Amy szinte egész éjjel ébren volt, és a teraszon ülve kortyolgatta azt a vörösbort, amit pár éve kapott egy céges bulin, és megesküdött a kollégáinak, hogy soha nem bontja majd fel, hogy vénasszonyként ránézve is azok a vidám pillanatok töltsék el, melyeket egykori kollégáival átélt. Ezen az estén azonban mégis dugóhúzót ragadott, és bár meggyűlt a baja a parafadugóval, de végül sikerült. Az üveg alján már alig lötyögött néhány korty, a nő pedig felemelte és pohár nélkül kiitta az utolsó cseppig. Ahogyan az éjszakába burkolódzó sötét házakat és néhány kivilágított ablakot figyelte, a férfival való beszélgetésein gondolkodott. Mi lett volna, ha mást kérdez, vagy felel neki, mi lett volna, ha olyan talpraesetten viselkedett volna, ahogyan az irodában is a munkatársai előtt. A férfi előtt minden tartását elvesztette, mintha meztelenül állna előtte. Ha kicsit tovább kérleli, vagy határozottabban kérdez talán tartalmasabb, és hosszabb beszélgetés lett volna. A nő továbbra is a sötétet bámulta, és a felhőket az égen, melyek lassan kúsztak a hold elé, másodpercekre tompítva, majd eltűntetve annak ezüstös színét.

Fejét a szék hátának döntve tartotta, majd elaludt. Álmában egy szobában járt, ahol nagyon rossz volt a levegő. A bútorok és a színek gyönyörűen pompáztak narancsszínű falakkal, fényes és tiszta bútorokkal, de a levegő mégis nehéz volt. Mintha valami szörnyűség utórezgéseit szívta volna magába a tüdeje. A reggeli kukásautó tolatásának sípolására riadt fel. Megdöbbenve ugrott fel hirtelen, hogy elkésik a munkából. A borosüveget maga mögött hagyva a szobába rohant, és az órájára nézett. Alig múlt el hajnali öt. Kissé megnyugodva az ágyára nézett, de nem érzett késztetést arra, hogy aludjon még két órát. A dereka rettenetesen fájt a székben alvástól, ezért egy könnyű torna után lezuhanyozott, eközben pedig eldöntötte, hogy ma hamarabb megy be dolgozni, ha már úgysincs kedve visszaaludni, és talán hamarabb is végezhet a munkával.

Az autó gond nélkül haladt végig a még félhomályban fürdő utcákon. Szokatlan volt ez a nőnek, aki ezidáig minden alkalommal a legnagyobb reggeli csúcsban vezetett be a munkahelyére. Az utcák üresen szaladtak keresztül a házak, hipermarketek, bevásárlóközpontok és parkolóházak között. Nem telt bele sok idő, és már a parkolóhelyén állt, leállította a motort és kiszállt a kocsiból. Tétován megállt egy pillanatra, és csak kíváncsiságból a park felé vette az irányt, messze elkerülve a portaszolgálatot. A padok üresen álltak, mindössze néhány hajléktalan feküdt rajtuk. A reggel hűvös volt, ezért Amy begombolta a blúzának összes gombját. Amikor végzett velük, felpillantott és meglátta a férfit a padon, ugyanott, ahol az ezt megelőző napokon is. Most még messzebbről sikerült szemügyre vennie őt. Ugyanolyan mozdulatlansággal figyelt maga elé, mint eddig. A nő most úgy döntött, kipróbál egy új dolgot. Belépett a park füves területére, és hátulról közelítette meg a férfit, hogy az még  a perifériáján se érzékelje a jöttét. A zöld fűszálak nesztelenül hajoltak el a nő talpai alatt.

-Így már jobb!- mondta a férfi hangosan, de választ nem kapott egészen addig, míg a nő közvetlenül mögé nem ért.

-Micsoda?

-A lapos talpú cipő! Sokat jelent!-felelte a férfi, a nő pedig némi hezitálás után leült mellé a hűvös padra. Úgy döntött, hogy nem rökönyödik meg semmin, és mindent a lehető legnagyobb tartással fog kezelni.

-Miért jelent sokat?- kérdezte Amy.

-Elérkezett a nap, amikor nem akar megfelelni senkinek, és fontosabb a kényelme. A blúzához is jobban illik a fekete szín, ami habár inkább sötétszürke, de azért megfelel!-hangzott a válasz.

-Egész nap itt ül és az embereket elemzi, vagy valami kóbor mentalistaként próbál lenyűgözni, hogy aztán romantikusan vacsorázni hívjon?-kérdezte fennhangon a nő.

-Nem, itt nem lesz romantika!

-Akkor ki az, aki itt ül mindennap, és sikolyokat hallgat?

-Valaki, akinek nincs más választása!-felelte a férfi eltűnődve.

Időközben egyre több ember kezdte ellepni az utcát, és egyre több autó kezdte kipufogógázzal teleköhögni az utakat. A túloldalon kinyitott egy zöldség, és újságárus, mellettük pedig a hamburgerezőből finom illat jelezte az első húspogácsa pirulását a sütőlapon. Az épületek ajtajai hol kicsapódtak, hol záródtak. A bank ajtaján megfordították a ’’Nyitva’’ feliratot, és az eddig ott toporgó emberek a csekkjeiket szorongatva elkezdtek betódulni.

-Nem mondta meg a nevét, engem Amynek hívnak!

-Mit számít a név. Itt vagyunk. Ketten, és látja, amit én, ez nem elég?-kérdezett vissza a férfi, szokásához híven a túloldalt bámulva.

– Azt hiszem, amit ön lát, az nem ugyanaz, amit én!- felelte a nő.

-Adjon hálát érte!

– Ó hogyne, esetleg majd a szobornak!- vágott vissza Amy, és ebben a pillanatban a túloldalon, a zebrán a tömegben megpillantott egy barna bőrkabátos férfit, amint elsietett az emberek mellett, egyenesen a velük szemközti épületbe. Ebből a távolságból a megszólalásig hasonlított a mellette ülő emberhez. Nyilván mások is hordanak ilyen kabátot!-gondolta, a mellette ülő ember hirtelen felállt és elindult a szokásos irányba, a nő azonban nem hagyta ennyiben és gyors léptekkel mellé szegődött.

– Hová megyünk?- kérdezte élcelődő hangon, de nem jött válasz. A férfi csak haladt előre, megkerülve a parkot, egyenesen az épületek árnyéka felé. Amynek nem kellett megerőltetnie magát, ahhoz, hogy tartsa a tempót, mivel a férfi lassan, és kimérten járt. Az út széléhez értek lassan, hogy átkeljenek a túloldalra, előttük néhány villamos, és teherautó haladt el éppen.

-Csak a nevét mondja meg!-fordult hirtelen szemben a férfivel, és most először tisztán látta a kék szemeit. Az arca mogorva volt, de valahogyan mégis nyugalmat árasztott. A nő szembefordult vele, a lába lecsúszott az útpadkáról, az útra botlott, egy arra száguldó fekete autó sofőrjének még dudálni sem volt ideje. A férfi elkapta a nő kezét és visszarántotta a járdára. Az érintés nem szűnt meg azonnal. Egymással szemben állva összekulcsolt kézzel figyelték egymás arcát. A nő remegni kezdett az ijedtségtől, de a férfi stabilan állt, ám megváltozott az arca, ahogyan a nő érintése melegítette a tenyerét. Szemei ide-oda mozogtak, mintha ezernyi gondolat suhanna át az agyán, és homlokát ráncolva próbált kiigazodni a különös érzések végtelennek tűnő hullámai közül.

A nő nem értette mi történik, a szíve mintha ezernyi ponton kezdene szúrni, de nem fájdalmasan, hanem olyan különös módon, ami keveredik a boldogság és a halál jeges lehelete egyszerre. Percek teltek el így. Mozdulatlanul állva, egymás kezét szorítva. A többi gyalogos időközben már régen átért a túloldalra, a forgalom pedig hol megállt, hogy az emberek átsiethessenek az úton, hol pedig száguldva rohantak tovább a kocsik. A két ember azonban nem mozdult, és ekkor először Amyben nem merült fel új kérdés. Tudta, hogy a férfi hamarosan elindult oda, ahova eredetileg tervezte, bárhol is legyen az. Az ujjak lassan váltak szét és finoman keresztülfújt rajtuk a finom, reggeli szél.

-A nevem John Morgan!- mondta ki a férfi lassan, mintha elfelejtette volna, vagy csak régen mondta ki ezeket a szavakat… mintha a múlt egy elfeledett neve lett volna számára is. Megfordult, és bizonytalan léptekkel keresztülgyalogolt az úttesten. A nő még mindig remegve figyelte, ahogyan eltűnik az árnyékok közt. Lassan visszaindult ő is az irodák felé. Út közben végignézett az üres padon, majd a túloldalon ismét megpillantotta a rendőrautókat, a fegyveres járőröket, amint egy sérült nőt cipelnek ki az épületből. Arról a helyről, amint John Morgan mindennap figyelt. Apró vércseppek mutatták az utat a gyorsan kiérkező mentőautóig, amibe gyorsan befektették a még lélegző asszonyt, és hangos szirénával elhajtottak.

Amy kábán ballagott be és ült le a munkahelye személyzeti étkezőjébe, ami teljesen üres volt ezen a reggelen. Maga elé emelte a kezét, amit a férfi megragadott és hosszú ideig csak a tenyerét figyelte. Az arca vörösödni kezdett, majd a szemei is, jelezve, hogy a könnycsatornák megteltek folyadékkal, de nem engedte ki a sírást.

Zainkó András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írásnak e szakaszában jelenleg 31 éves vagyok és kopasz. Nincs ezen…