Vörös színben pompázva égnek a függönyök, a pokolból csapnak fel a lángok. Néma sikolyokra nyílnak szét a bútorok, majd röpke pillanat az egész és a tűz átterjed mindenre ami a szobában van. Lángol a szőnyeg, hullámokat varázsol a levegőbe, halál, kín, s szenvedés ég porrá minden másodpercben. Üvöltenek a székek, visít a szoba közepén lévő asztal, melynek minden lába elszenesedett már, a földön összerogyva, éjfeketévé égve hever, az olykor felpirosló lángok úgy falják fel, úgy veszik körül, mintha azt mondanák neki: Nem szabadulsz többé, örökkön örökké foglyunk leszel a pokol magvában, hol szenvedés fogja sanyargatni lelked, míg újra porrá nem égsz… lassan.

Újabb lángok csapnak fel, s a konyhában lévő gázpalack hangos robbanással apró darabjaira bontja szét a konyhát, mindent szétrombolva mi az útjába kerül.

Az előszoba nyugalmas. Csendesen ropog a tűz, lassan befeketíti, majd szétmarja a tapétát a falon, ami mintha csak így lenne szabályszerűsítve, hosszú csíkokban engedi át önmagát a lángoknak. Minden elpusztul. A kanapé kapott először lángra, s a körülötte heverő benzintócsának már csak a helye látható, lassan kormozva, itt-ott fortyogva terít be szinte mindent a szobában. Már nincs benzinszag, gáz, füst és égett műanyag szag honol a lángoló helységben, ami oly forróvá vált már, hogy a kanapén ülő férfi fejére már ráolvadt a haja, körmei beágyazódtak sötét húsába. Arcát eltorzították a felcsapó lángok, szemei immár nem többek két sárga, összeszáradt foltnál az arcüregben. Felismerhetetlenül megégett, mellkasán még lángol az egykoron barna bőrkabát, minden szövet beleépült összeégett bőrébe.

A tűzoltók fél óra elteltével törik be az ajtót és kezdenek ahhoz, amihez a legjobban értenek. Miután az egész panellakásokból álló épületet áramtalanították megkezdik munkájukat. A vízsugár, ami eléri a szénné égett holttestet, lassan sűrű füstfelhőket varázsolnak a lángokból, itt-ott még fortyog a megolvadt műanyag borítás a bútorokon mire a második vízsugár betör az ablakon és mindent elolt, ami elébe kerül. Végre minden gonoszt megbékít, s kioltja életét, hogy a világ újra élhesse életét a tűzvészen kívül.

Egy óra elteltével jelennek meg a rendőrség emberei, és a helyszínelők. Az újabb csapat is hozzákezd a munkának. Elsőnek a tetemhez sietnek hárman, további két helyszínelő a konyhában kezdi vizsgálni azt a mérhetetlen lyukat, ahol nemrégiben egy gázpalack állt. A halott körüli helyet alaposan megtisztítják miután minden kézzel foghatót műanyag zacskóba, vagy műanyag, tároló dobozba helyeztek, körberajzolják a kanapét krétával. Két újabb rendőrtiszt lép be az ajtón, egy fiatal és egy ötvenes éveiben járó férfi. Amikor az egyik csak csóválja a fejét, halvány mosoly ül ki a másik arcára… valahol mindkettő mosolyog, de a látvány elveszi tán humorérzékük tartalékait.

Az idős rendőr elkér egy noteszt a mellette állótól, és megkönnyebbüléssel az arcán ezeket a szavakat veti papírra: John Morgan aktát lezárni, az ügynek vége!

 

2.

 

Sötét hullámokat ver a víz. A holdból épp csak egy darabkát ver vissza a tükörkép, felhők homályosítják a tisztánlátást, és az éjszakát… nagy vihar közeleg.  Erősen kell figyelnünk, hogy észrevegyük a csillagokat. Mint holmi reménysugara a világnak tündökölnek a felhők fölött, itt-ott látjuk fényüket néhány felhőfodron át. Olyan ember vonalai tükröződnek a vizen aki, tán meghalt, tán él még. Lehet, hogy már régóta halott, csak épp senki nem tudott róla, lehet, hogy soha életében nem volt ily élettel teli… talán mindig is halott volt. John Morgan úgy ült a stég szélén, mintha valami szobor volna, amit azért állítanak ide, hogy minél több kedvet csináljanak turistáknak az óceán megtekintésére. Ez esetben John Morgan szobrát hívhatjuk a fürkésző, vagy esetleg a merengőnek.

Arcán nem látszanak érzelmek, tiszta, egyenes tekintete a Holdat keresi folyton, szemei követik a lassan vonuló felhőfoszlányokat. Az éjszaka olyan mintha az ember meghalna. A sötétben elmerülő lélek tán megpróbál visszamászni az élet tornácára, s olykor sikerrel jár, olykor nem. Halál és félelem az ami újjáéled ekkor, s mint valami sötét, mindennél kórosabb és veszedelmesebb vész befurakodik féreg módjára az ember belsejébe, kiszipolyozza minden örömét, önbizalmát, s a világba vetett reményét, hogy valaha jobb, szebb lesz. Az álmokat kergethetjük, hogy ha jót teszünk véget ér a gonosz uralma, ami ismerjük el nem csak éjszaka ijeszt ránk. Mindenhol ott lapul, le fog csapni, muszáj lecsapnia, a kérdés az, hogy kire fog legközelebb.

A töprengő ember most feláll, és elindul a Ocean’s square felé. Még egy pillanatra megtorpan és visszatekint bal válla felett. A Hold eltűnni látszik, elnyeli ezüstös fényét a gomolygó, füstszerű anyag, ami most mindenütt a horizonton, ott tetszeleg. Vihar lesz. Nagy vihar. Az ember pedig tudja ezt, és ahogy el kezd lassan csepegni az eső, s még lassabban tócsákat formál egyenletes körökben az út két szélén John Morgan elindul a belváros felé, ahol akármennyire is esik az eső, az éjszaka beindít minden életet, szórakozóhelyek, és sok más épület most tárja ki kapuit mindenki számára ezen a párás, dög meleg estén. Az ember, John Morgan pedig irányt vesz oda, ahol most a legtöbb ember szórakozni megy, kitombolni a napjaik nehézségeit… ünnepelni, hogy egy sorozatgyilkosnak ma vége lett.

 

3.

 

Fáradtságos munka a belvárosban embert keresni. Nem azért, hogy bántani lehessen, mindössze megkapni tőle valamit, ami kell.

– Talán meg kell ölnünk, de nem szükséges, hisz férfi az, akit most keresünk! – suttog maga elé John, már harmadik hete beszél magában, egyre gyakrabban. Nem válaszol feltett kérdéseire, nincs különálló személyisége… csupán halljuk a gondolatait. A város központja kivilágítva, egyfajta utópisztikus látványt tár elénk, de biztosak lehetünk, hogy a Föld nevű bolygó, Mississippi városában tartózkodunk este tíz óra környékén. Néhány ember tömegbe verődve járja a szórakozóhelyeket, néhányuk viszont magányosan álldogál egy-egy lámpaoszlop, vagy más fényforrás alatt.  John Morgan pedig oly könnyedén sétál át az emberek között, mintha csak lebegne és az embereket olybá tekintené, mint fűszálakat egy hatalmas réten… nem irthatjuk ki mindet, de azért néhányat muszáj eltaposni!

Egy férfi ácsorog az Ocean’s square és a Mississippi Long Street sarkán. Phillip Rhames a környék egyik legismertebb drogdíllere, üzleteit már legalább 4 éve köti, de eddig mindössze egyszer került hűvösre, mégpedig egy ócska kocsi lopásért.

John-t közeledését látva, automatikusan zsebre dugja kezeit, és közelebb lép a férfihoz, amikor az megérkezik.

  • Segítsek valamiben cimbora? – kérdi oly természetességgel, ami valószínűleg elég nagy haragot válthat ki egy olyan emberből, aki nap-mint nap nők gyilkolásával foglalkozik, John Morgan azonban higgadtan, ugyanolyan egyszerűen válaszol.
  • Nem tudom, lehet. Elfogyott a nálam levő anyag, de nem hinném, hogy nálad van olyan!
  • Pontosan mi kell? Van nálam heroin, jó pár darab buli tabletta, extasi, és még pár vízben oldódó… – egy pillanatra elmosolyodik, tökösséget próbál sugallni az arcára, majd folytatja: – … és akad egy teli táras automata magnum is, ha keménykedni akarnál! – fejezi be.
  • Szimpatikus vagy nekem haver, miért bántanálak?- mosolyodik el John, majd közelebb hajol a férfihez, és suttogva hozzáfűz még valamit: – Mellesleg, sajnos, egy légy kinyírása is gondot okoz olykor!

Phillip Rhames arca ekkor olyan vigyort formál, amelyből annyit lehetne talán kiolvasni, hogy azt hiszi megtalálta a földkerekség legnagyobb idiótáját, akit bármennyi pénzzel meg tud vágni, vagy legalábbis megfogta az Isten lábát… de azt rohadtul.

  • Te figyelj ide, észrevetted, hogy hasonlítunk egy kissé?- A díler szemében valami komiszság csillan, az előtte álló John pedig lassan bólogatva helyesel rá. A pasasnak az agyában minden bizonnyal most jelzett valami, amit még nem tudhat, de mindenesetre ráhibázott a megoldásra, ami miatt John Morgan odament hozzá ezen az estén. A két férfi között ugyanis gyakorlatilag annyi különbség látható, hogy Mr. Rhames alig pár centivel alacsonyabb Johnnál, vastagabb a szemöldöke, idegesítő világoskék színű farmert hord, valamint az orr, illetve a szemek alatti vonások sokkal durvábbak. Mr. Morgan pedig alig három hete vette észre ezt a hasonlóságot, bár legelőször a férfi barna bőrkabátjára lett figyelmes.
  • Nézze uram, engem nem érdekel más, csak a drogom. Van rá pár ezer dollárom, és mindenképp vízben oldódó kellene! – jelenti ki John, és a hozzá legközelebb eső szórakozóhely ajtaja felé biccent, amit a vele szemben álló férfi rögtön megért, így mindketten elindulnak, benyitnak az ajtón, ami mögött iszonyatos ital szag fogadja őket, és meglehetősen fülledt levegő, ezért John még annyit sem tesz meg, hogy maga után visszacsukja az ajtót. Karját orra elé emelve követi a férfit, aztán bemennek a férfi wc -be, ahol már sokkal kellemesebb a hőfok, viszont minden bizonnyal a szag jócskán odaveri a kint heverő piások rohadt bűzét.

Odabenn a csempe, már – már álmosan veri vissza a néha pislákoló neoncsövek fényét, amikor Mr. Rhames kipakol az egyik mosdóra, Mr. Morgan pedig látja a személyigazolványát a kezében, amint kiveszi, előpakol egy csomó tablettát, majd visszateszi.

– Meg is van haver, milyen fajta kell? Adok neked hat tablettát bármelyikből háromezer dollárért! –veti oda felszabadultan, miután bezárja a fülke ajtaját, és már csak ketten vannak az üres mosdóban. John leveszi a rajta levő igénytelen farmerdzsekit, a pultra teszi a drogok mellé. – Egyik nap láttalak, hogy iskolás gyerekeknek adod el a cuccot! Képzeld, megállítottam az egyik gyereket miután belőtte magát a te anyagoddal. Képzeld el azt is, hogy azt mondta, azért lövi magát, mert a kisöccse kizuhant a hatodik emeletről! Nem tartod szomorúnak? Nyilván téged nem érdekel, tulajdonképp engem se, de te egy tizennégy éves kölköt két év alatt hazavágsz annyira, hogy az öccse után ugorjon! Azt kérdezed milyen tabletta kellene? Az, amelyiknek olyan színe van, mint a vér! – utolsó szavai már csak suttogást hallatnak a csöndben, a dílernek ugyanis elállt a szava, és John Morgant hallgatva, mintha arca együtt zsibbadt volna el az egész testével. Épp nyitná a száját, mire hirtelen megragadja a fejét, és hatalmas erővel belevágják az oldalfal csempéjébe. John másodpercek alatt odaveri legalább háromszor majd egyenesen betolja az egyik wc csészéhez, farzsebéből előkapta a kését és mélyen belehasít Mr. Rhames ágyékába. Elengedi a ruháját, hagyja, hogy a test erőtlenül próbáljon küzdeni, valójában pedig már fel sem tud állni. Nemi szervéből ömlik a vér, az artéria szét van hasítva a nadrág alatt, amin folytonosan nő a vér vörös foltja. John közelebb lép, a kába férfi zsebébe nyúlva kiveszi az igazolványait.

Mielőtt kimegy a helységből az összes anyagot beleönti a fickó hullájának ölébe, ami néha még megmozdul, de csupán az idegek feszülnek meg olykor, vére már megtöltötte a padlót.

 

 

 

4.

 

A némaság olyan, mint egy láthatatlan lepel, ami körül vesz amikor szükség van rá, láthatatlan burokként választ el, véd meg az emberek tömegének iszonyatos zajától, s jajveszékelésed elnyeli a zsivaj, és sosem tudják meg ki voltál. A néma csönd magába zárja gondolataid, a világ zaja immáron megszűnik létezni és helyette oly fenséges erő, – mely védelmez, és segít megérttetni ezt a világot – igyekszik segítségedre, ami ősidők óta létezik, s volt már fájdalmas életek megmentője, magányos emberek társa és gyilkosok békéje. Némaságot keresni olyan, mint a halál után vágyódni, de mégis van erőnk életben maradni, ott, abban a világban, ahol a csönd már nem több egyszerű szónál, ami halkan cseng, félve ejtünk ki.

Emberek zaja.

Kettéhasítja a csöndet, mint hatalmas villám a szomorú, haraggal küzdő, dühöngő eget, vakító fénysugara megszakítja a sötétet, de nem azért, hogy békét hozzon fényével, hanem, hogy lerombolja azt, amit elér. Elér minket, kiégeti emlékeinket, eltöröl a létezésből, és bármenyire is vágyódunk utána, lelkünk sosem lesz a régi. Egykoron aki megölte anyját, s testvérét, hiába vágyik boldogság után, lelkére vetülő végtelen űrt nem tölti be semmi.

 

5.

 

John Morgan némaságba burkolózva ballag végig az utcán reggel hatkor, a munkába indulók lassan, szinte mosódva haladnak mellette, senki nem figyel fel rájuk. Mellettük elhaladva enyhe kávé, és nikotin illatot érzünk, sosem voltak többek ennél, de szeretnének talán, ha nem fáradtak bele a harcba, amit az élet nyújt a munkáért cserébe… nem lel békét, egyikünk sem, sem más pillanatnyi tudatállapotot, ami a boldogság.

A férfi befordul a városi buszállomásra, jegyet vált a legközelebbi New Yorkba tartó buszra. Arca sima, szennyezetlen. Egyenesen, tiszta tekintettel néz annak a nőnek szemébe, aki a jegyet kiadja neki, és szerencsés utat kíván. A férfi csak annyit mond: – Remélem lesz! Arcán különös, halvány mosoly jelenik meg, finoman biccent, majd odébb áll, az égre néz, és hagyja, hogy csukott szemei begyűjtsék azt a sok fényt, amit ezen a reggelen felkelő Nap nyújt… alig süt, de látni fényét. Felszáll a buszra, kevesen vannak. Újra barna bőrkabátban van, nála egy táska, amit a mellette levő székre tesz, majd kinéz az ablakon. A felkelő Napot sokáig nézi, a busz pedig lassan elindul. Döcögősen kikanyarodik az utcára, majd nekilendül, nagy motorzaj közepette, hogy elhagyja a várost.

 

6.

 

Csomagot hoznak a körzet rendőr főkapitányságra. Doboz, amit Fedex címkével láttak el. A főkapitány asztalára kerül, aki dél körül ér be az irodájába, és mire kinyitja és belenéz, már fél egy lesz. Kibontja a benne levő még apróbb dobozt. Arca hirtelen fehéredik el, kezeiből kihal minden élet, s élettelen zsákokként hullnak dereka mellé. Megbénult teste szüntelenül a doboz tartalmát figyeli. Arcizmai rezzenéstelenek, s míg ott áll, kávéja idő után nem gőzölög tovább, lassan kihűl. A dobozban, pedig nyolc darab levágott ujj hever, némelyik láthatóan tartósítva volt, valamelyikre már rászáradt a hús.

Lassan arrébb lép az ablakhoz, s a párkányra támaszkodva fél karral tartja magát. Az utcát kezdi el kémlelni. Az elhaladó autók nesztelenül futnak végig az utcán, mintha valaki irányítaná őket, s az egyik autó pontosan tudná mit csinál a másik. A buszok lassabban haladnak. Fájdalmas szemekkel néz ki az ablakon, majd becsukja, és hosszú ideig nem mozdul.

Valahol, hat mérföldre New York-tól egy férfi épp ilyen mozdulatlanul ül, és a tájat kémleli egy buszból, és hamarosan megérkezik.

Zainkó András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írásnak e szakaszában jelenleg 31 éves vagyok és kopasz. Nincs ezen…