Lada az űrben

 

 

Természettudományos tárgyakat tanító kolléga gyakran panaszkodott tanulóinak fizika iránti érdektelenségére. Hiába mutatott be kísérleteket, igyekezett minél többet szemléltetni, beleadni apait, anyait, mégis azt érezte, hogy a gyerekek az óráit inkább molesztálásként élik meg. Nemrég azonban lelkesen újságolta:

– Megtört a jég.

Ismerve kezeink alatt nevelkedő tanulóifjúság mentalitását, lelkesedését, minden oktatási erőlködésünkkel szembeni zsigeri ellenállást, közlendőjének hírértéke volt. Fel is csaptam a füleimet, szomjazón vártam valami jóra ebben az elsivatagosodó pedagógia nevezetű küszködésben. Sokat nem tudtam kinyögni, halvány elképzelésem sem bimbózott sikere mikéntjéről, ezért csak egy rövid „hogyhogy?”-ra tellett.

– Az órán kiszámoltuk, hogy kocsival mennyi idő alatt jutnánk a Napba.

– És mennyi idő alatt?

– Ötszázhatvankét év alatt, ha egy fényévet nyolc perc földi időnek számolunk.

Ráncoltam homlokom, a hallottakat próbáltam megemészteni, nem sok sikerrel. Mentségemül szolgált, hogy anno fizika alatt inkább bicepszemben szunnyadó erőt értettem, mint megtanulhatatlan Newton törvényeket. Na, tessék, mindjárt a diákok pártjára állok! A pártütés gondolatát gyorsan elhessegettem, mert nekem elvből is pedagóguskart illik erősítenem, meg inkább vagyok tudáspárti, mint izomagyú dinnyefejű. No, azért kíváncsivá tett a tanártárs, mi lehetett az a hókuszpókusz, aminek bedőltek a gyerekek? Rá is kérdeztem:

– Mivel kábítottad el őket?

– Ladával.

Eléggé egysíkú homo gondolkodónak tűnhettem, mert megint a homlokráncolás másodpercei következtek. Kollégám, látva az információ megemésztésének szemmel látható nehézségeit, nem várt megszólalásomra:

– Azt számoltuk ki, hogy a Lada, 100 km/órás sebességgel haladva, mennyi idő alatt ér oda.

Na, így már nekem is tetszett a dolog. Pihent agyamból pattantak is ki a hülyébbnél abnormálisabb szikrák.

– Gondolom, váltott sofőrökkel teszik meg az utat.

– Igen. Ötszemélyes a Lada, minden vezető száztizenkét évet vezet…

– Ha, megéli.

Ezen jót nevettünk.

– De vannak további problémák. – aggályoskodtam.

– Csupa fül vagyok, mert a tanulók is az óra végéig sorolták, sőt még a szünetben sem mentek ki… – emelte fel mutatóujját jelentőségteljesen -, ami nagy szó.

– Hordozórakétával jut az űrbe? Mert akkor látom lelki szemeim előtt, amint amerikai űrsikló módjára rögzítve, útjára indul. Motorja együtt bömböl a rakéta hajtóművével, a kipufogócsövön pedig, ami kifér, segítve a rakéta gyorsulását.

– Úgy bizony.

– Aztán az űrben kell váltani sebességet?

– Nem, mert a tehetetlenség miatt állandó a „v”.

– A benzin nem robbanásveszélyes a Nap közelében?

Most rajta volt a homlokráncolás sora:

– Látod, erre nem gondoltam.

– A cél előtt leeresztik a tankot. – javasoltam.

– Igen. – bólogatott elgondolkodva – Ez jó megoldásnak tűnik.

– Már csak azért is… – folytattam -, mert a Napba érve a Lada kasznija sem bírja ki a hatezer fokot.

– Ezért nem számoltuk ki a visszafelé út idejét.

Kirobbant belőlem a nevetés. A kolléga kópés vigyorral élvezte poénja hatását. Nem kis büszkeséggel jegyezte még meg:

– Na, ezt sikerült a gyerekekkel megetetnem. Képesek lettek volna számolni… és ez megint nagy szó náluk!

 

 

Somogyi Ferenc az Irodalmi Rádió szerzője. Gyógypedagógus, történelemtanár, népművelő vagyok, sőt mivelhogy 17 évet a büntetés-végrehajtásban is szolgáltam,…