Családi fotókat rendeztem tegnap délután, és az egyik borítékban az 1999. februári ausztriai üdülés képeire bukkantam. Ezt a Bad kleinkirchheimi jutalomüdülést még a kecskeméti OTP-ben nyertem biztosítás értékesítéssel. Mindössze pár napunk volt a felkészülésre – vélhetően valamelyik vezetőnk adta vissza a jutalomutat, mert különben létezhetetlen, hogy csak három nappal az utazás előtt derült volna ki, ki utazhat. De hát ezzel nem törődtünk, örültünk a lehetőségnek.  A férjem gyorsan szabadságot kért, Robit elkértük a középiskolából, majd Misi Pestre utazott, hogy sürgősséggel vasúti szabadjegyet igényeljen – mert mondanom sem kell, hogy ezidőtájt is éppen építkeztünk és nem volt autónk.

Vonat persze nem érintette ezt a kétezer lakosú kis üdülőfalut, de a szállodánk vezetője ígéretet tett, hogy vár bennünket Spittalban. Odaérve persze nem várt senki, és már épp azon gondolkodtunk, nyelvtudás nélkül vajon hogy szerzünk egy taxit, és mennyibe fog az kerülni, amikor végre felbukkant egy rohanó szemüveges alak: ő volt Sanyi, a szálloda főpincére. Ő jött értünk, mivel a főnök úr útját a lakása és a szálló között egy lavina zárta el, amit az igért határidőre nem bírtak az útról eltakarítani. No, ez jól kezdődik – gondoltuk – nesze neked osztrák síparadicsom!

A szálloda szép volt és kényelmes, a személyzetnek több mint ötven százaléka magyar volt – mint kiderült, erre a bank vezetősége kötelezte az osztrák társtulajdonost. Mivel síelni együnk sem tudott, inkább kirándulásokat terveztünk a vadonatúj útikönyvünk segítségével. Helyi járatú busszal beutaztunk a Spittalba: életünkben először ott láttunk jégszobor kiállítást. Onnan aztán távolsági busszal még a Krimmel Tal völgybe is eljutottunk. A hegyeket hatalmas hó borította, a buszmegállótól gyalog kellett feljutnunk a vízesésekig – természetesen fogalmuk sem volt mire vállalkoztunk. Míg nyáridőben a csodás vízesésekhez naponta 4-5000 turista látogat, a közel harminc centis – sőt itt-ott félméteres – hóban csak egy keskeny kitaposott ösvény mutatta az utat addig az étteremig, mely télen is nyitva állt. Az ajándék árusító bódék zöld zsalugáteres, zárt ablakaikkal, a tetőt vastagon belepő hóval és az ereszről lelógó hatalmas jégcsapokkal, mint mesebeli mézeskalács házak úgy álldogáltak a szikrázó napfényben. Csodás látvány volt!

Egy-egy forró tea elfogyasztása után útnak indultunk a vízesés felé. A vendéglős ugyan próbált valamit magyarázni – valószínűleg értésünkre akarta adni, hogy nem túl biztonságos a további út felfelé – de mivel láttuk, hogy vezetnek fölfelé nyomok, úgy gondoltuk: csak nem fogunk visszafordulni innen, mikor már a vízesés morajlását is hallani lehet? Elindultunk hát libasorban egymás után, és hamarosan egy jeges lépcsősorhoz értünk, melyen csak a korlába kapaszkodva, egymás segítve tudtunk feljebb jutni, de végül csak elvergődtünk a vízesés első szintjéig. A látvány minden fáradtságot megért! A magas hegyek által ölelt Krimmel Ache völgye lélegzet elállítóan szép volt. A vízesés részben befagyott, a víz a napfény által megvilágított csodás jég alakzatok között és egy hatalmas jégpáncél alatt zubogott. Még ennyi év után is átjár az a nagyszerű érzés: milyen csoda, hogy mi ide eljutottunk.

Nézem a fotót, ahogy ott állunk hárman összebújva, mit sem törődve a süvítő széllel és a hideggel, és a képről eszembe jut a folytatás: a visszaút a csúszós lépcsőkön az étteremig, és az a meglepetés, hogy belépve egy kecskeméti házaspárt – a helyi biztosító vezetőjét és annak feleségét – találtunk bent forralt bort szürcsölve. Nagy volt az öröm, szerencsére ők kocsival voltak, így a visszaút már nem volt olyan viszontagságos. Mire a szállodáig értünk, már megegyeztünk, hogy két nap múlva együtt fogunk valahová kirándulni. Mondtam Istvánnak, mi hoztunk egy útikönyvet, szívesen odaadom, mivel ő vezet, nézze ki ő az útvonalat. Este a vacsoránál vidáman újságolta, hogy meg is van az útiterv: Kaprunba megyünk, és visszafelé útba ejtjük a Grossglocknert is.

Örültünk a közös kirándulásnak, és elterveztük, akkor a következő napon itthon maradunk és felmegyünk a Kaiserburgra felvonóval. Ez a 2055 méter magas hegycsúcs a szállodánk ablakából is látható volt, izgatottan és örömmel indultunk másnap ebéd után a meghódítására. Az első meglepetés akkor ért, amikor felérve szembesültünk vele, hogy bizony oda síruha, vagy sokkal több réteg meleg holmi kellett volna. De ha már ott voltunk, gyorsan ittunk egy-egy bögre finom édes forraltbort, és elindultunk a hegycsúcs meghódítására. Futkároztunk, hógolyóztunk, és lassan megszoktuk a metsző szelet. A látvány csodás volt: a felhők között volt egy rés, melyen át egy távoli kis falu tornyát tisztán ki lehetett venni – szinte képeslapszerű látvány volt. Misi meg is jegyezte: eddig, ha ilyen fotót látott, azt hitte fotoshop, mert ilyen gyönyörű kék ég nincs is, mint ott a kis falu fölött az égbolt. Miután kigyönyörködtük magunkat, lassal lefelé ereszkedtünk. Egyszer csak láttuk, hogy a felvonó végállomása felől két ember bőszen integet, lefelé mutogatva. Mikor odaértünk, az egyik dühösen mutatta a nyitva tartást: az aznapi utolsó lefelé tartó lift négy órakor indul! Mi pedig majdnem negyed ötre értünk le, ha nem vettek volna észre és otthagynak, a vészcsengőre csak többszáz schillingért jöttek volna vissza értünk. A vacsoránál Istvánékkal megbeszéltük a másnapi indulást, és már előre örültünk a másnapi kirándulásnak. Az átélt izgalmak után úgy gondoltam, jó hogy az igazgató úr beszél németül, velük biztos nem járunk úgy, mint ma, amikor a nyelvtudás hiánya majdnem bajba sodort bennünket.

A kirándulás első felében megnéztük Kaprun várát, mely még romjaiban is fenséges látványt nyújtott, és örömmel nézelődtünk a síparadicsomban is. A közös ebéd után utunkat Ferleiten felé vettük, mert István azt olvasta az útikönyvünkben, hogy onnan indul az egyik a Grossglockneri út. A faluba érve kis tájékozódás után megtaláltuk a hegyre vezető utat. Ahogy haladtunk a szinte néptelen úton, időnként láttunk 1-2 járókelőt, és Éva még meg is jegyezte: milyen barátságos emberek vannak erre, szinte kivétel nélkül mind intett felénk, illetve lefelé mutatott az út felé, ahonnan jöttünk. Kis idő múlva aztán megértettük miért: kocsink előtt megláttunk egy csukott sorompót egy hatalmas behajtani tilos táblával. István megállt, és tanácstalanul hátranézett. Én pedig kezembe vettem a kalaptartóra helyezett útikönyvet, fellapoztam a Grossglocknernél, és kis idő múlva olvasni kezdtem a lábjegyzetet: „Az utat novemberben lezárják. Ahhoz, hogy májusban megindulhasson rajta a forgalom, általában 800.000 köbméter havat kell róla eltakarítani”.

Éva ekkor tiszta szívéből kacagni kezdett, és azt kérdezte a férjétől: ”Mondd csak uracskám, milyen biztosítós vagy te? Hát nem tudod, hogy az apró betűt is el kell olvasni? Hiszen a lényeget a biztosítási kötvényekben is az apróbetűs lábjegyzetek rejtik”.

Tizenöt év telt el, mire végül egy augusztusi kirándulás alkalmával feljutottunk a Grossglocknerre mormotát etetni, és a Krimml vízeséseket is láttuk nyári pompájukban, de ezt az „apróbetűs bakit” azóta is emlegetjük.

 

 

 

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. 63 éves "friss nyugdíjas" vagyok, korábban egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az…