Fronti létemnek, nyűgét, keservét kinevetem vagy elsírom…
Ez az én hordozott keresztem, cipelem is… amíg, még bírom!
A szélvihar itt zúgva-bömbölve tombol egész éjszaka,
A lövészárokban beszélgetnénk, de elnyomja a szava.
Aknák csak úgy robbannak, ide nem hívta őket senki,
A katonák meg nagyon félnek, ezzel él itt mindenki.

Itt a fronton, nehéz az életem,
Mint egy vásárláskor a cekkerem.
De, míg abban szükséges dolgok vannak,
Itt félelem és halál betakarnak.

Itt a kanyarok, nem csak jobbra és balra vannak,
Majd elmesélik, akik itt életben maradtak.
Mind az úton, amiket itt biz’ be kell járni,
Az életért rohanunk, cikázva kell fázni.

Zakatoló élet-hullámvasút forog, csak körbe-körbe
Ha aknarobbanás van, repeszeső zúdul… bele fénybe.

Hullámvasút vaskerekei rozsdától nyikorogva,
Páros, többszörösen kerék, mi az életet darálja…
Repeszesőben állva kihunyhat az élet gyertyája.

Én itt is csak egy átlagos ember vagyok,
Repeszesőben remélem, nem maradok…
Remélem, apámnak él még a szép kis deres lova,
Ha hazaérek, én leszek örököse, hajtója.

Itt még a hóvihar sem mutatja a helyes utat
Én hazafelé mennék, de arra semmi nem mutat.
Nagy kanyarban nem akarnák kiesni a hullámvasútból,
Mennék én haza, szántani, vetni, nem úri huncutságból…

Vecsés, 2017. április 21. – Kustra Ferenc