Két nap telt el Patrickkal való találkozás után, sebeket és kérdéseket hagyva hátra Amy lelkében. A nő alvási problémái már az arcára is kiültek, a kávézás sem segített sokat. Bejárt dolgozni, próbált visszatérni a rendes kerékvágásba, de a gondolatai folyton elkalandoztak. Johnra és a fiúra gondolva a nyitott kérdések mind nagy űrt hagytak maguk után. Az érzés, ami körüllengi őket pedig arra sarkalták a nőt, hogy tartson ki, és tegyen meg mindent annak érdekében, hogy válaszokat kapjon, bármibe is kerül majd.

A második napon Amy a személyzeti étkezőben kérte ki az ebédet, immáron nem csak vizet, hanem salátákat, főételnek pedig egy nagy adag bolognai spagettit választva. Tudta, hogy az üzemi konyhán nem porokból állították össze a szószt, hanem igazi fűszerekkel, hússal és paradicsommal, ezért úgy érezte itt az ideje, hogy esélyt adjon neki. Az ablak mellett ült le, amit habár egy sövény takart odakint, de fölötte áttekintve láthatóvá vált a park egy része. Miközben leült és jobbra fordult egy pillanatra meglátta a park közepén álló Michael arkangyalt ábrázoló szobrot, és előtte két férfit, akik a műemléket bámulták. Az egyikükön barna bőrkabát volt. A nő ebben a pillanatban, az asztalra ejtette a tálcáját, és viharos léptekkel elhagyta a termet, és elszánt, reménykedő tekintettel futni kezdett egyenesen a szobor felé. A két férfi nem mozdult, csak az angyal arcát figyelték. Amint a nő közelebb ért, John lassan felé fordult. Amy megállt előtte, kissé zihálva. A férfi egy szót sem szólt, csak figyelte a nő mozdulatait és a tekintetét.

-Miért vagyok én az utolsó?-kérdezte azonnal a nő ellentmondást nem tűrő hangon, amint egy kicsit több levegőhöz jutott. John leszegte tekintetét egy pillanatra, mintha csak a gondolatait próbálná összeszedni.

-Patrick meglátogatott igaz?-kérdezte teljesen nyugodt hangon, a nő pedig bólintott. Kis tetű!-morogta John. Indulnom kell, velem tartasz?

-Van más választásom?-kérdezett vissza a nő.

-Rengeteg!

-Veled megyek, de segíts megérteni. Ki ez a fiú, mi történik a házban, ahová hazajártok…mi az, ami miatt nem tudok aludni napok óta rendesen, miben vagyok én az utolsó?

– Induljunk!-felelte a férfi és elindult a park keleti irányába, ahhoz a kijárathoz, amerre a nő még soha nem járt. A nő követte és egy pillanatra visszafordult, és látta, hogy a másik férfi még mindig a szobor előtt áll, és nem néz mást, mint annak az arcát.

-Ki az? Olyan, mint te…bármi is ez az egész. -kérdezte Amy.

-Ő Joshua Peters, hosszú história, inkább ne zavard…van elég baja az angyalokkal. Nem túl kedves fickó!-felelte John folyamatosan az előttük elterülő gyepet figyelve. A nő közben utolérte Johnt, és mellette haladva a férfi arcát figyelve és épp újabb kérdéseket akart feltenni, amikor a John hirtelen összeroskadt, és a földre rogyott. A fogait összeszorította, és teljes testében megfeszült. hatalmas fájdalom kezdte gyötörni, ami éles szúrásokkal és hullámokban erősödő görcsökkel jelentkezett. A homlokát kiverte a veríték és szenvedése egyre erősödött, egyetlen hang sem hagyta el a torkát. A nő ijedten hajolt le mellé, és látva, hogy nem tud segíteni, ijedten odafutott az első emberhez, aki az egyik fa mellett elbújva próbált volna vizelni.

-Kérem segítsen, a barátom rosszul van, nincs nálam telefon, hívja a mentőket! Siessen!-kiáltotta a férfinek, aki gyorsan felhúzta a sliccét és átnézett a nő válla felett.

-Milyen barátját, hol van?- kérdezte szemöldökét felhúzva, erre Amy hátranézett és látta, hogy John már a park kijárata felé sétál, mintha mi se történt volna.

-Felejtse el!-mondta a nő gépiesen, elámulva, majd futva utolérte a férfit már a járdán.

-Mi volt ez? John mi a franc volt ez? Mondj már valamit!

-Semmi, jól vagyok, ne törődj vele!

-Hogyne törődnék vele, állj meg! -utasította a nő, megragadva a férfi karját és magával szembe fordította őt. MI történik veled? Haldokolsz?

-Már nem.-felelte hűvösen a férfi félre szegett tekintettel.

-Válaszolsz nekem végre? Nem értem miért, de fontos lettél nekem, még az a fura fiú is, akárkik legyetek is ti, nem tudok anélkül elaludni, hogy ne lássalak titeket. Miért érzem ezt? Ez szerelem, vagy más, amit még nem ismerek? A fiú azt mondta, hogy én vagyok az utolsó. Meg egyszer megkérdem, miben vagyok az utolsó?-fakadt ki a nő már könnyes szemekkel. A férfi arca elkomorodott, és folyamatosan a nő arcát figyelte.

-Emlékszel a gyilkosságokra, amiket ezen a környéken követtek el évekkel ezelőtt?

-Igen, az a lábujjas, vagy nem is tudom milyen gyilkos. Amikor a kijárási tilalom volt?

-Igen. Én öltem meg azokat a nőket. Kifigyeltem… megtámadtam és végeztem velük!- mondta John komoran.

-Nem ez nem igaz, a gyilkos meghalt! Olvastam az újságban, hogy utoljára még valami videót is küldött a rendőrségnek, amiért olyan szerencsétlenek voltak, hogy annyi nyom után sem tudták elkapni, aztán megjelent mindenhol, hogy egy lakásban holtan találták!- fejezte be a nő.

-Én vagyok az Amy. Visszaküldtek onnan, ahová kerültem. Nem emlékszem pontosan, nem pokol, vagy menny… nem tudom, csak azt, hogy vissza kellett jönnöm és átélnem mindazt, amit az áldozataim éltek át. Már nem a saját szívemmel látok, hanem az övéikkel, akik végig mentek a szenvedésen, amit én okoztam. Hatvanöt évesen haltam meg.

-De én…na nem, ne, ezt ne mond. Te nem vagy egy szellem, vagy angyal, vagy nem is tudom, hogy hívjalak. Ember vagy! Jó ember, te nem lehetsz az, akinek mondod magad!

-Nem tudok sokat arról, hogy működik a dolog. Újraélem az életem bizonyos eseményeit, azoknak a szemszögéből akikkel történt. Azt érzem, amint ők, és ugyanúgy, amit ők. Fájdalmat…pokoli fájdalmat!Csak az láthat engem, akinek látnia kell, vagy akarom, hogy lásson. Te megláttál, és bár az elején nem értettem, hogy miért, de aztán világossá vált, hogy ki vagy!- fejezte be a férfi, majd újra elindult a keleti sarkok és háztömbök irányába. Hosszú ideig gyalogoltak el üzletek és lakóházak mellett, Amy pedig zaklatottan próbálta elhinni, az elképesztő dolgokat, amik eddig nem is létezhettek az ő racionális világában.

-A fiú elmondott valamit az érzéseidről. Azt mondta szeretsz engem!

John megállt egy pillanatra.

-Még mindig nem áll össze a kép igaz? A teljes nevem John Patrick Morgan. Te azzal gyerekkel beszéltél, akinek lennem kellett volna…vagyis azzal beszéltél, aki egykor voltam. Engem láttál ezelőtt, hogy a rémálmok elkezdődtek volna. Édesanyám terhes volt, engem pedig csak gyötörtek az álmok…a magzat bántani próbált engem. Ezek az álmok uralták az éjszakáimat és a nappalaimat is. Rettegtem. Egy éjjel halálra szurkáltam anyát, megölve a babát, kimásztam az ablakon és apám soha többé nem látott, egészen addig a napig, amikor annyi év után veled együtt besétáltunk hozzá!

Ezután négyutcányi távolságot tettek meg szótlanul, a nő pedig egyre zaklatottabban és szomorúbban érezte magát.

-Miért szeretsz engem?-kérdezte végül a férfit, amikor az megállt és szembefordult egy ház bejárati ajtajával. John meredten figyelte az ajtót, és egy lépést hátralépett, mintha félne attól, ami bent várja.

-Te voltál az utolsó, akit meg akartam ölni. A címed Mockvay road negyvenkettő, a riasztód kódja a születési dátumod, és a teraszodra lentről is fel lehet nézni, ezért a belső szobák egyikében terveztem, hogy megöllek. Hónapokon át figyeltem, ahogyan arrogánsan viselkedsz az emberekkel, és csak a társadalmi, munkahelyi ambícióid miatt senkivel nem voltál kedves, csak, aki segíthetett az előmeneteledben. Amióta találkoztunk megváltoztál, és felébredt benned valami, amitől jó emberré válsz. Nem öltelek meg, de elterveztem minden pillanatát. Rossz ember vagyok Amy Becker, és nem számítottam arra, hogy találkozom veled! Te vagy az utolsó, akit most, a halálom után megszerettem. Az emberségedet, amit eddig tűsarkúk, drága táskák és hazug arckifejezések mögött rejlett! -fejezte be John egyre szomorúbb tekintettel.

A nő szótlanul hallgatta végig a nehezen kimondott szavakat. Lassan, remegő kezekkel, megfogta John kezét és együtt nézték a ház bejárati ajtaját.

-Ez az utolsó, amit át kell élnem ahhoz, hogy megbűnhődjek, és minden kioltott élet utáni szenvedést megértsek!

Amy ebben a pillanatban elindult, és már a kilincsen volt a keze, amikor John rászólt.

-Ne menj be oda! Nem mehetsz be!-utasította fogait összeszorítva a nőt. Amy hátrafordult, a férfi szemébe nézett, egyetlen szót sem szólt, csak lenyomta a kilincset és belépett a sötét előszobába.

A sötétből hirtelen egy erős férfi kéz ragadta meg a hajánál fogva és a fejét erőteljesen beleverte az ajtófélfába, majd sötétség.

Amikor Amy kinyitotta a szemeit, már egy franciaágyon feküdt a hátán, mindkét keze kikötözve, műanyag kötegelővel.

Az ütéstől még kába volt, a látása pedig homályos. A látása percről-percre kitisztult, és végre körbe tudott nézni. A függönyök behúzva, barna színt adva a szobának, de az ugyancsak barna bútoroknak sötét kontúrt adva. Neszt hallott az előszobából, majd hamarosan belépett rajta John Morgan. Késeket és egyén szerszámokat készített elő a nő meztelen lába mellé. Csak a cipőjét és harisnyáját vette le, a többi ruha rajta maradt.

-Áh, szia, hát felkeltél!- köszöntötte a férfi halvány mosollyal az arcán. Amy pedig zavarában nem tudott mit szólni. Ez nem lehet ő. Az igazi John odakint vár engem, és de fél bejönni és szembenézni a saját tetteivel! Csak ez lehet, ez nem valóság!-próbálta lenyugtatni magát a nő, halkan suttogva maga elé.

-Ó, de bizony, hogy az, elnézést kérek, be se mutatkoztam. John Morgan vagyok!-nézett fel mosolyogva a férfi, miközben a pengék fölé hajolt, hogy kiválassza a legalkalmasabbat. Elnézést kérek a kapkodásért, a barátod ma délelőttös, így már csak két óránk maradt a mókára, apró, tudja, hogy megcsalod őt a szemközti bár tulajdonosával?- mosolygott egyre erősebb arcvonásokkal a férfi, majd egy szikét megragadva a nő térdkalácsa oldalába vágta a pengét, a porcos, lágy részbe, majd a lábszáron át, egészen a lábfejig felmetszette a bőrt. Amy úgy döntött, hogy nem kizár mindent a fejéből, és vicsorítva, tűrte a fájdalmat, a könnyei pedig azonnal elkezdték áztatni az arcát. Teste minden pontja megfeszült a fájdalom hatására.

A férfi megállt az ágy előtt és figyelte, ahogyan a vágásból kiömlő vér vörösre színezi a lepedőt.

-Nem általak téged, a végén meg foglak ölni, de azért ez nem semmi. Ezt még senki nem bírta ki némán. Mi vagy te? Élőszövet a fémvázon?- humorizált tovább a férfi, majd egy hosszabb kést elővéve a felvágott térdbe nyomta a pengét, egészen addig, míg nem érezte a porcok halk roppanását, és a megfeszült inakat a comb felőli oldalon. Fűrészelő mozdulatokkal az inakat átvágta, melyek a szakadás pillanatában halk, csattanásszerű hangot hallattak. A nő jobb lába elernyedt ennek hatására, és ebben az pillanatban Amy torkaszakadtából üvölteni kezdett.

– Nagy ugye megy ez, de most jön az, aminek jönnie kell! Ne aggódj, még nem öllek meg, de hangos vagy aranyom!- mondta a férfi, majd a legvékonyabb pengéjű kést a nő nyakához emelte, aki próbálta elfordítani a fejét és kiszabadítani a kezeit, ám sikertelenül. A hideg fém behatolt nyakán, finoman a bőre alá és a torkába szúrva egyszerűen otthagyta a férfi, és visszament az ágy végéhez. Az elsőnek használt kést a nő lábához emelte, bal kezével a bokánál keményen leszorítva azt, és elkezdte lemetszeni a kis lábujját. Először a bőrt, majd a húst vágta át, majd félretette az eszközt, és a félig levágott ujjat addig csavarta, míg a csonttól elválva, erőteljes roppanás kíséretében teljesen leszakította. Az ágynemű egyre vadabbul ontotta a vércseppeket a padlóra, mire a férfi végzett. Amy arca már az izzadtság és könnyek egyvelegében fürdött, de már egy hang sem bírt elhagyni a torkát, csak halk nyöszörgés. John kiment a szobából a lábujjal, halk motoszkálás után visszajött. A kezében egy zacskó sót tartva.

-Na most jön a neheze, ügyes csaj vagy, menni fog!-mondta a férfi majd letépte a ruhát a nőről. Jajj ne aggódj, én nem vagyok az az erőszakolós fajta! Undorító szokás!-nyugtatta meg a nőt, majd felvágta a mellét egyetlen gyors mozdulattal. Egy pillanatig figyelte, ahogyan a szövetek kettéválnak, először a bőr, majd alatta a fehér zsír és a sok apró mirigy, melyek lassan színeződtek el a kiömlő vértől. John ekkor felemelte a zacskós sót és az egész tartalmát a felnyitott mellre öntötte. Amy agya ekkor már szinte kikapcsolt a fájdalomtól és érezte magán, hogy néha elájul, de az égető fájdalomtól újra és újra magához tér. A férfi leült egy karosszékbe, és a lehető legnagyobb nyugalommal figyelte a szenvedésnek e borzalmas megnyilvánulását. Ebben a pillanatban a kötegelő szalagok hirtelen leváltak a nő kezéről, és hirtelen erőre kapva Amy kiugrott az ágyból, a sérülések miatt azonnal a föle esve. A férfi mozdulatlanul figyelte. A nő felkapaszkodott a szerkényen és sántítva, kiömlő vért hagyva maga után a bejárati ajtóhoz rohant, feltépte azt és az utca betonjára zuhant. A fájdalom hirtelen eltűnt a testéből, ahogyan a sebek is mintha soha nem lettek volna, egyedül csak a könnyek, melyek a hűvös betonra hullottak. Senki nem jött utána, a teste ismét a régi volt. Lassan felnézett és megpillantotta Johnt, amint ugyanott áll, mint amikor megérkeztek. Szemei könnybe lábadva figyelték, ahogy a nő lassan feláll és bizonytalan mozdulatokkal kiegyenesedik. A férfi egy szót sem szólt, de pokol kín ült ki az arcára, és a könnyek csak gurultak le az arcán egymás után. Amy egyre tisztábban kezdte látni az eseményeket. Azt, hogy átélte azt, amit ez a férfi számtalanszor megtett, mégis most itt áll megtörten és már soha nem tudja jóvá tenni a borzalmakat, amiket elkövetett. Szembesülnie kellett ezzel, pedig nem hihette, hogy erre valaha sor kerül. Megkínzott és meggyilkolt emberek tucatjainak fájdalma, szenvedése tombolt most a férfi lelkében, melyekre nem ismert gyógyírt.

Amy lassan közelített a férfihez, majd nagyon kimérten és óvatosan átölelte őt. A férfi erőtlenül fonta a nő köré a karját.

-Megbocsátok!-suttogta a nő a könnyeivel küszködve.

-Én nem érdemlek bocsánatot!- suttogta John.

-Ezt nem te döntöd el!-felelte Amy, majd még szorosabban átölelte a férfit. Percekig csak álltak, csak egymás illatát érezve és a hűs nyári szellőt, ami felettük megborzolta a zöld faleveleket.

-Indulnom kell!- szólalt meg végül John, és elengedte a nőt.

-Soha többé nem látlak igaz?-kérdezte könnyeit törülgetve és szipogva Amy.

-A sírom a városháza mögötti temetőben van!- mosolygott a férfi és nagy levegőt véve hátat fordított a nőnek és lassan elindult a járdán a járókelők közt lassan eltűnve.

-Megbocsátok!-suttogta elcsukló hangon Amy Becker, majd hosszasan figyelte még, hátha elő bukkan valahol még az a barna bőrkabát, de végleg eltűnt a szemei elől.

 

Amy még aznap felkereste a temető gondnokát, hogy vezesse őt oda a sírhoz, ami a lehető legmesszebb volt elhelyezve, és amikor odaért, látta, hogy a legolcsóbb anyagból készült sírhelyet valószínűleg még soha senki nem látogatta meg. Oldalait benőtte a gaz és a fű. A betontömbön egyetlen sárgára száradt koszorú volt elhelyezve, amit körbefont az évek alatt felkúszó borostyán. A nőnek nem számított, mennyire lesz piszkos, elkezdte kitépni a gyomokat, letépni a borostyánt. Annyi ideig dolgozott, míg minden ruhája ráizzadt, de nem törődött vele. Egy óra múlva a megtisztított sírhely előtt állva elolvasta a feliratot.

Itt nyugszik John Patrick Morgan 1950-2015.

 

Ami ég sokáig állt ott, és a piszkos kezeit nézte. Elmosolyodott halványan, majd megfordult és a temető kijárata felé indult. A gondolatai tiszták voltak, felszabadultak és úgy erezte ebben a pillanatban, méltó lesz ahhoz, hogy ő lehetett volna az utolsó, de életben van, és találkozott azzal, aki egy életen át gonosz ember volt, majd visszatért és fényt hozott magával. Ez a fény a nőben tündökölt tovább most olyan erőt adva neki, ami őt is jobb emberré teheti. A jövőbe gondolt, és csak az erőt látta és a nyugalmat.

 

A nyár lassan elmúlt és beköszöntött az ősz. John Patrick Morgan sírja pedig mindig tisztán volt tartva ezután.

Zainkó András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írásnak e szakaszában jelenleg 31 éves vagyok és kopasz. Nincs ezen…