A nevemen engem ritkán szólítottál,
hanem a legtöbbször Anyukámnak hívtál.
Hívtál Anyukámnak, néha Anyókámnak,
és tényleg csak elvétve az én Ildikómnak.
Sándornak, Sanyinak én is csak nagy néha
szólítottalak meg. Leginkább azt mondtam,
hozzád hasonlóan:
Apukám! Apókám! meg: Csákvári tanár úr!
(Ezt persze tréfásan.) E neveken meg nem ütköztünk:
Ötödik X-en túl, hatodiknak végén történt,
hogy egymással megismerkedhettünk.
közös életünket bizony későn kezdtük.
Volt neked még egy neved használatban.
Drága kis Morzsikám, néha ezt is mondtam.
Sajnos ezt a nevet nemigen szeretted,
pedig benne jaj de sok gyengédség rejlett.
Te e nevet hallva egy rokon pulijára,
de legjobb esetben is az Anyám tyúkjára
gondoltál, s abban a „Morzsa kutyára”.
Beleavattalak egyszer a titkomba.
Morzsikám először bizony nem te voltál:
nekem mondta ezt de sokszor édesanyám:
mikor kicsi voltam, pár éves kis gyerek!
(mint egy kenyérmorzsa, akkora lehettem…)
Nem ám kutyanévként: finom kenyérkeként
szólítgatott engem kicsi Morzsájának,
pici Morzsikámnak. Ebben a kis szóban
benne volt lelke is az Édesanyámnak…
Mondanék én mindent most is neked, s neki,
s minden halottamnak, akik körbevesznek:
becézve nevüket ó, de kimondhatnám!
Varázserőm lenne: mindet szólítanám!
Immár jó pár éve, hogy elmentek bizony.
Férjem kezdte a sort, aztán édesapám.
A következő évben meg az édesanyám
ment el, s számos más rokon is, s utoljára te is!
Mindegyik seb fájó, soha nem gyógyuló,
én pedig örökre utánatok vágyó,
szomorú szívemben őrzöm ’emlékteket’,
becézgetve mondom ki a neveteket.