A nevemen engem ritkán szólítottál,

hanem a legtöbbször Anyukámnak hívtál.

Hívtál Anyukámnak, néha Anyókámnak,

és tényleg csak elvétve az én Ildikómnak.

 

Sándornak, Sanyinak én is csak nagy néha

szólítottalak meg. Leginkább azt mondtam,

hozzád hasonlóan:

Apukám! Apókám! meg: Csákvári tanár úr!

 

(Ezt persze tréfásan.) E neveken meg nem ütköztünk:

Ötödik X-en túl, hatodiknak végén történt,

hogy egymással megismerkedhettünk.

közös életünket bizony későn kezdtük.

 

Volt neked még egy neved használatban.

Drága kis Morzsikám, néha ezt is mondtam.

Sajnos ezt a nevet nemigen szeretted,

pedig benne jaj de sok gyengédség rejlett.

 

Te e nevet hallva egy rokon pulijára,

de legjobb esetben is az Anyám tyúkjára

gondoltál, s abban a „Morzsa kutyára”.

Beleavattalak egyszer a titkomba.

 

Morzsikám először bizony nem te voltál:

nekem mondta ezt de sokszor édesanyám:

mikor kicsi voltam, pár éves kis gyerek!

(mint egy kenyérmorzsa, akkora lehettem…)

 

Nem ám kutyanévként: finom kenyérkeként

szólítgatott engem kicsi Morzsájának,

pici Morzsikámnak. Ebben a kis szóban

benne volt lelke is az Édesanyámnak…

 

Mondanék én mindent most is neked, s neki,

s minden halottamnak, akik körbevesznek:

becézve nevüket ó, de kimondhatnám!

Varázserőm lenne: mindet szólítanám!

 

Immár jó pár éve, hogy elmentek bizony.

Férjem kezdte a sort, aztán édesapám.

A következő évben meg az édesanyám

ment el,  s számos más rokon is, s utoljára te is!

 

Mindegyik seb fájó, soha nem gyógyuló,

én pedig örökre utánatok vágyó,

szomorú szívemben őrzöm ’emlékteket’,

becézgetve mondom ki a neveteket.

 

 

Bodnár Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Csetneki Sándorné dr. Bodnár Ildikó. Nyugdíjas pedagógus vagyok. Miskolcon (Diósgyőrben) születtem,…