Igaz mese

 

“Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,
Csak jó úgy hosszan ülni a napon,
Nézni a fákat, és nézni az eget,
A messziről kéklő nagy hegyeket,
És lesni a fájó csöndet itt belül,
Amint a könnyhúrokon hegedül.”

 

Gyűlöltem mindent, legjobban talán a falusi életet. Nem akartam ide jönni. Sok mindent nem értettem. Főleg azt, hogy MIÉRT. Válni készültek a szüleim. Külön költöztek. Megtették. Úgy, mintha én nem is lennék. Nekem anyával kellett költözni falura, meg sem kérdeztek semmiről. Persze, egy tíz éves gyereknek még ne legyen véleménye. Jószágnak éreztem magam, amint továbbhajtanak. Csak az ostor hiányzott.

Senkit nem ismertem a velem egykorúak közül, a falusi rokonok utálattal néztek rám, a hátam mögött Hülyekislibának neveztek. A nagymamám próbálta enyhíteni a szenvedésemet. Nem tudhatta, csak sejtette, belülről döngetnek a kérdések. Hová lett az én világom? Az otthonom, a barátaim, a városom ahol születtem, és elértem a tíz évet. Számkivetett lettem. A nagyi próbálta bizonygatni, a falusi élet is lehet szép, már ha így alakult, barátkozzam vele. Szóvá tette, hogy anyát ne hibáztassam, és apát se, hiszen a felnőttek világa nekem még nem érthető. Nem is akartam, hiszen a történtek után, rám tört a felismerés, a felnőttek csak elviselik a gyereket. Van és kész. Legyen ennivalója, ruhája, ne vesszen el. A többi lényegtelen. Napokig ki se mozdultam. Anyám munkahely után szaladgált, az apám a városban maradt.

A nagyikám háza, ahol laktunk, a falu szélén állt. Érkezésünk előtt már egyedül élt, a nagypapám öt éve meghalt. Szerintem a nagyi, szívesen fogadott minket, de bántotta, hogy fáj a lelkem. Napközben próbált rávenni egy-két dologra, szépen kért, hogy segítsek neki. Sok aprójószágot, tyúkot, kacsát, libát, pulykát tartott. Népes állatseregének egy idősebb ember fuvarozta az eleséget, lovas kocsival. Gyakran segített a ház körül. Ásott, kaszált, ha kellett javította azt, ami éppen elromlott. Ekkor, ott tartózkodásának idején, többnyire nálunk ebédelt, kifogta a kocsiból a lovat, és az, míg a gazdája dolgozott, békésen legelészett a réten. Felkeltette az érdeklődésemet a lovacska. Kicsit tartottam tőle. Minden udvariasságomat összeszedve megkérdeztem az illetékest, mire számítsak, ha netán megközelítem a négylábú sörényest.

– Pista bácsi, mi a neve a lónak? Észrevettem, hogy az öreg elmosolyodott a bajusza alatt. Válasza tömör, lényegre törő volt.

– Csillag.

Fészket rakott bennem a kíváncsiság, oldalazva közelebb somfordáltam, hogy feltehessem további kérdéseimet.

– Aztán,…. rúg-e?

– Rúg biza! A port az úton!

Éreztem, nehezen fogok kihúzni belőle bármit. Azért még nem adtam fel.

– Hát,…… harapni szokott-e?

– Persze, most is azzal van elfoglalva. Még hallani is, hogy ropogtatja a friss füvet!

– Hány éves?

– Én, vagy a ló?

Elvörösödve, halkan megjegyeztem.

– A lóra gondoltam.

Majd választ sem várva hátat fordítottam.

– Ejnye, kisasszony, meg ne sértődjék! Amúgy, a ló hat éves.

Kétségektől vegyesen óvakodtam a patás közelébe. Ha jól emlékszem, barna színű volt. Sörénye fekete selyemként lobogott a szélben. Homlokán fehér csillagként világított a szőre. Békésen harapdálta a rét zöld füvét. Lassan közelítettem hozzá, még ennyire közelről nem láttam lovat. Látszólag ügyet sem vetett rám, tovább folytatta a legelészést. Talán két lóhossznyira lehettem tőle, mikor már azon tanakodtam, vajon merjek-e még közelebb menni. A többi lépést, a ló tette meg helyettem. Fejét felemelve, egyenesen rám nézett. Aranybarna szeméből meleg nyugalom, bizalom áradt  mikor elindult felém. Nem féltem. Hozzám érve, puha orrával megszaglászott, murisan aprókat szuszogott. Megsimogattam a homlokát, tetszett neki. Ezt követően a konyhából csentem kockacukrot, éreztem igazi barátok lettünk. Még az ebéd idejére sem akartam elválni tőle, de mikor Pista bácsi megígérte, másnap újra jönnek, akkor már volt valami, ami elviselhetőbbé tette a helyzetemet. Nagyon vártam a másnapot. Anyát napok óta nem láttam, apa is hiányzott. Szerintem, énrólam teljesen elfelejtkeztek. Valószínű, hogy itt hagynak a nagyinál, mire eltelik a nyár, majd ide kell iskolába járnom. Persze, így a balett óráimat is elfelejthetem. Ha a városi nagyim befogadna, akkor talán nem kellene itt maradnom. Mindenféle megoldáson járt az agyam, végül semmire se jutottam. Csendesen álomba sírtam magam.

Másnap tovább aludtam. Mire magamhoz tértem, és kinéztem az ablakon, ló barátom már a réten legelészett. Ekkor kipattant fejemből a megoldás.

–  Megszökünk a Csillaggal!

Délelőtt tüsténkedtem kicsit, összegyűjtöttem az ólakból a tojásokat. Nagyon gyorsan kellett menekülnöm, mert a legnagyobb pulykarém megtámadott, hangos méltatlankodással a sarkamban loholt, míg a kertkaput a csőrére nem csaptam. Akkor kicsit leeresztett. Rekordgyorsasággal végeztem az ebéddel. Tudtam, hogy Pista bácsi ebéd után szunyókál kicsit, a szőlőlugas alatt. Mielőtt hozzákezdett volna e tevékenységéhez, odaosontam hozzá, minden bátorságomat összeszedve, kiböktem a mondandómat.

– Csak azt szeretném kérdezni, levihetem-e a folyóhoz a lovat. Nagyon meleg van, kicsit felfrissülne ő is.

Helyette, a közelben tartózkodó nagyim tüstént válaszolt, előtte szörnyülködve csapta össze a kezét.

– Jaj, szentem, eszedbe hogy jut ilyesmi! Még elránt az a hatalmas jószág, vagy kárt tesz benned,… Szó sem lehet róla!

Rettentő méregbe gurultam, pedig szerettem a nagyit. Nem is őt kérdeztem, mi a fenének, szól bele. Pista bácsi már elnyúlt a kerti padon, de kérdésemre feltápászkodott. Szembefordított magával. Ülve a padon, olyan magas volt, mint én állva. Csak most fedeztem fel mennyire fehér a bajusza, és a haja is. Hideg, kék szemét az én szemembe fúrta, hirtelen nagyon kellemetlenül éreztem magam, minden bátorságom elszállt a szökésre vonatkozóan.

Egy pár pillanatig vizsgálgatott a szemével, majd kérdezett.

– Ismered az utat a folyóhoz?

Sietve válaszoltam, hogy rejtsem zavaromat, egyik lábamról a másikra álltam.

–  Persze, anyával már többször voltunk lenn, a víz se mély, jó sóderos az alja.

– Na, hozok egy könnyű kötőféket.

– Az mi?

Pista bácsi már megint mosolygott a bajusza alatt.

– Az olyan lesz a lovon, mint a kutyán a póráz. Érted?

– Aha.

Nagyanyám sűrű jajgatása, meg sóhajtozása közben, Pista bácsi kezembe adta a kötőféket. A végén nagyanyám rémületének tárgya állt nyugodtan. Elindultunk a folyó felé. Még hallottam, hogy Pista bácsi nyugtatta a nagyit.

– Ne féltsd, Csillagnak több esze van, vigyáz rá.

Forrón tűzött a nap. Kicsit enyhített a hőségen, hogy a szél borzolta a hajamat, és a mellettem baktató patás sörényét. Közel volt a folyó. Kanyargós rövidke út vezetett le oda, ahová nyaranta rengeteg gyerek járt fürödni a sekély vízbe. Pár kilométerrel távolabb, mélyült a folyó medre, oda csak a nagyobbak jártak úszni. Szélesedett az ösvény, orromban éreztem a folyó jellegzetes illatát, hallottam a sikongatást, ahogyan közeledtünk a vízhez. Hárman-négyen lubickolhattak a rekkenő melegben hűsölve. Első pillantásra, velem egykorúak lehettek, három fiú, és talán egy lány. Mikor megláttak, hogy közeledem a lóval, elnémultak, tátott szájjal bámultak. Elértük a folyót, Csillag belegázolt, megmártotta orrát a vízben, hangosan prüszkölt. Beljebb lépdelt, ahol már nekem a derekam fölé ért a víz. Nem ivott a vízből, de tűrte, hogy lelocsoljam, majd megmártózott rendesen, eldőlt, majd felállt, ezt követően, megismételte. A gyerekek, tisztes távolságra húzódva figyelték, ahogy élveztük a fürdést. Négylábú barátom, közben nagyon ügyelt arra, meg ne lökjön, vagy le ne döntsön, a lábamról. Mikor megrázta sörényét, rendesen beborított vízzel, ez nálam sikítást eredményezett. A bámuló gyerkőcök közül az egyik közelebb merészkedett. Ekkor hihetetlen dolog történt. Csillag dühös horkantásokkal tett a közeledő idegen felé pár lépést, majd fel-le rázta a fejét, mintha elűzné a játékunkat megzavaró betolakodót. A fiú morcosan hátrált. Tisztes távolságból még visszakiabált.

– Bolond az a ló!

Én tudtam, hogy nem az. Nem törődve a távolabbról bámuló gyerkőcökkel, élveztük a folyó hűs vizét. Mikor megfogtam a kötőféket, Csillag magától fordult a tanya felé vezető útra. Ballagtunk hazafelé, én tudtam, a szökésből már semmi sem lesz. Pista bácsi hidegkék szeme, kiolvasta belőlem a szándékot. Megsimogattam a lovacska még nedves nyakát, amit röhögő horkantással nyugtázott. Tudtam, ha beszélek hozzá, nem fog válaszolni, mégis éreztem érti, amit mondok. Újra elveszettnek, magányosnak éreztem magam. Megálltam és szembefordultam vele.

– Tudod, én nagyon sokat köszönhetek neked, Nélküled, elvesztem volna. Hiszen a szüleim teljesen elfelejtettek, már nem is kellek nekik. Hát…. mi lesz most velem?

Eleredtek a könnyeim, szipogni kezdtem. Nekidőltem egy fának, az égre néztem. Madárcsapat húzott el nagyon magasan, távol tőlünk. Mennek haza. Én mikor mehetek haza? Egyáltalán hová? Hol lesz nekem az otthonom? Sörényes barátom rángatott vissza a jelenbe, puha orrával megdöfködte a vállam. Ránéztem. Szemében arany szikrák táncoltak, homlokán szinte vakított a fehér csillag. Megértette velem, meg kell tanulnom más szemmel látni, és új utakat kell keresnem.

Talán túl korán nőttem fel, számtalan sebet őrzök, de soha nem felejtem el azt a napot, mikor egy ló gyógyítgatta a lelkem, melytől erősödve, továbblépkedtem a felnőttkor felé….

 

 

 

Diós Ottilia az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem, gyermekkorom óta egy jászsági faluban élek. Szüleim elváltak, édesanyám itt…