A nagyszüleimmel éltem egy baranyai kis faluban Tarróson. Szép és vidám gyermekkorom volt. Papa és mama is remekül főzött és mivel – ahogy a mama szokta mondani – elég „nyifáncás” (fejletlen, beteges) voltam, igyekeztek mindig a kedvemet keresni az ételekkel. Legtöbbször a papa főzött, mert ő nyugdíjasként már nem dolgozott.
A mama sepcialitása a kalács volt, ami minden vasárnap az asztalra került, de sajnos rettenetes mennyiségben.
Aki evett már kelt kalácsot, tudja, hogy frissen nagyon finom, másnap még jó, de aztán szikkadt állapotában igen nyögvenyelős és fogpróbáló portéka.
Papa mindig próbálta a kalácsáradatot szabályozni, de egy „ebből keveset nem lehet sütni” felkiáltással nagymama mindig megsütötte azt a pár tepsi kalácsot hármunknak, vagy inkább kettő és fél embernek.
Ahogy kisült az első adag, rögtön elkezdtük falni és dicsérni, mert tényleg nagyon jó volt.
Másnapra ugyan kicsit megcsappant a lelkesedésünk, de ettük a papával hősiesen, mert ha a mama már ennyit fáradt vele és benne van a sok mák és dió, ne menjen kárba.
Tekintve, hogy csak hárman álltunk szemben a rengeteg kaláccsal nem nyerhettük meg a csatát.
A harmadik napon már nem „kívántuk” annyira, de a mama szemrehányó tekintetét látva, kézbe fogtunk egy-egy szeletet a papával. A mozdulat itt megállt és egyikünk sem harapott bele, mert a papának eszébe jutott, hogy épp most kell leforrázni a kukoricadarát a disznóknak, nekem pedig nagyon fontos lett a macska kizavarása, mert tudtam, hogy a mama nem tűri meg a konyhájában. A mamának ugyan gyanús lehetett volna az általunk mutatott más irányú lelkesedés, de hát a szeretet vak, aki szeret, annak nincs hátsó gondolata, a mama pedig nagyon szeretett minket. A szeretet kölcsönös volt, ezért sosem bántottuk volna meg azzal, hogy nyíltan megmondjuk, hogy nekünk már a könyökünkön jön ki a kalács és a hátunk közepére sem kívánjuk. Erre az esetre nem vonatkozott nálunk az igazmondás.
Fontos teendőink közben a kiskonyhában futottunk össze a papával, aki épp azon fáradozott, hogy a kalácsot a kukoricadarába rejtse és nagylelkűen megengedte, hogy ezt követendő példának tekintsem.
Azért azt hiszem a mama pontosan ismerte a háromnapos kalács sorsát, de mivel neki is voltak elvei, tüntetően elkezdte előttünk enni és dicsérni, hogy lám még „ma is” milyen finom, omlós.
Sokáig azt hittem, hogy ő tényleg megeszi, és emiatt néha lelkiismeret furdalásom is volt, mígnem egy alkalommal, amikor elkísértem a tsz. majorba, ahol akkor dolgozott, megdöbbenve láttam, hogy a kőkemény kalácsot egy laza mozdulattal a gyepűbe (út melletti gazos sövény) hajítja.
Későn vette észre, hogy láttam a merényletet, de csak annyit mondott kicsit restelkedve, hogy „A papának nem kell mindent elmondani.”
Persze a következő vasárnap kezdődött minden elölről és egészen addig tartott, míg a mama sok-sok év után úgy érezte, hogy már nehéz a sok dagasztás, de akkor is bőszen hangoztatta, hogy „kalácsból nem lehet keveset sütni”.

Beck Emese az Irodalmi Rádió szerzője. Beck Emesének hívnak és egy baranyai kisvárosban, Komlón élek. Közel negyven éve…