen füstös levegője vette puhán körül a testét. A korlátnak támaszkodott és lenézett a kertes házakra, és az autók mozgó fényfoltjaira, melyek, mint egy különösen feldíszített karácsonyfaként mutatták az éjszaka sötétjét, villogó izzókkal teletűzdelve.

-Az a férfi nem mondott semmi fontosat! Egyáltalán semmit, ami kizökkentené az életét, vagy felzaklatná azt! Azon kívül, hogy rá se nézett, mégis helyesen analizálta a nő öltözékét…de azt megfigyelhette már korábban is, anélkül, hogy észrevette volna, miközben ülőhelyet keresett magának. Igen, ez lesz a válasz! A racionalitás győz, mert sem látnokok, sem bármi furcsa természetű jelenségek nem léteznek!- gondolta a nő végig logikusan, és mintha egy kő gördült volna le a szívéről, kissé megnyugodva tért vissza a szobába és feküdt le az ágyba. Forgolódott egy darabig, míg megtalálta a kényelmes pózt. Arccal a teraszajtónak pihent a feje a párnán, a hold enyhe fényének tükrében látszódott minden arcvonása. Racionalitás. Ez kell a világnak, nem varázslók és kanos csavargók!-fejezte be a gondolatmenetet magában… de akkor mi volt az a könnycsepp, és mi volt az a sikoly?

 

Másnap délben Amy Becker a legnagyobb határozottságával adta elő a prezentációt, amit a tíz fős igazgatóság a sötétben ülve figyelt, és a kivetítőt vizslatták, olykor jegyzeteket vetve maguk elé. A nő rendkívül elégedetten távozott az irodából, és tudta, hogy pár napon belül kiderül, hogy elfogadják-e a terveket. Az ebédidő alkalmával megvásárolta a szokásos italát, és az étkező ajtajában megtorpanva ismét azon kapta magát, hogy egyetlen szabad helyre sincs kedve leülni, hogy a nála képzetlenebbekkel diskuráljon a lehetetlen terveikről, hisz úgyis leépítés lesz, kár összeismerkedni bárkivel is. A nő sarkon fordult, és arra gondolt, hogy ugyanott issza meg az ’’ebédet’’, ahol tegnap.

A hidegen verejtékező üveget szorítva haladt végig a zöldellő park mentén. Ismét látott szerelmeseket egymás nyálában úszva, ahogyan automatákból vásárolt szendvicseket majszoló irodistából is rengeteg volt. Nem messze tőlük pedig ott ült a férfi, a meleg ellenére is a bőrkabátjában, a pad szélén, a vele szemben álló épületre meredve, mint előző nap. Amyt különös érzés kerítette hatalmában, és habár merőben furcsának, sőt észszerűtlennek találta az ismétlődő találkozást, mégis célirányosan odament, mintha a lábai önálló életre keltek volna. Messziről megfigyelte az embert, aki most sem fordult felé. Amikor odaért, lassított, és most jelzés nélkül leült. Percekig ültek egymás mellett csöndben, mindössze a vizesüveg kupakjának letekerése okozott némi neszt, amikor a nő kortyolni kezdett.

-Szóval csak szénsavmentes vizet iszik!- mondta halkan a férfi.

-Parancsol?-kérdezett vissza Amy, bár pontosan hallotta a mondatot.

-Tudja, hogy mit mondtam, és az, hogy visszakérdez, jelzi, hogy beszélgetni akar velem!

-Miből gondolja?-kérdezett ismét a nő.

-Ma már visszafogottabb ruhát visel, és habár a tűsarkú cipőben még mindig ügyetlenül jár, azért ma is le akart nyűgözni valakit, remélem sikerült!- hangzott a válasz.

-Ha rám nézne, talán más lenne a véleménye, és nem akarok senkit lenyűgözni!- felelte a nő határozottan.

-Ezen a napon nem. Ma önmagát győzködi arról, hogy logikusan és észszerűen felépített élete halad a megszokott sínben. A gondolat, hogy magára erőlteti ezt, segít alkalmazkodni a leendő pozíciójához, és nem, nem kell magára néznem. Amit a szem lát az hazugság. Csak az érzés mond igazat!-fejezte be a férfi.

-Ma mindennap itt ül?- kérdezte Amy, miután megemésztette az imént hallottakat, és próbált úgy tenni, mintha nem is rá vonatkoztak volna a szavak.

-Nem az én döntésem!- felelte a férfi, le sem véve szemeit az épületről. Ezúttal a második emelet negyedik ablakát fürkészte. Szeme világa teljesen elmerült benne, és mintha csak szoborként létezett volna ezen a padon, csak a szemei mozogtak ide-oda.

-Valaki magára parancsolt, hogy itt üljön vagy mi a fene?-próbált lazítani a beszélgetés hangulatán Amy, majd az órájára nézett. Hamarosan vissza kellett indulnia. A férfi hallgatott, felsőteste lassan a nő felé kezdett fordulni, majd mintha meggondolta volna magát, visszafordult és figyelte tovább az ablakot.

-Rendben, hát akkor további jó hallgatást kívánok!- mondta Amy elköszönésképpen, majd felállt, és abban a pillanatban meghallotta a sikolyt, majd ugyanannak a nő üvöltését a szemközti házból. Hirtelen kapta vissza a fejét. Ez más hang volt, mint tegnap. Mélyebb és hosszabb. Hosszú másodpercekig tartott, majd üvegek törésének szilánkos hangja. Az ablak kitört, és egy fiatal lány próbált kimászni rajta, de valaki visszarántotta, és ezzel csend lett. Amy ijedten pillantott vissza a férfira, aki mozdulatlanul hunyta le a szemeit, majd pár másodperc múlva könnyesen nyitotta ki őket. A hajszálerek erőlködve festették pirosra a szemfehérjét, könnycseppeket gurítva végig a férfi borostáin. Az arca megviseltebbnek tűnt, mint előző nap. Hamarosan szirénázva rendőrkocsik érkeztek és némi tanakodás után berontottak a földszinti ajtón. Mindegyikük kezében fegyverrel futottak a második emeletre.

A nő döbbenten figyelte az eseményeket, majd észlelte, hogy a férfi lassan feláll pár perc múlva, és neki hátat fordítva ismét elindult az ellenkező irányba.

-Ki maga?- kiáltott utána Amy olyan kétségbeesett hangon, amiről nem is hitte, hogy ki tud ejteni. A férfi egy pillanatra megtorpant.

-Valaki, akit el kell felejtenie!- válaszolta, még mindig háttal a nőnek.

– Ki maga?-kérdezte most már üvöltve Amy, miközben látta, hogy hullaszállító ékezett, és zsákokkal a kezeikben beléptek a szemközti épületbe.

-Kérdezze a szobrot a park közepén!- mondta halkan a férfi és tovább indult.

Amy még hosszú ideig figyelte, ahogyan a barna bőrkabát eltűnik a bokrok és fák mögött, majd a magas házak hosszan nyújtózkodó árnyai alatt.

Üveges, kételkedő tekintettel tért vissza az irodába. Letette az asztalra az üveg vizet, és elmerengve figyelte az oldalán lassan legördülő cseppeket. Órákon át nem mozdult, csak kereste magában a logikus magyarázatokat…de egyet sem talált.

Zainkó András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írásnak e szakaszában jelenleg 31 éves vagyok és kopasz. Nincs ezen…